Hiába szól a brit történelem egyik legjelentősebb régészeti felfedezéséről, a Netflixen debütáló Ásatás kellemesen visszafogott alkotás, ami nemcsak az archeológia és a brit kultúra rajongóinak csalhat mosolyt az arcára és könnyet a szemébe. Simon Stone filmje fellengzősség nélkül beszél életről, halálról és az egész emberi civilizációról.
A 1939-es Suffolk megyei ásatás folyamata – mely során a Basil Brown által vezetett kutatócsapat egy angolszász hajósírra bukkant – John Preston 2007-ben publikált történelmi regényében elevenedett meg először részleteiben. Ebből írt forgatókönyvet Moira Buffini, amit aztán az ausztrál származású Simon Stone álmodott nagyvászonra – pontosabban inkább a tévéképernyőre, ugyanis a Netflix égisze alatt valósult meg a projekt. Bár a talált leletek fontossága felbecsülhetetlen, a történet első ránézésre nem kívánkozik mozgóképre: Indiana Jones-filter nélkül a régészet nem éppen a legdinamikusabb és látványosabb szakma, maga az ásatás háttértörténete pedig nem tartogat izgalmas konfliktusokat és fordulatokat. Stone ahelyett, hogy mindenáron hollywoodi eposzt akarna faragni belőle, megtalálja a szépséget az eseménytelenségben, és pont ezzel tud mégis grandiózussá válni a történet.
Az Ásatás két valós személy, az özvegy édesanya Edith Pretty (Carey Mulligan) és az autodidakta helyi régész, Basil Brown (Ralph Fiennes) különleges kapcsolatáról szól. Pretty azzal bízza meg a szakmai körökben lenézett Brown-t, hogy ássa fel a birtokán található három dombot, hátha rábukkannak valami érdekességre. Megkezdődnek az ásatások, először lelkes, de képzetlen segítőkkel, majd mikor rátalálnak egy hajósír maradványaira, a nemzeti jelentőségre hivatkozva egy cambridge-i kutatócsapat is beszáll a munkába, akik legszívesebben Pretty-t és Brown-t is kisemmiznék a felfedezésből. Miközben tucatnyi régész ás egyre mélyebbre a múlt kincseinek meglelése érdekében, a felettük repkedő vadászrepülőgépek jelzik, hogy fogytán az idejük.
Bár a filmrendezőként a 2015-ös Apa és lányával (The Daughter) debütáló Stone inkább felforgató színházi rendezéseiről híres, az Ásatásból egyértelműen látszik, hogy a filmnyelvet remekül beszélő alkotóról van szó. A forgatókönyv önmagában még kevés lenne ahhoz, hogy a történet működjön, de a mindent átjáró melankolikus hangulat és az ásatás szépségét bemutató képsorok berántanak a második világháború előtti időkbe, ami néha olyan távolinak érződik, mintha egy többszáz évvel ezelőtti korszak lenyomata lenne – miközben az egzisztenciális bizonytalansággal átszőtt atmoszféra ismerős lehet. Az angol vidék gyakran válik a filmekben a szereplők lelkivilágának kivetülésévé vagy akár egy önálló karakterré; egyszerre tud embertelenül zord és léleksimogatóan szép lenni. Az Ásatásban mindkét változat jelen van: a végtelen mező hol a kutatócsapat fiatal szerelmeseinek romantikus díszlete, hol a régészeti munkát kegyetlenül megnehezítő sártenger.
Igazi tisztelgés a régész-szakma előtt a film, ami ahelyett, hogy megpróbálná „szexivé” tenni az ásatást, őszintén mutatja meg, mennyire körülményes és időigényes folyamat történelemre bukkanni a földben. Hiszen egy-egy apró lelet megtalálását végeláthatatlan mennyiségű lapátolás és kaparás előzi meg, itt azonban ez nem tűnik unalmas vagy monoton tevékenységnek. Az Ásatás az a régészeknek, ami az oknyomozó újságíróknak Az elnök emberei vagy a Spotlight – Egy nyomozás részletei: óda a nagy felfedezéseket megelőző hosszadalmas és fárasztó kutatómunkához, amit csak a legritkább esetben végez egyedül az ember. A szakma ünneplése mellett a személyes szálakon van a fókusz – ez viszont pont nem válik a film erősségévé. Míg az ásatás folyamatát, a háborús közérzetet és a történelmi elmélkedéseket remekül tálalja a film, a karakterek meglehetősen kidolgozatlanok. Ám ezen segít az erős színészgárda, akik a puszta jelenlétükkel képesek ellensúlyozni a forgatókönyvi hiányosságokat. Carey Mulligan több fronton közelít az Oscar-felé: az Ígéretes fiatal nő után most egy teljesen mást kívánó szereppel csillogtatja meg tehetségét, míg minden idők egyik legismertebb színésze, Ralph Fiennes képes teljesen eltűnni a koszból néha (szó szerint) ki sem látszó munkásosztálybeli kisember szerepében. A Pretty kisfiát játszó Archie Barnes-nak elég komoly érzelmi töltetet kell elcipelni a vállán, de sikeresen megküzd a feladattal, a fiatal szerelmeseket alakító Lily James és Johnny Flynn pedig mindketten kellőképpen szépek és szimpatikusak a szerepükhöz.
Az Ásatás ugyanakkor arra is rávilágít, hogy a brit örökségfilmek hagyománya egyre kevésbé működik a posztkoloniális szemlélet elterjedése óta és pláne a Brexit árnyékában: bár a dicső birodalmi múltba való visszavágyás nem kap nagy hangsúlyt, és a vikingeket is az egyetlen negatívnak tekinthető szereplő nevezi „kultúra nélküli”-nek (szembeállítva őket az angolszászokkal), a történelem és az emberi civilizáció kérdéseit boncolgató film a felszín alatt hagyja a brit örökség sötétebb oldalát. Univerzális tablóként nézve viszont jóval aktuálisabbnak érződik. Az elmúlt egy évvel mögöttünk nem nehéz azonosulni a szereplőkkel, akik egy szinte az egész emberiséget érintő történelmi esemény részeseivé válva hirtelen elveszítik teljes jövőképüket – csoda, hogy a múltba menekülnek?
A film részben a szereplők beszélgetései által, de inkább a sorok között beszél olyan közhelyesnek hangzó, de Stone tálalásában mégis működő örökzöld témákról, mint az élet-halál körforgása, az elmúlástól való félelem, a velünk élő történelem, a közösség és az emberi kitartás ereje, illetve annak kérdése, hogy merre tart az emberi civilizáció. A világháború közeledtével a Suffolk megyei ásatás résztvevői joggal hihették azt, hogy miközben ők minden erejükkel próbálják megtalálni és megőrizni a civilizáció kezdeteinek nyomait, ugyanez a civilizáció hamarosan elpusztítja saját magát. Képeslapra illő gyönyörű táj és minden idők egyik legnagyobb régészeti sikere ide vagy oda, az Ásatás a nosztalgikus múltba révedés helyett inkább az emberiség jövőjével kapcsolatos bizonytalanság érzésének átadásával gyakorol hatást a nézőre.
