Nomen est omen – mintha már a cím is P. T. Barnum filozófiáját hirdetné. Lehet, hogy a showbiznisz ősatyja nem volt a legnagyobb showman, de az biztos, hogy ő annak adta el magát. A róla készült film is ilyen: nem a legjobb, mégis rendületlenül úgy tesz, mintha hőst avatna.

Ha Phineas Taylor Barnum még élne, valószínűleg ma is a szórakoztatóipar egyik atyaúristene lenne. A 19. század elején élő, szegény családból származó fiúcska mindig arról álmodott, hogy egyszer a szórakoztatóipar legfontosabb fogaskereke lesz. Így is lett, már akkor tejesüvegekre nyomtatta szereplői arcát, amikor a marketing fogalma meg sem született. P. T. Barnum hihetetlen dörzsölt játékos volt, és rövid időn belül gyakorlatilag feltalálta a showbizniszt, és a cirkuszok mai formáját. A sors fintora, hogy az általa alapított cirkusz, amely valaha a világ legnagyobbika volt, éppen idén májusban, 146 évnyi fennállás után zárt be.

Nem meglepő, hogy az ilyen történet megfilmesítésért kiált, ehhez a legtesthezállóbb műfaj pedig a musical. Az éneklős-táncolós filmek alaposan megosztják a közönséget, sokan úgy gondolják, hogy a musical a színházba való, és maradjon is ott, az átlagnézők viszont szeretik a könnyed limonádékat filmvásznon is látni. Való igaz, hogy nagyon nehéz a vászonra adaptálni ezt a műfajt, de azért van, amikor sikerül: a Kaliforniai álom (La La Land) a tavalyi év sikerfilmje lett, de például a Mamma miától és A nyomorultaktól a nézői siker ellenére a legtöbb kritikus a falat kaparta. A legnagyobb showman is ilyen: egyáltalán nem sikerült megtalálni a cselekmény/dal-egyensúlyt. A szereplők minden problémájukról csak és kizárólag dalolva hajlandóak beszélni, az egyébként jó tempójú filmet nem ritmusosan pörgetik fel a dalok, hanem megakasztják lendületében. Szinte látni a cselekményt, ahogy unottan az órájára tekint, majd rászól a szereplőkre: rendben, ha kiénekeltétek magatokat, menjünk tovább.

A másik probléma, hogy P. T. Barnum karakterével nem igazán tudtak mit kezdeni. Egyáltalán nem meglepő, hogy a róla szóló életrajzi filmben pozitív hős lesz, de az azért indokolatlan, hogy egyenesen egy szőke herceget faragtak belőle. Pedig Hugh Jackman szokás szerint remek, a színházi múltja révén mintha ráöntötték volna a porondmesteri köpenyt, és maximálisan ki is teljesedik benne. A film olyannyira szerelemprojekt volt Jackman számára, hogy James Bond szerepét is visszautasította, ráadásul nyolcvan öltéssel az orrában énekelt, amitől orvosait érthető módon a szélütés kerülgette. Igyekezetei és a szerep iránti szeretete Golden Globe-ot érhet, jelölték ugyanis a legjobb férfi főszereplő kategóriájában.

Rajta biztosan nem múlt, hogy P. T. Barnum karaktere ennyire félresiklott. A rendező, Michael Gracey – akinek ez az első önálló filmje rendezőként – érezhetően nem tudta, miként meséljen főhőséről. Az vitathatatlan, hogy hihetetlenül dörzsölt üzletember volt, művészi szintekre emelte a parasztvakítást, és a pofátlanság sem akadályozta meg abban, hogy megismerje a nevét a világ. Sikersztorija nem egy rózsaszín tündérmese, ahogyan Barnum sem egy 19. századi Robin Hood, aki kivakarja a szakállas nőket és a törpéket az elnyomás mocskából. A filmben is felmerül több ilyen kétes tette, mégis mindezt a naiv cukormáz leplével takarják le, hogy a végén igazolt legyen a konklúzió: a sok disznóság ellenére a legfontosabb a család, a barátság és az összetartás.

Ráadásul a zenék nagy része is teljesen feledhető, és túlnyomórészt lassú betétdalok szerepelnek benne. A gyorsak viszont ideig-óráig megragadnak a néző fejében, a remek koreográfiákkal valódi, pörgős cirkuszi forgatagot idéznek meg. A díszletek, a régi New York megidézése, a ruhák és a koreográfiák tökéletesen asszisztálnak a hamis tündérmeséhez. Nem csak a showbiznisz, de a humbug fogalmát is P. T. Barnumhoz kötik: ő volt az, aki sellőként adott el egy majomból és halból összefércelt lényt. Talán tényleg az ő emlékének tiszteleg a film azzal, hogy egy musicalbe varrt tündérmeseként adja el egy kétségtelenül tehetséges, de megosztó legenda élettörténetét.