Fogj egy klasszikus tündérmesét, vagy annak népszerű Disney-feldolgozásait, és csavarj rajtuk egy nagyot: a cselekményt helyezd át egy virtuális-utópisztikus jelenbe, az eredeti történetben központi szerepet játszó szerelmi szálat cseréld le baráti-sorstársi kapocsra, és persze mindezt tálald fényűző anime-ágyon – íme Mamoru Hosoda legújabb filmje, A szépség és a szörnyeteg science fantasy átirata.
A Mamoru Hosoda írta és rendezte Belle: A sárkány és a szeplős hercegnő (angolul Belle: The Dragon and the Freckled Princess) a 2021-es Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon debütált, ahol állítólag 14 perces vastapssal fogadták, az Egyesült Államokban pedig az Animation Is Film fesztiválon mutatták be először, ahol elnyerte a zsűri különdíját is, így sikeresen kvalifikálhat a 2022-es Oscar-mezőnyben. A magyarországi bemutatóra már-már hagyományszerűen az Anilogue Nemzetközi Animációs Filmfesztivál keretében került sor, az Uránia dísztermében, teltházas érdeklődés mellett. A kétórás mozi igazi érzelmi hullámvasútra vitte el a nézőit: volt itt hangos felnevetés, kínosan hosszú, megrendült csend, és végül némi visszafogott maszkbaszipogás is a stáblista alatt.
A film a rendező által alapított Chizu Stúdió gyártásában készült, amely idén ünnepelte tízéves fennállását. A stúdió a Belle-t megelőzően három nagyjátékfilmet adott ki (Farkasgyermekek, A fiú és a szörnyeteg, Mirai), mindháromszor elnyerve a Japán Akadémia Az év animációja díját, szoros második helyezettként a nagy veterán vetélytárs, a négyszeres bajnok Ghibli után. A Mirai ezenkívül 2019-ben Oscar-jelölést is kapott, az aranyszobrocska történetében a második japán stúdióként (természetesen megint csak a Ghibli után), mindezzel igen magasra helyezve a lécet a jubileumi kiadás számára. Hosoda ráadásul igazi all stars stábot verbuvált maga köré a Belle kedvéért: a karakterdesignért Jin Kim felelt aki a vállalat első koreai származású alkalmazottjaként már számos Disney-produkcióban gyakorolhatta mesterségét, a háttereken pedig a Cartoon Saloon-os Tomm Moore és Ross Stewart közreműködtek. (Az ír fenegyerekpárossal kialakított együttműködés ráadásul nemcsak egyoldalú: A farkasok népe (Wolfwalkers) japán verziójában Hosoda lánya az egyik szinkronhang.)
A Belle cselekménye két síkon játszódik: egyrészt a főszereplők hétköznapi valóságában, amelyet helyenként fotorealisztikus hűséggel ábrázol a film, másrészt egy virtuális világban, amelyre a „U” (mint „you”, vagyis „te”) nevű fiktív mobilalkalmazáson keresztül lehet belépni. Az applikáció a felhasználók biometrikus testi-lelki paraméterei alapján egy másik ént, egy egyénre szabott, tetszőleges formát öltő fantázialény-avatárt generál, amely egy egyszerű, fülbe dugható ketyere segítségével minden érzékszervével bekapcsolódik a virtuális élménybe (hogy pontosan hogyan, azt inkább ne feszegessük), és amely maximálisan védelmezi a tagok valódi identitását – olyannyira, hogy a legnagyobb veszély, ami itt leselkedhet a felhasználókra, az az, ha ez a valódi identitás lelepleződik.
A kezdeti benyomások, a bevezető narráció és a főcímdal igen magasra srófolják várakozásainkat a „U”-val kapcsolatban, ám hamar kiderül, hogy sajnos nem sikerült számottevő tartalommal megtölteni ezt a varázslatosnak beharangozott világot. Az ötmilliárd tagú online anonimisták klubja elvileg egy második, alternatív valóságot hoz létre, ám ennek törvényei, intézményei, vagy akár csak céljai tökéletesen homályban maradnak. A „U” végtelen lehetőségekkel kecsegtet, ezzel szemben a legtöbb avatár az égvilágon semmit sem csinál, csak céltalanul lebeg a virtuális térben, mint elveszett lelkek a purgatóriumban, és közben kényszeresen kommentelgetnek; csakhogy erre a célra, Zuckerbergnek hála, már van egy appunk, teljesen szükségtelen macerának tűnik VR-t építeni köré (csak el ne kiabáljam). A „U” ráadásul vizuálisan is kissé csalódást keltő: hiába mentek el egészen Angliáig a desginerért (Eric Wong), az Inception álomvilágára emlékeztető, geometrikus architektúrájú tér a közös spawning pointon és a zenei arénán kívül csupán a Szörnyeteg kastélyát villantja fel, elszalasztva mindazt a lehetőséget, amit a „U” határtalan fantáziavilága tartogathatna a nézőknek.
