A vallatásra alkalmas Mielőtt megismertelekből tanulva Thea Sharrock rendező végre nem a szirupos románc műfajához, hanem egy (nagyjából) igaz történethez nyúlt. Az 1920-as években az angliai Littlehamptont vérlázítóan trágár és aljas módon humoros anonim levelek forgatták fel, a film ezt az alaphelyeztet bővíti vasárnap délutáni krimikomédiává.
Ha az ember utálja a szomszédját és a lebukás veszélye nélkül akar borsot törni az orra alá, akkor nincs más dolga, mint csinálni egy fake profilt és arról azt és annyit írni, amennyi a csövön kifér. Ma már mindennapos a különböző scammelés, és nagyon ritka az az eset, amikor a rendőrség tényleg rátöri valakire az ajtót. Nem úgy, mint 1920-ban, egy isten háta mögötti angliai kisvárosban, ahol szinte bizonyíték nélkül járt börtönbüntetés annak, akiről feltétezhető volt ilyen tevékenység.

Így történhetett, hogy amikor a köztiszteletben álló Edith Swan egy nap szitkozódó leveleket talált a postaládájában, az első számú gyanúsítottja nagyszájú, szabados jellemű szomszédasszonya, Rose Gooding lett. A szülői házat soha el nem hagyó Edith (Olivia Colman) keresztény vénlány, naponta többször imádkozik és női bridzsklubba jár, az ír származású Rose (Jessie Buckley) ezzel szemben kislányával és színesbőrű szeretőjével él, hobbijait a kocsma falain belül találja meg. A két nő bimbózó barátsága Edith szigorú és abuzív apja miatt hirtelen megszakad, ezzel egyidőben pedig elkezdenek záporozni a rokokósan körülményeskedő anyázó levelek. Nincs feladó, sem egyértelű nyom, a levelek pedig megállíthatatlanok és lassan a falu többi tagja is elkezdi kapni őket. Edith, a szülei, a falu és a parodisztikusan egyszerű rendőrök egyöntetű véleménye alapján Rose a ludas, életmódja és mindennapos káromkodásai rács mögé teszik. „Miért küldenék levelet, amikor az arcába is mondhatnám?” – kérdi Rose az őt elvonszoló rendőröktől, ez (meg néhány apró bizonyíték) szöget üt a falu egyetlen rendőrnője fejébe. Gladys Moss felügyelő a nézővel együtt rájön, hogy a levelek írója nem más, mint címzettjük, maga Edith Swan, bizonyítania viszont már nem annyira egyszerű.

Jonny Sweet forgatókönyve inkább komédia, mint krimi, a (karakter)gyilkost ugyanis elég hamar felfedi a film. A rendőrnő megtalálja az igazi bűnöst, de férfikollégái semmibe veszik, így kénytelen a falu unatkozó, kicsit undok, de alapvetően jóindulatú női közösségéhez fordulni bizonyítékkeresés végett. Feléled a hangzatos sisterhood, és már nem is a történet a lényeg, hanem ez az ellenállhatatlan kisvárosi angol milliő, ahol mindenki kicsit önmaga karikatúrája. A butácska angol rendőrség, a Richard Osman regényeibe illő önjelölt nyomozónők köre, a kettő között álló ambíciózus, de félénk rendőrnő, valamint a konfliktus két végén álló Edith és Rose parádés macska-egér játékot űznek még úgy is, hogy a cselekmény kiszámítható és kicsit sem titokzatos. A káromkodásoknak azáltal van különös humora, hogy tudjuk: egy jámbor vénlány írja őket titkosan elrejtett füzetébe, a lehető legnagyobb élvezettel. A falu szellemi szintjét meghaladó, magyarra nehezen fordítható káromkodások valódi botrányt robbantanak ki, rettegésben tartják az egész falut, írójukat pedig még az sem állítja le, hogy saját anyját is a halálba kergeti vele.

A jámbor, de belül elvetemült Edith és a tűzrőlpattant, mégis érzékeny Rose ellentétei egymásnak, bizonyos elméleteknek megfelelően lehetnének legjobb barátok is. Persze az élet nem ilyen egyszerű és a társadalom akkori állapota sem segíti a különböző helyzetű nők barátságát. Meg úgy a nőket általában. Sharrock filmje egyértelműen helyez egyfajta feminista szűrőt a filmre: érinti a mániákus káromkodás lélektani okát (elnyomás), a férfias szakmákban elhelyezkedni vágyó nőket (a rendőrnő helyzete) és erős kritikát fogalmaz meg a hímsovén társadalomról, ami sem a kurvákat, sem a vénlányokat nem nézi jó szemmel.

A poszt-metoo korában számos alkotás válik az erőltettség áldozatává, a Wicked Little Letters ebből a szempontból óriási lavírozás, és el tudja kerülni a legtöbb pc-kátyút, pedig raktak elé eleget. Ebben legnagyobb támasza az isteni színészgárda, amihez hasonlót talán utoljára Altman Gosford Parkjában láthattunk (brit fronton legalábbis). Olivia Colman nem tud hibázni, A kedvenc zsarnok uralkodónőjét és a Fleabag tenyérbemászó mostohaanyját vegyíti Edith szerepéhez, és láthatóan fürdőzik benne. Méltó partnere a feltörekvő Jessie Buckley, aki végig hiteles a kispolgárok szemét szúró önazonos nő szerepében. S bár mindketten vígjátékian ábrázolják karaktereiket, képesek igazi mélyéget adni nekik. Fontos szereplő a rendőrnőt alakító, valamiért végig Wes Anderson-kulcsban játszó Anjana Vasan, a Migh Leigh- és Harry Potter-filmekből ismert Timothy Spall apaként, és a szintén Fleabag-üdvöske Hugh Skinner is a buta, de legalább nőgyűlölő rendőr szerepében.

A Wicked Little Letters nem az év krimije. Viszont sajátos humora miatt jó eséllyel lehet az utóbbi idők egyik erősebb komédiája egy igaz történet alapján, olyan cifra káromkodásokkal, amilyeneket ki sem lehetne találni. Ajánlott annak, aki szokott anyázni – de annak még inkább, aki nem.