Romantikus filmnek indult a Csillagainkban a hiba farszelén, s twitter-botrányként végezte a fogyatékkal élők egysíkú ábrázolása miatt. Újabb könnyfakasztó nyári románc, mely eltorzítja a fiatalok elképzelését a világról, a szerelemről, s úgy általában a dolgok értékéről, egy trendi sztárgárda felvonultatásával, mely biztosan nem olvasta végig a forgatókönyvet. Felháborodott értekezés következik a populáris kultúra klisészerű nemi szerepeiről és egyéb trivialitásokról ezen újabb megnyilatkozásának margójára. #mebeforeableism
#micsodanőstörténet Egy derűlátó fiatal lány meglágyítja a gazdag, cinikus férfi elkérgesedett szívét. A limitált karakterszám meggátol abban, hogy felsoroljam az összes, hasonló premisszával induló filmet, de bizonyára az olvasóknak is beugrik rá legalább három példa. Amiben e mostani mégis különbözik, hogy jóképű, de tenyérbemászóan lekezelő főhősünk csak árnyéka korábbi önmagának, ugyanis egy közúti baleset következtében lebénult, s ezt a sajnálatos állapotot makacs visszautasítással és azok keserűségével kezeli, akiket az élet addig a tenyerén hordozott. Mert ugyebár a betegségek igazságtalansága iránti felháborodottság csak azokat illeti meg, akik azelőtt hol Svájcba jártak lavinán lesiklani, hol a Karib-tengerre mélybúvárkodni. De hogy ne gondoljuk, hogy az életet csak megszerettetnie kell vele a teljesen valószerűtlenül gondolkodó és öltözködő főhősnőnknek, félidőre, mire ez már sikerülni látszik, újabb próbatétel elé kerül. Kiderül ugyanis, hogy kerekesszékes szőke hercegünk (itt csupán enyhén túlzok, a film ugyanis nem specifikálja a férfi rangját, noha várkastéllyal azért rendelkezik), ultimátumot adott szüleinek: ha hat hónap alatt nem szokja meg új állapotát, az eutanáziát választja.
#archetipikuskarakter A beszédes nevű Will Traynor (hasonlít a trainer angol szóra, ami edzőt, oktatót jelent, utalva a fiatalabb nőt instruáló szerepre) sem az első hatalmi helyzetben levő, s ezt modortalanul ki is használó férfikarakter, aki szinte jobb belátása ellenére szeret bele alkalmazottjába. Gondoljunk akár az örök életű irodalmi klasszikus, Mr. Rochester és Jane Eyre esetére, de a társadalmi viselkedésmód alapvető szabályait felrúgó, egyszerre vonzó és visszataszító alak, akiről első látásra feltűnik, hogy valami nagyon nincs rendben vele a mítosz legújabb kiegészítésére, A szürke ötven árnyalatának férfiszereplőjére is emlékeztet. Fő sérelme, hogy betegsége meggátolja előző, aktív – s bunkó barátait, valamint jólfizetett karrierjét nézve teljesen félreidealizált – életének a folytatásában. Semmi olyat nem tudunk meg múltjáról, amely azt sejtetné, hogy hedonizmuson kívül bármi értékes teremtésébe fektette volna az idejét, de ez nem egy olyan cél, amelyet a film törekvésre érdemesként ábrázol.
#nemrealistaférfiideál Hogy kissé nehezítsen a szájbarágóan egyértelmű szerelmi szál beteljesülésén, illetve teljesen deformálja a női nézők romantikus elvárásait leendő partnereik iránt, a film bevezet egy másik férfit, aki az összevetésben klisészerűen az ellentéte lehet Willnek. Patrick, Matthew Lewis által megszemélyesítve, akit főként a Harry Potter meglepően izgalmas pasivá avanzsált Longbottomjaként ismerünk, korban és társadalmi osztályban sokkal inkább párja a nőnek, kapcsolatuk viszont nem kihasználó jellegű (ellenben: „szüksége van rám” – motiválja a nő ragaszkodását az egyre kevésbé professzionális viszonyhoz munkaadójával) és teljes mértékben hétköznapi. Míg ez utóbbi családja vagyonának köszönhetően a világot bármikor Louisa lábai elé teheti, addig az előbbi keményen meg kell dolgozzon minden eredményéért, s egy elsodró utazás számára nem pillanatnyi döntésen múlik, hanem pénzt, szabadnapot és tervezért igényel. Nos, találjuk ki, melyik szereplőt lehetetleníti el a film túlzott, nevetségesnek ábrázolt ambícióival és gyerekesnek tűnő féltékenységével.
#stopableism De ami leginkább felháborította a nézőket, főleg az ezen a téren saját tapasztalattal rendelkezőket, az a fogyatékos szereplő teljesen érthetőnek feltüntetett képtelensége, hogy akár esélyt is adjon ezen új életmódjának. Az ableism-ként (az ép testűt jelentő able-body -izmus végződésű szóösszetétele) elterjedt diszkrimináció elleni aktivisták több vetítés előtt is felhívták a figyelmet arra, hogy a mainstream média a betegséggel való együttélést kizárólag tragédiaként tudja elképzelni, s bátor alanyai, kik ezt megteszik, semmi mást, egyedül sajnálatot válthatnak ki egészséges társaikból. A film sem veszteget túl sok jelenetet a kerekesszékes főszereplő szenvedésének megmutatására, az emberi méltóság elvesztésének megpróbáltatására, így az eutanázia problematikája, melynek a bekerülését egyesek bátor lépésként könyvelték el, nem egyetlen konkrét élhetetlen állapotból való kiútként jelenik meg, hanem mintegy általánosítva, minden fizikai mozgásában korlátozott személy egyedüli alternatívájaként.
#ésmégsorolhatnám Persze magára vessen, aki romantikus vígjátékok alapján akarja felépíteni világlátását, nemde? Ebben van valami, ugyanis a zsáner sosem az árnyalt férfi-női kapcsolatok promoválásáról volt híres, de a tény, hogy könnyen emészthető témájának, csillogó díszleteinek és népszerű színészeinek köszönhetően nagy nézőközönségre tesz szert, s ez már önmagában megköveteli az irántuk való felelősséget. Aki pedig a Trónok harcás színésznő, Emilia Clarke miatt nézné csak meg a filmet, az is csalódni fog benne: a színházból érkező Thea Sharrock ugyanis olyan modorosra instruálja a kissé csodabogárként ábrázolt Lou karakterét, mintha magyar tévéfilmeken tanult volna színészvezetést, s a film második feléig várni kell, míg a hiperaktív arcmimikát levetkőzve kínosból élvezhetővé válik az alakítása. Egyedül a csodálatos háttereket emelhetem ki egyértelmű pozitívumként, bár ezeket ki lehet váltani egy dokumentumfilmmel a legszebb brit kastélyokról. És a Mielőtt megismertelek alternatívájaként mindenképp teljes szívvel ajánlom is.