A modern szépség és szörnyeteg egy olyan világ bennszülöttei, ahol az egyén konstans, csillapíthatatlan vágyat érez aziránt, hogy megmutassa, de egyúttal el is rejtse magát a világ szeme elől, így a jungi perszóna egyre távolabb sodródik az árnyéktól. A film főhőse a 17 éves Suzu, aki édesanyjához hasonlóan, kiskorától fogva a zene bűvöletében élt, ám anyja korai elvesztése menthetetlenül elrontotta számára azt az egy dolgot, ami azelőtt a legtöbb örömet okozta. A „U”-ban azonban szó szerint újra megtalálja a hangját, és Bell(e)-ként (Suzu japánul harangot, Belle franciául szépet jelent) nemcsak hogy képessé válik újra énekelni, de néhány hónap alatt a kontinensek és a kétféle realitás határain átívelő, globális rajongótábort vonzó, kiforrott virtuális zenei produkciót épít fel a semmiből, geek barátnője/managere, Hiro segítségével. Miközben a hétköznapokban lényegében változatlanul éli tovább az életét, egészen addig, amíg be nem robban a képbe a Szörnyeteg nicknevű rosszfiú, akihez Suzu azonnyomban stalker módjára kezd el közeledni.
A film mindvégig Suzu lelkivilágára összpontosít, olyannyira, hogy még az elvileg szintén központi karakter Szörnyeteg (vagy sárkány) is csak merőben vázlatos jellemet kap. Tudjuk, hogy a „sárkány” (aki egyébként nem is hasonlít sárkányra, sokkal inkább a klasszikus Disney-szörnyetegre, vagy a Gankutsuou Monte Cristójára) gladiátorküzdelmekben szerzett sikert és hírnevet a „U”-ban, így méltó ellenpontja lehetne a finom, törékeny Belle-nek, de az már nem egyértelmű, hogy pontosan miért dúl-fúl a ringen kívül is (azonkívül, hogy éppen üldözik), és hogy az önjelölt békefenntartók tulajdonképpen miért is nézik ezt annyira rossz szemmel. És még számos, ehhez hasonló kérdést tehetnénk fel, amikre hiába keresnénk a válaszokat a filmben, egész egyszerűen azért, mert nincs is rájuk válasz.
Az eredeti szépség és szörnyeteg viszonya egy kényszer szülte, hierarchikus-patriarchális viszonyból indít, amely elsődlegesen a szörnyeteg szörnyetegsége által meghatározott, és csak a szépség (belső) szépsége, empátiája révén alakul át fokozatosan törődéssé és szeretetté. A „U”-ban azonban igazából semmi sem indokolja, hogy Suzu olyan elszántan kezdjen el foglalkozni ezzel a vadidegennel, miközben az édesapjával például még egy közös étkezésre is képtelen. Értjük, de nem érezzük a közös sorsot, a közös fájdalmat, mert ez a kapcsolat, ami kulcsfontosságú lehetne/kellene, hogy legyen a filmben, egyáltalán nincs átgondolva és felépítve. Ugyanakkor ne feledjük, hogy a szépség és a szörnyeteg története nemcsak a külső-belső szépség ellentétéről és a két ellentétes pólus egymásra találásáról szól, hanem az önfeláldozásról is: a szépség egyáltalán nem jókedvéből raboskodik a szörnyeteg kastélyában, hanem azért, hogy ezzel megmentse az édesapját (csak aztán rájön, hogy tulajdonképpen nincs is olyan rossz dolga az új pecóban). Nem világos, hogy ez az analógia Hosodának is eszébe jutott-e a forgatókönyv írása közben, Suzu édesanyja mindenesetre szintén feláldozta magát egy másik emberért, és a film vége felé Suzu is igen veszélyes helyzetbe sodorja magát hasonló indíttatásból. A konfliktus feloldása itt az azonosulás: azáltal értem meg, hogy miért csinálta az anyám, amit csinált – akire azóta is haragszom, csak nem tudom neki elmondani, mert már nem él –, hogy én is elkezdem ugyanazt csinálni. Ez az aktus egyszerre kirántja a gyász méregfogát, és Suzu végre megszabadul a saját szörnyetegeitől. És szerintem ez mind benne is van a filmben, csak nehéz meghallani, mert a szereplők épp túl hangosan énekelnek...
