Tíz évnyi szünet után a legendás Hajao Mijazaki egy újabb varázslatos mesei világot alkotott, amelyben a valóság az eddigieknél is többet nyom a latban.
Mijazaki animéinek gyerekhősei olyan embertpróbáló helyzetekből indulnak el kalandos útjukra, amely egy felnőttnek is nagy kihívást jelentene. A betegséggel (Totoro – A varázserdő titka), költözéssel (Chihiro szellemországban), a környezet pusztításával (A vadon hercegnője) vagy a háborúval (A vándorló palota, Szél támad) szembenézni kényszerülő hősök igazi ereje abban rejlik, hogy a mostoha körülmények között is képesek megőrizni gyermeki szívük tisztaságát. Nincs ez másképp legújabb alkotásában, A fiú és a szürke gém című kései remekműben sem. Itt azonban a főszereplőre, egy Mahito nevű fiúcskára talán az összes eddiginél nagyobb feladat hárul. Neki ugyanis a halállal és a gyásszal kell zöldágra vergődnie: története a felnőtté válásról is szól.
Kevés szívszorítóbb dolog van egy gyászoló gyermek lélekrajzánál. Miután édesanyja életét veszti egy kórháztűzben, Mahito édesapjával vidékre menekül a háború dúlta Tokióból. Mahito a veszteség miatt érzett bánat, düh és tehetetlenség érzésétől szótlan és kimért lesz, érzéseit elfojtja, melyet csak fokoz, hogy apja édesanyja testvérével, Natsukóval kezd új életet. A fiú az iskolában is gondokkal küzd, nehezen illeszkedik be, s miután társai csúnyán kikezdenek vele és megverik, felgyülemlett dühét saját maga ellen fordítja: fog egy követ, és szándékosan behasítja vele a fejét. A film első fele rendkívüli érzékenységgel és kifinomultan mutatja be a gyász árnyalatait. Ehhez Mijazakinak saját gyermekkora szolgálhatott inspirációforrásként, hiszen Mahito családjához hasonlóan az övé is vidékre menekült a háború elől, és ő is kiskamaszként veszítette el édesanyját. A filmből kiderül, hogy a gyász valódi színe a kisfiú(k)nál a szürke. A világ elveszti a színeit, kifakul, mindent beterít egy hatalmas árnyék: a szomorúságé. Szürke a gém is, amely addig zaklatja Mahitót, míg végül sikerül elcsalnia a fiút a dédnagyapja által építtetett kastélyba, ahonnan egy veszélyekkel és kalandokkal teli mágikus világba nyílik átjáró.
A rejtélyes – kackiás bajszával és az őrület miatt félbeszakított nagy művével engem leginkább Nietzschére emlékeztető – dédnagyapa kastélya egyfajta túlvilág, szellemek birodalma, ahová Mahito annak az embernek az elszántságával lép be, akinek nincs mit veszítenie, hiszen a legfontosabbat már elveszítette. Az épp hogy elárvult fiúcskában még ott mocorog a tagadás, ezt használja ki a szürke gém. Mahitót édesanyja felkutatásának gondolata veszi rá a belépésre, melyről ő is tudja, hogy csak hamis ábránd. A gém ravasz varázslatának láttára, amely a fiú édesanyját jeleníti meg, Mahitóban az érett rezignáltság és a gyermeki remény kerül összetűzésbe. Tudja, hogy amit lát hazugság, káprázat csupán, de meg kell bizonyosodnia róla, hogy valóban az. Másik, immár valódi motivációja várandós mostohaanyjának, Natsukónak a megtalálása, aki a dédnagyapa szellemvilágának fogja lett.
