Az idén már sugárzott róla a Netflix egy háromrészes doksi-sorozatot, most játékfilmes formában is feldolgozták a magát kémnek tettető imposztor, Robert Freegard történetét.
A woke-ság elefántcsonttornyaiban üldögélő megmondóguruk kínkeservesen próbálják megmagyarázni a világnak, hogy miért divatjamúltak az olyan karakterek, mint pl. James Bond. Olyannyira, hogy a sármos brit kém jövője – ötven év után első alkalommal – kérdésessé vált. Pedig az őfelsége szolgálatában mindenre biankó csekket kapó szívtipró kivakarhatatlanul a kulturális tudatalattink része, annak is a hormonfűtötte bugyraiban lakozik, és bármikor mozgósítható. Ezt a fajta túlromantizált ügynökképet használta ki több ízben is egy Robert Freegard nevű pasas a kilencvenes években, aki gyanútlan hölgyek fejét csavarta el azzal a dumával, hogy ő a brit hírszerzés, az MI5 munkatársa. Az így rászedett nőktől aztán – többek között – anyagi és szexuális jellegű javakat csikart ki. Volt, akiket évekig szédített (sőt, egyikükkel közös gyerekeik is születtek) és „menekülésre” vagy titkos „bázisokon” való tengődésre késztetett azzal a dumával, hogy veszélyben az életük, mert különféle terrorszervezetek vadásznak rá és/vagy a hírszerzés fel akarja venni őket is ügynöknek.
Freegardot végül életfogytiglanira ígérték, s hát nem kidumálta magát a börtönből is? Jelen pillanatban szabadlábon grasszál – amiben annak is szerepe volt, hogy a fellebbviteli bíróság hogyan értelmezte pontosan (újra) az emberrablás fogalmát –, úgyhogy semmi sem gátolhatta meg folyó év júliusában, hogy leüljön egy marék popkornnal a brit Netflix elé, és sokadszorra is jól megnézze magát a kisképernyőn (az említett doksisorozaton kívül készültek még tévés, riportszerű összefoglalók is életéről és viselt dolgairól). Elképesztő, de a „többnek tűnni önmagunknál” átverés most is működik: a kissé pufók arcú, első ránézésre „anyámékkal lakok”-vibe-ot sugárzó, valójában kicsinyes és erőszakos piti csalót egy jóképű, sármos, selymes dumájú színész, James Norton alakítja – ez már valahol egyfajta sikertörténet –, és a képernyőn olyan istennőknek csapja a szelet, mint pl. Gemma Arterton. A Rogue Agent így – akaratán kívül is – egyfajta frappáns rím a forgatókönyvében feldolgozott történetre: többnek akar tűnni, mint ami. Áramvonalas, nagyköltségvetésű macska-egér thrillernek végzetes szerelmekkel, de valójában egy olcsón, okosba' megoldott, semmi különlegeset nem nyújtó hétköznapi Netflix-mozi, amit leginkább az „igaz történetből” címke tud eladni, holott még az olyan, potenciálisan látványos jeleneteket is ki kellett hagyni belőle, mint amikor igazi Freegardot egy reptéren kapták el.
(Burjánzanak az effajta con man-filmek ennél a streamingszolgáltatónál – emellett ott A Tinder-csaló / The Tinder Swindler, Az örökösnő álarca mögött / Inventing Anna, Egy átverés ura / Lords of Scam, hogy csak a legfrissebbeket említsük –, és nem csoda, hogy ennyire dédelgetik őket, hiszen az egész üzleti modelljük erre a fajta „átverésre” alapszik. Beetették a néppel az Orange is the New Black meg a Kártyavár idején, hogy ez lesz a film- és sorozatkánaán, aztán a folyamatos terjeszkedésre bazírozva rendelték meg az egyre romlóbb színvonalú, de csilivili reklámmal eladott tartalmat, hátha már csak a tartalom mennyiségével is a képernyőre tapadva tarthatják az ártatlan átvertet. Valahogy így működnek a való életbeli con manek, bizalmi emberek is: amint elfogy az egyik áldozat pénze, lóhalálában ügetnek a következő kiszipolyozható után.)
Ettől a kilógó, olcsó lólábtól még simán lehetett volna izgalmas thriller a Rogue Agent, ha legalább a színészek között jobban működne az a bizonyos, sokat emlegetett kémia. De pont itt vérzik el a film: nézőként arra lennénk a legkíváncsibbak, hogy egész pontosan hogyan hálózza be Freegard (vagy bármelyik svindler) az áldozatát, és ugyan forgatókönyv szintjén meg (azaz le) vannak írva ezek a kulcsfontosságú jelenetek, a megvalósítás érdektelen marad. Egész egyszerűen nem hisszük el, még Gemma Artertonnak sem, hogy egyik napról a másikra belezúg ebbe az ipsébe. Hiába, na, a szélhámosság egy olyan tudomány, amit nem lehet tanítani, de ezek szerint megmutatni is nehéz (no persze nem lehetetlen: van, amikor még Oscar is járt érte).
Igen, a filmkészítés is egyfajta svindlerség, imposztorművészet: egy-egy ügyes vágással, zenével, újrafestett díszlettel (manapság CGI-vel) eladni azokat az egy hónapon keresztül, borzasztó unalmas átállásokkal felvett snitteket egy kétórás, izgalmas történetnek. Színes, jóleső hazugság, pont olyan, amilyent hallani, látni akarunk nézőként. Ez most nem sikerült teljes mértékben a Patterson-Lawn rendeződuónak: sok újat nem mondanak, de a drukk, hogy „igaz” történetet kapunk, sokáig ébren tartja a nézőt. Nem buktak meg teljesen feszültségteremtésből, de nem is brillíroztak. A rendőrség már a nyomukban lohol.
