A Nimona a sokszínűség méltó ábrázolásáért folytatott amerikai kultúrharc tökéletes lenyomata, ami egyáltalán nem lenne baj – hiszen a harc célja nemes –, ha kevésbé lenne didaktikus, és több eredeti ötlet szorult volna bele.
Az annecy-i fesztiválon volt a bemutatója, tavaly nyáron világszerte vetítették a mozik, jelenleg is elérhető a Netflix kínálatában, és Oscar-díjban reménykedhet vasárnapig – pedig a Nimona című animációs akció/kalandfilm szinte el sem készült. A projekt egy 2015-ben megjelent, azonos című képregény adaptációja, amelyből a Blue Sky Studios két fenegyereke, Nick Bruno és Troy Quane keze alatt készült volna mozgóképes adaptáció, de 2021-ben, szinte két évvel azután, hogy a Disney véglegesítette a Blue Skyt is magába foglaló 20th Century Fox felvásárlását, az új tulajdonos elkaszálta a projektet hivatalosan a covid-járvány utáni pénzügyi válságra hivatkozva. (De már ekkor is rebesgették, hogy a Disney valójában elégedetlen volt a filmben megjelenő szerelmi szállal.) Bruno és Quane azonban nem adta fel, végül az Annapurna és a Netflix égisze alatt készítette el a Nimonát, amely kétségtelenül azonnal beírta magát a filmtörténetbe: ez az első egészestés animációs film meleg főszereplővel, azonos nemű szereplők közt elcsattanó csókkal. Nincs is ezzel semmi gond: a romantikus szál tiszta érzelmeket hordoz, kedves és szép, a Netflix pedig 10+-os korhatárral látta el, amire egyébként is rászolgálna a film gyorsan pörgő eseményei és egyre-másra felvillanó utalásai miatt.
A sztori középpontjában egy furcsa páros áll: egy földönfutóvá és félkarúvá lett, nemes lelkű, de kissé puha és ábrándos hős, Ballister Boldheart, akit akaratán kívül valaki felhasznált jóságos királynője meggyilkolására, illetve kéretlenül hozzászegődő segítője, a címszereplő Nimona, Ballister tökéletes ellentéte, egy igazi badass kamaszlány, aki egy hős gonosztevő jobbkeze szeretne lenni – és nem mellesleg alakváltó. Előbbi tisztázni szeretné magát és visszaszerezné csalódott szerelmét, utóbbi a magányát enyhítené, hiszen szuperképessége miatt az emberek félnek tőle, és ahogy az a jól ismert narratíva szerint lenni szokott: a közös menekülés és egyéb kalandok során megismerik egymás igazi jellemét, és egy mindenki számára kielégítő happy end felé mutató, szoros barátság szövődik kettejük között.
Nos, Ballister Boldheart lovag hátrányos helyzetű, a társadalom megvetett, szegényebb rétegeiből felfele törekvő, közel-keleti arcvonásokkal rendelkező, fiatal férfi, akiről már az első percekben megtudjuk, hogy meleg. Szerelme nem más, mint a hirtelenszőke, hófehér bőrű nemesi ivadék, a kelet-ázsiai vonásokkal megrajzolt, daliás Ambrosius Goldenloin. (A Netflixen elérhető magyar verzióban ők ketten: Ballister Bitangfő és Ambrosius Aranypőc...) Mindkét karaktert az őket „alakító” színészről mintázták: előbbinek az Oscar-díjas brit-pakisztáni színész és menekültügyi aktivista Riz Ahmed, utóbbinak az amerikai-koreai származású LMBTQ-aktivista és celeb, Eugene Lee Yang kölcsönzi a hangját. Tegyük még hozzá, hogy a Főgonosz egy fehér nő (Frances Conroy), a gyorsan elpusztuló Főjó pedig egy fekete nő (Lorraine Toussaint, aki mellesleg maga sem az Egyesült Államokban született), és egy szereplőt kapott RuPaul is, az Amerikában 9 évadot megért és 39 Primetime Emmy-díjjal kitüntetett Drag Race című valóságshow házigazdája.
A film különleges formába öltött kiáltványként pontosan erről a sokszínű világról tanít. Nimona, a címszereplő (a szintén queer aktivista Chloë Grace Moretz) egy impulzív, nagyszájú, nonkonformista, féktelenül szabad kamaszlány, akinek mindegyre elővillannak a vámpírfogacskái, de minden zsiványsága ellenére hatalmas a szíve, érzékeny a kis lelke, és hát alakváltó, ami furcsa és ijesztő a többség számára. Megbélyegzik, szörnynek tekintik, csúnyán bánnak vele, ő pedig többször is felteszi a kérdést: ki(k) is ebben a szörny(ek) elleni védekezésre berendezkedett társadalomban a valódi szörny(ek)? Azok-e, akik mások, mint a többség, vagy azok, akik emiatt gonoszul bánnak velük? Bár a sci-fi elemek a sztorit egy távoli jövőbe emelik el, azért ez a film mégiscsak egy erős – és sajnos szájbarágós – állásfoglalás a saját, nagyon valós világunkban pusztító, oly sok arcú diszkrimináció ellen.
Mi lett volna, ha az alkotók a Gondolat belénksulykolására picit kevesebb energiát fordítottak volna? Talán több kreatív erejük maradt volna a szereplők árnyalására – hiszen Ballisteren és Nimonán, esetleg Ambrosiuson kívül a többiek teljesen egysíkúak maradtak –, az akciójelenetek közé nem keveredhetett volna kötelező, érezhetően poénnak szánt, de nem feltétlenül vicces disney-s táncikálás, és az alkotók talán bevállalósabbak lettek volna a sztorit és a képi világot illetően is: talán kevésbé mentek volna biztosra azzal, hogy korábbi Disney-filmek jól bevált, hatásos részleteit idézgessék halomra (pl. a Nimona nagyjából ugyanúgy kezdődik, mint nemrég a Raya és az utolsó sárkány, Nimona alakváltó mint Maui, alteregói rózsaszínek és cukik, mint a vörös panda, kismadárként csicsereg az ágon, mint Hófehérke erdei barátai, a szereplők hatalmas szemeket kerekítenek, mint a kalapja fölé mémesedett Csizmás, a kandúr, egyébként a film tele van Csillagok háborúja-áthallásokkal, és Godzilla is végigvonul a városon – és folytathatnánk).
Arra merünk tippelni, hogy a Nimona leginkább aktivista bátorsága és tabudöntögető szándéka miatt lett Oscar-jelölt, de pazar képi világa, precíz animációja, kamaszos nyelvhasználata és működőképes humora ellenére sem valószínű, hogy az elmúlt év valószínűleg legjobb képregényfilmje Hajao Mijazaki varázsmeséje, A fiú és a szürke gém fölé emelkedhet.