A film látványvilága már a legelején elkápráztat, Mahito rohanása az égő kórházhoz olyan élethű, hogy gyorsaságába a néző is beleszédül. A szellemvilágba való belépéssel – ahol a Ghibli stúdió jellegzetes mágikus lényeinek egész sora mutatkozik be – az élmény tovább fokozódik: vannak itt gyilkos pelikánok, emberevő hullámos papagájok, de olyan harcos női rokonok is, mint (a szó szerint) tűzzel játszó Himi és a vizeket uraló bátor tengerész, Kiriko, akik Mahito segítői lesznek. Legújabb művében Mijazaki valóság és fantázia, tűz és víz, élet és halál ellentéteinek kiélezésével – megkockáztatom – pályája legszövevényesebb és legelbűvölőbb szellemvilágát alkotta meg. Ehhez jön még hozzá Joe Hisaishi magával ragadó zenéje. Bámulatos, ahogyan a zeneszerző képes a film dramaturgiai ívére kapcsolódni: nem egyszerűen lefesti vagy kíséri ennek a szellemvilág hangulatát, hanem maga is aktívan részt vesz annak megteremtésében.
A fiú és a szürke gém szereplői is alapvetően mesei karakterek, de az eddigi Mijazaki-animék szereplőinél komplexebb tulajdonságok jellemzik őket, jellemük nehezebben kiismerhető. A Mahitóval kekeckedő, eleinte félelmetesnek tűnő szürke gém például egészen rejtélyes figura: mint kiderül, nem is valódi gém, hanem egy gém testében megbúvó tömzsi kis törpe, aki teljességgel kiszámíthatatlan. Hol segít a fiúnak, hol pedig keresztbe tesz neki. A megtestesült paradoxon: egyszerre igazolja, és hitelteleníti önmagát, amikor azt mondja, hogy minden szürke gém hazudik. Hasonlóan félelmetes, de mókás lények az emberevő papagájok, akik odaát, a valódi életben ártalmatlan madárkák, legfeljebb összepiszkítani képesek az embert. A meg nem született lelkekre vadászó pelikánok pedig csak kényszerből gonoszak. Mégis a dédnagyapa karaktere a legtalányosabb, aki megalkotta ugyan ezt a varázslatos világot, de nem tudta megakadályozni a rossz szétáradását benne. Ezért szeretné, ha dédunokája, Mahito válna az utódjává, és építené újjá a világát, immáron a rossz jelenléte nélkül. Íme, még egy önreflexív gesztus: az öreg mester fiatal utódhoz intézett kérése, hogy nála jobbat alkosson – egy leköszönni készülő alkotó legnagylelkűbb kívánsága, mely egyúttal Mijazaki világképét is tükrözi, hiszen hősei mindig a világ jobbá tevéséért harcolnak.
A rosszat azonban lehetetlen száműzni a világból. Mahitót az őt ért veszteség elég éretté teszi ahhoz, hogy ezt tudja. Neki és Natsukónak a valós életben van dolguk, ahol a jó és a rossz egyaránt jelen van. A fiú és a szürke gém Mahito gyászmunkáját követve egy felnövéstörténetté válik, melynek során a fiú megtanulja, hogy a rossz, a hiány és a veszteség hozzátartozik az élethez, ezért el kell fogadni, és tudni kell vele együtt élni. Ennek legfontosabb eszközeit, a felejtést és az elengedést találja meg Mahito a történet végére.
A fiú és a szürke gémet azonban nem felejtjük vagy engedjük el egyhamar, ahogyan Mijazaki előző meséit sem. Olyan varázslatos világok tárulnak általuk elénk, amelyekben barangolva önmagunkhoz juthatunk közelebb. Ezek a világok a gyermekeknek a gyermeki lét örömét nyújtják, a felnőtteknek pedig a gyermekkor kedves emlékeit idézik fel. Tíz évvel ezelőtti művében, az utolsónak szánt Szél támad című animében nem volt varázslat. Talán ő maga is érezhette, hogy a közönsége szomjazik a mágikus világokra, amiket ő és csapata oly mesterien alkot meg, ezért rászánta magát egy – talán utolsó – legelbűvölőbb varázslatra. A legnagyobb varázslat viszont, amit legutóbbi filmjében elkövetett: belopni a valóságot a mesébe.