Egy anime-musical kapcsán, amelyben a zene felszabadító, világmegrengető ereje az egyik fő szervezőelem, természetesen szót kell ejtenünk a film hangzásáról, zenei világáról is, már csak azért is, mert az, a film minden hibája ellenére hibátlan. A Belle diegetikus betétdalai a j- (vagy bármilyen) poptól idegenkedő fülekbe is könnyedén belekúsznak (bevallom, esetemben be is költöztek): a főcím karneváli kavalkádja igazi energiabomba, ami azonnal felpezsdít és a képernyőre szegezi a figyelmet, míg a líraibb regisztereket megszólaltató Belle-szerzemények kissé cukormázas, mégis katartikus érzelmi tetőpontjai a filmek. A főszereplő beszéd- és énekhangját is kölcsönző Kaho Nakamura kicsit olyan, mint az általa megformált Suzu: a hangja alapján egy csillogó idolt vizionálnánk, miközben a hang egy külsőre egyáltalán nem feltűnő, ám annál tehetségesebb ifjú énekes-dalszerzőt takar, aki most először működött közre mozin. Piros pont illeti továbbá a nyitódal zeneszerzőit, a Daiki Tsuneta alapította millennium parade nevű eklektikus zenei társulást, amely izgalmas összművészeti kollaborációival messzemenőkig feszegeti a mainstream határait. De a 30 tételes soundtrack-albumon bőségesen találhatunk klasszikus filmzenei trackeket is, a mindeddig leginkább videojátékok zenéjét jegyző svéd komponista, Ludvig Forssell jóvoltából.
Hosoda filmje számos ziccert kihagy, például nem foglalkozik mélyebben a sztárság problematikájával, felületesen építi fel és ábrázolja a mellékszereplőket, és nyitva is hagy velük kapcsolatban fontos kérdéseket, ugyanakkor mindenképp a rendező dicséretére válnak az aktuális témafelvetések (mint a közösségi média álságossága és a valódi emberi kapcsolódás nehézségei), illetve az érzelmek magabiztos működtetése, ami a film legnagyobb erejét adja. Suzu gyásza és édesapjához fűződő, tehetetlen, elidegenedett kapcsolata biztosítja az érzelmi alapvetést, erre rakódik rá a történet kibontakozása közben az offline és online bántalmazás, illetve sérülés párhuzama, beleértve a családon belüli erőszak tabuját is, valamint a fájdalom passzív-bánatos és aktív-dühös feldolgozása. Mindeközben a film teret enged a kamaszos esetlenség már unásig ismert, a drámát mégis üdítően ellensúlyozó toposzának is, továbbá néhány kortárs geg is színesíti a film humorát (a tinipletyka szövevényét például egy stratégiai játék keretében lehet felfejteni, a leszerepelt avatárok mögül pedig kicsekkol a sponzoráció).
Összegezve: Hosoda ismételten bebizonyította, hogy kiváló szakértője az érzelmes animének, de mint kiderült, ügyetlen író, amit remélhetőleg ő maga is be fog látni a számtalan ezzel kapcsolatos kritika láttán. Ám ha az intellektuális viszketést el tudjuk nyomni magunkban, a Belle kiváló moziélményt nyújthat, mivel ott és akkor a forgatókönyv hiányosságait bőven ellensúlyozza az érzelmek sodrása és a vizuális orgazmus. Persze utólag lehet fanyalogni, hogy milyen olcsó megoldás zenével érzelmileg manipulálni a nézőket, és mennyivel elegánsabb lenne mindezt sztorival elérni, de amikor egy egész moziteremnyi ember egyszerre tartja vissza a lélegzetét, akkor szerintem azért valamit mégiscsak tud az a rendező.
