Hasonmássá válás, érzelmek össztüze, tér a tündöklésre – Bradley Cooper idei életrajzi filmje, a Maestro, Oscarra esélyessé tette a színész-rendezőt.

Leonard Bernstein amerikai zeneszerző-karmester élete kétségkívül moziba kívánkozott. A magát egy ízben – talán félrevezetően – szerényen „zenésznek” nevező Bernstein tehetsége és szerencséje révén világhírű és vagyonos ember lett, a legnagyobb presztízsű helyeken vezényelt, olyan musicaleket komponált, mint a West Side Story, ismeretterjesztő műsora futott a tévében – karmesteri emelvényén pedig képes volt látszólag önkívületi állapotokig átszellemülni. A főszereplés mellett Bradley Cooper által társírt és rendezett, Bernsteinről szóló idei filmben ugyanekkor a maestro művészeti tevékenysége nem a vizsgálat tárgya, inkább csak ürügy arra, hogy Cooper egy érzelmektől duzzadó,  a 20. századból örökölt számos teherrel szembenézni kénytelen karaktert jeleníthessen meg. A Maestro nemcsak hogy a zenét helyezi az ember mögé, hanem még le is csupaszítja Bernstein konfliktusokkal terhelt figuráját – így tehát ebben a biopicban sem a dokumentarizmust érdemes keresni.

Ami végül  megmarad a szerettei által „Lennynek” szólított művész életéből, az elsősorban a feleségéhez fűződő viharos kapcsolata. A film legelején a már gazdag és idős híresség Bernstein egy forgatócsoportnak keseregve idézi fel hajdani neje, Felicia Montealegre színésznő (Carey Mulligan) fájó hiányát. Vágással visszaröpülünk 1943-ba, amikor 25 évesen megkapja a karrierjét beindító felkérést a New York-i Filharmonikusok dirigálására. A köztes négy évtizedben feleség és férj viszonyát szeretők sora keresztezi, depresszió szegélyezi és betegség tépázza – ám mi végig tudjuk, hogy a majdani, elismerésben megőszülő zseni hálával sírja vissza házastársát. Ez az első jelenetből származó tudás már a másodikban feszültségforrássá válik, hiszen a fiatal Bernstein a felkérésről őt értesítő telefonhívás után kicsattanó örömében először a mellette fekvő klarinétos, David Oppenheim (Matt Bomer) fenekét kezdi el paskolni – és Lenny számos szeretője között a filmben végig csak férfiakat találunk.

Az életrajzi film sajátossága, hogy sokszor legalább annyira érdekes, amiről nem szól, mint az, amiről igen. Bár Cooper többé-kevésbé vászonra viszi Bernstein nehézségeit zsidósága, kábítószerhasználata és férfiszerelmei miatt, a bonyodalomért már nem ezek felelősek, sokkal inkább a zeneszerző és feleségének belső, maguk által pszichoanalitikus jelleggel értelmezett vívódásai. Így a Maestro légüres térbe került, fikciós művekre jellemző, elsősorban művészeti-intellektuális koncepciókkal dolgozó dramaturgiát kap – miközben Lenny életében bőven akadt volna hús-vér bonyodalom. Például Montealegre ötletére a pár kapcsolatban állt a második világháború utáni amerikai kommunistákkal, de az akkori politikai elittel is. Hasonlóan, Bernstein maga játszott rá a háború után elharapózó, államilag szervezett homofóbiára, és magát „családos emberként” ajánlotta a melegségüket leplezni kevésbé sikeresen tudó pályatársai, néha barátai helyébe. Az önéletrajzi ihletettség tehát inkább csak kiemeli a hiteltelenségét annak, hogy az idült csapodárság, a szerhasználat, a férj biszexualitása miatt esetlegesen őket érő megbélyegzés, vagy úgy általában a XX. század második felének Amerikáját feszítő társadalmi problémák helyett a Maestróban Lenny emberek iránt érzett olthatatlan szeretete, Felicia férje figyelmére vágyása, és hasonló, absztraktabb folyamatok mozgatják a szálakat – bár nem valószínű, hogy ez sok nézőt kizökkentene.

Cooper nem csak forgatókönyvíróként, de rendezőként is igyekszik eltávolítani művét a megszokott hollywoodi regisztertől. Szemelvényesen épülő történetében sokszor csak apró utalásokkal köti össze az eseményeket – inkább sejtet, mint mutat. A pár korai életét kameramozgásokkal leplezett vágások uralta montázstechnikával és fekete-fehér stilizációval, valamint kisérletifilm-szerű álomszekvenciákkal ábrázolja, amelyek kifejezetten hatásosak. Bernsteinék későbbi éveinek bemutatása során nem találni ilyen formabontást, inkábbklasszikus filmek eszközök kerülnek előtérbe. Ezek közül a Maestro a színészi teljesítményekben a legerősebb, amiket szerencsésen előtérbe is helyez. Mind Cooper, mind Mulligen remekelnek; a mellékszereplők között pedig emlékezetes az elsősorban komikaként ismert Sarah Silverman, de Matt Bomer is. Bár számos jeleneten egyértelműen látszik, hogy egy-egy látványos alakítás köré építették fel őket – mint például az ely-i székesegyházban látható vezénylés, Felicia kivonulása, vagy Lenny összeomlása –, de kifejezetten jól áll az alkotásnak a közeg nyomása miatti rogyadozásukat leplezni igyekvő lelkek megmutatása is, például amikor Lenny az ellenkezőjét sugárzó szemekkel heterónak hazudja magát, vagy amikor David Oppenheim búcsúcsókot nyom az arcára. Cooper egyik hatásos ötlete, hogy a film 4:3-as képarányával zárja be és emeli ki szereplőit. Ezt úgy éri el, hogy a színészeket középre helyezi, miközben olyan karakterekkel beszélgetnek, akik a szélesvászonnál jóval szűkebbre szabott keretben alig, vagy egyáltalán nem látszanak – így a főszám egyértelműen a kiemelt szereplő játéka lesz.

A Maestro több szempontból sem a kortárs filmkészítési alapvetésből indul ki, így megítélése kifejezetten nehéz. Nem foglalkozik az egykori ikon életének azzal a részével, ami őt a leginkább foglalkoztatta – Bernstein életrajzi filmjéből pont a szűkebben vett életrajz maradt ki. A művészből igaz, hogy nem csinál megkeseredett áldozatot, de úgy hagyja értelmezetlenül melegségét, hogy semmilyen pozitív (ellen)példát nem mutat be, így queer filmelméleti szempontból legalábbis elszalasztott lehetőségnek tűnik. Filmnyelvi eszközeiben viszont kifejezetten ötletes, színészeinek hálás szerepeket osztó, és a nagyszerű alakításokat magabiztosan szállító mű, amely magával ragadóan mutatja be két, a hagyományosba betagozódni tudatosan nem akaró, egymással sajátos lelki kapcsolatban lévő ember egész életen át tartó, többszörösen terhes, de szeretetteljes kapcsolatát. Elsősorban tehát szokatlan, érett és okos romantikus filmként érdemes kezelni, akkor nem okoz csalódást.