A magány ölelésében – Vermes Dorka: Árni

2024. február 6. – írta Ferencz Orsolya

Vermes Dorka első nagyjátékfilmje a 80. Velencei Nemzetközi Filmfesztivál Biennale College Cinema szekciójában mutatkozott be, többek között Tarr Béla producerkedésével és a velencei fesztivál mikrobüdzséjéből készült. A stilizálás és a dokumentarizmus kettősével él, így a magyar szerzői film hagyományába is illeszkedik, miközben saját világot, hangot és emlékezetes alakokat is teremt, látomásos atmoszférával és egyedi hangzással.

A szépség és a szörnyeteg – Guillermo del Toro: Nightmare Alley / Rémálmok sikátora

2022. február 9. – írta Incze Kata

Guillermo del Toro maratoni hosszúságú, noirba oltott tanmeséjében a gonosz kivételesen nem egy klasszikus értelemben vett szörny, hanem az emberi kapzsiság maga. Ez pedig visszataszítóbb, mint bármilyen szarvas, pikkelyes lény, vagy éppen konzervált egyszemű embrió.

Nem baj, ha rossz, a lényeg, hogy eladjuk – Michael Gracey: The Greatest Showman / A legnagyobb showman

2017. december 20. – írta Polák Zsóka

Nomen est omen – mintha már a cím is P. T. Barnum filozófiáját hirdetné. Lehet, hogy a showbiznisz ősatyja nem volt a legnagyobb showman, de az biztos, hogy ő annak adta el magát. A róla készült film is ilyen: nem a legjobb, mégis rendületlenül úgy tesz, mintha hőst avatna.

A meggyőzés lépcsőfokai – Halász Glória: Mi ez a cirkusz?; Hajdu, Tóth-Ridovics, Gálovits, Kővári: Kanzoli; Nagy Viktor Oszkár: Székely derbi; Vargyasi Levente: Tehenesek; Ambrus Emese: Európa kis utcája

2017. október 3. – írta Ferenczi Szilárd, György Szidónia, Berecki Beáta Hajnalka

Egy fogathajtó verseny székely módra, tejtermelő gazdák mindennapi küzdelmei a fennmaradásért, egy külföldről hazatérő színésznő, és egy peches rendezőasszisztens, akinek Erdély egy eldugott csücskéből kell filmszereplőt beszereznie egy nagyjátékfilmhez – négy dokumentumfilm a mai erdélyi valóságról. Az ötödik kilóg a sorból, pedig akár itthon is játszódhatna: egy artistatársulat tagjainak mindenütt küzdelmes és egyben csodálatos az élete. A négy filmben az a közös, hogy megtekinthetőek lesznek a 17. Filmtettfeszt Erdélyi Magyar Filmszemlén.

A komédia első királyai – Roschdy Zem: Chocolat / Csokoládé

2016. március 14. – írta Csiger Ádám

A Csokoládé életrajzi-történelmi film, ami két pionír bohócról szól, azonban furcsamód sokkal jobban működik drámaként, mint vígjátékként.

Cirkusz és 3D – Darnell-McGrath-Vernon: Madagascar 3: Europe's Most Wanted / Madagaszkár 3.

2012. június 14. – írta Soós Tamás

Méghogy a folytatások csak újabb bőrt húznak le az alapanyagról! A Madagaszkár sápatag első részéből semmi nem maradt volna, ha tovább kopasztják – itt a folytatások azért kellettek, hogy kikupálják az eredeti ballépést. Kész szerencse, hogy Hollywood reménytelen esetekkel is foglalkozik, ugyanis a Madagaszkár 3 már maradéktalanul szórakoztató, humoros és tanulságos – és még a 3D-t is ízlésesen használja.

Ezt láttuk a 11. TIFF-en – 7. rész: Shapito-shou / The Chapiteau Show, Veljekset / Brothers, Elles, Tabu

2012. június 8. – írta Jakab-Benke Nándor, Csoma Emőke, Székely Bíborka, Kovács Bea

Monstre olasz underground (amatőr?) versenyfilm, három mostohatestvér és apjuk drámája finn módra, egy unatkozó újságírónő interjúja két egyetemista prostituálttal, szívszorongató portugál dráma – íme mai „kínálatunk”.

Bokszoló macskák a világ egyik első filmjében

2012. május 24. – írta a szerk.

Miniatűr ringben küzd egymással két macska abban az 1894-es rövidfilmben, amelyet Thomas Edison és technikus kollégái készítettek. A macskáknak óriási sikere volt.

Cirkusz-saga – Deák Krisztina: Aglaja

2012. február 8. – írta Ritter György

Bevallom őszintén (többedmagammal együtt), hogy nem sokat vártam Deák Krisztina új, cirkuszos biopicjétől. A Jadviga párnája unalmas love-storyja és A miskolci boniésklájd trash-betyár romantikája után valami suta kisrealista drámára számítottam. Kellemesen csalódtam.

A szépség és a szörnyetegek – Álex de la Iglesia: Balada triste de trompeta / Egy őrült szerelem balladája

2011. július 8. – írta Papp Attila Zsolt

Cseppet sem meglepő, hogy Álex de la Iglesia kapta a velencei filmfesztivál rendezői díját, már csak azért sem, mert Quentin Tarantino volt a zsűri elnöke. Balada triste de trompeta (lefordítva: Szomorú ballada trombitára) című filmjére ugyanis, akárcsak anno az Oldboyra, kis túlzással rá lehetne ragasztani a „tarantinósabb Tarantinónál” címkét, ám ez egyáltalán nem jelent epigonizmust: összetéveszthetetlenül spanyol alkotásról van szó.