Berlinben a sajtóvetítések igencsak változó nézőszámmal mennek, de A szürkéből három is volt, és az első már egy órával a kezdés előtt megtelt. Kérdés, miért, mivel a berlinálés vetítés csupán néhány órával előzte meg a kereskedelmi premiert. Még jobb kérdés, hogy egyáltalán mi keresnivalója van egy efféle kommersz lózungnak Európa egyik legfontosabb mozgóképes rendezvényén.
Mert, vegyük példának a Kenneth Branagh rendezte Hamupipőkét: szintén kasszasikernek szánt alkotás, de az legalább filmként is értékelhető, illetve a szereplőgárdája is igen jól mutat a vörös szőnyegen. A szürke ötven árnyalata viszont ebből a szempontból sem mérvadó, hiszen kedves, de eléggé ismeretlen arcok vállalták a nem kevés pucérkodással járó szerepeket. (Beszédes, hogy Berlinben nem volt sem sajtótájékoztató, sem interjúnap, csak egy gyors felvonulás.) Persze, tudjuk, hogy a film alapjául szolgáló könyv – az azonos című E. L. James-regény – az aktuális „bestseller-csoda” és, hogy nagyon sokan várták – már csak emiatt is – a filmet, de ne szépítsük: kínos és olykor nevetségességbe hajló, nyomokban romantikus mozikat megidéző fércművel van dolgunk, amelynek minden kockája az egyszerűség jegyében készült.
A történet tehát, hogy a fiatal, sikeres üzletemberrel a diploma küszöbén álló bölcsész, Anastasia Steele interjút készít az egyetemi újság számára, a legjobb barátnője helyett. Bár a lány próbál ellenállni, Grey már első találkozásukkor a bűvkörébe ejti. A történet azonban nem Rómeó és Júlia vonalán mozog tovább: a fiúról kiderül, hogy a lányban inkább az őt szexuálisan szolgáló alattvalóját látja, és vele csak ilyen szinteken tud kapcsolatot fenntartani. Anastasia nem tudja, mi tévő legyen, de Grey iránti vonzalma túlzottan erős ahhoz, hogy nemet tudjon mondani, és lám, a végén még saját magában is felfedezi az ilyen jellegű szex élvezetére való képességet.
A korábban szobrászként és vizuális művészként is tevékenykedő Sam Taylor-Johnson múltja ne tévesszen meg senkit, ezt a produkciót még egy amatőr is levezényelte volna – legalábbis a látottak alapján muszáj ezt gondolnunk. A két főszereplő, Jamie Dorman és Dakota Johnson ugyan olykor egészen szórakoztató mélységekig képes lemenni a színjátszás terén, viszont mintha Taylor-Johnson most is csak egy szobrot vésegetett volna a színészvezetés címszó alatt. Persze, tegyük fel, hogy ha komolyan gondolta a kihívást, akkor sem lett volna könnyű feladata, mert olyan nevetséges dialógusokat hallhatunk a filmben, amelyekhez képest egy délutáni brazil szappanopera értelmiségiek vitaestjének tűnik. De ne legyünk túlságosan elfogultak: legtöbben a kemény szexjelenetek miatt várták a filmet, de ki kell, hogy ábrándítsunk mindenkit, még ezen a szinten is lebukik a produkció. Az amerikai kommersz filmesek bátorsága a szexualitás ábrazolása terén szinte minimális, így tulajdonképpen a fedetlen női keblek is formabontónak számítanak manapság – az azért megvan a filmben, és Dakota Johnson ezen a téren legalább domborít. Ugyanakkor, ami miatt ez elvileg dráma (kellene, hogy legyen), a szadista indulatok és vágyak tálalása megmosolyogtatóan primitív. Csak az a baj, hogy ez a mosoly már az arcunkra is fagy.
Mondhatnánk erre, a női rendező kézjegye végig rajta hagyta magát a filmen, sőt a forgatókönyvíró, és mind a három vágó is nő, talán ezért nem olyan „bevállalós” A szürke filmes változata. De a film bátortalansága szerintem nem ezen múlik. Inkább azon, hogy van egy könyv, csinálunk belőle egy filmet, amit egy istenes adag popcorn és kóla melett akár a vagányabb tinik is megnézhetnek a plázában egy szombat délután – persze hivatalosan mindenki legyen 18 év felett. Nem történik szinte semmi, ahogy a filmben sem. Arról pedig, hogy a film egy külön nyelvezet, már ne is beszéljünk.
A sajtóvetítésen jót derültek a kollégák egy-két bárgyú jeleneten, dialóguson, de a gimnazisták-főiskolások körében sikergyanús a film, lévén, a remény helyett manapság lehet, hogy inkább a romantikus és szexuális képzelgések halnak meg utoljára. Talán lesznek olyanok, akik még inspirációt is merítenek szexuális együttléteikhez a filmből, ki tudja. Az biztos, hogy de Sade márki taszító hatása cseppnyire sem jelentkezik Christopher Grey-ben, sőt, olykor néha még sajnáljuk is, bár nem tudjuk, melyiket leginkább: a filmbeli alakot a sorsáért, vagy a színészt ezért a szerepért.