A Wolfwalkers a kétszeres Oscar-jelölt Tomm Moore (két önálló egészestés filmből ez egész jó arány) kelta triptichonájának záróakkordja és egyúttal második rendezése azzal a Ross Stewarttal, akivel lényegében együtt nőttek fel, és aki képzőművészként már több Moore és más rendezte animációs produkcióban is bizonyította tehetségét. A részben már a karantén alatt készült filmet – Moore korábbi alkotásaihoz hasonlóan – a Torontói Filmfesztiválon mutatták be először (szeptember 12-én), majd az ősz folyamán néhány nemzetközi filmszínház is műsorára tűzte, végül december 11-én jobb híján online tették elérhetővé a nagyközönség számára az Apple TV+-on keresztül.

Az ír fenegyerek legújabb meséjében ismét alakváltó, félig farkas-félig ember varázslények elevenednek meg, akik azonban korántsem a vérszomjas farkasember mítosz megtestesülései, hanem éppen ellenkezőleg: gyógyító erővel bíró teremtmények, akik egyúttal a természet őrei. Az éber állapotukban hétköznapi emberként élő, az alvás módosult tudatállapotában pedig farkasalakot öltő wolfwalkerek élő, spirituális hídként kötik össze a nappali, emberi világot a tudatalatti, éjszakai ösztönvilággal. Álmukban – átmenetileg hátrahagyva az emberi porhüvelyt – önálló, tudatos, testen kívüli kalandokat élnek át, merőben megváltozott valóságélménnyel. Szemükben a színek szürkévé, orrukban a szagok színekké válnak, fénylő útvonalakként úszva az éjszakában, s mindezt a film első kézből igyekszik átadni a nézőknek. A farkasok szemszögéből ábrázolt, kusza, monokróm szénrajzokból fölépülő, három dimenziós kamerával felvett jelenet a film egyik technikailag is legbravúrosabb epizódja, amely a főcímdallal kiegészülve mintegy különálló kisfilmként, avagy videóklipként is élvezhető, s egyúttal nagyban elősegíti az empátiás beleélést és perspektívaváltást. A trailerben is felcsendülő, a film zenei világához áthangszerelt Running with the Wolves a fiatal norvég popénekes, Aurora Aksnes 2014-es szerzeménye, amely a film üzenetéhez olyannyira hasonló gondolatokat fogalmaz meg, mintha csak célzottan ahhoz készült volna. A film eredeti kísérőzenéjét – akárcsak a Kells titka és A tenger dala esetében – a francia Bruno Coulais szerezte, kiegészülve az ír folkot játszó Kíla zenekarral.

A Cartoon Saloon egyéb alkotásaihoz hasonlóan kétdimenziós animációval életre keltett Wolfwalkers egyértelműen magán viseli Moore organikus varázsvilágának kézjegyeit, ecsetvonásai ugyanakkor vázlatosabbak, nyersebbek, expresszívebbek, mint a korábbi filmekben, tovább erősítve a kézműves jelleget. A képkockákon számos képzőművészeti stílus és technika elemei keverednek: puha tónusú, dinamikus pasztellskiccek plakátszerűen szögletes, geometrikus figurákkal, a százholdas pagonyt idéző akvarelles hátterek a fametszetekre emlékeztető durva kontúrokkal, a középkori kódexek miniatúráinak kezdetleges lineáris perspektívája a modern képregények sűrített, osztott képernyőivel. A film relatíve visszafogott palettáján pedig az uralkodó, rideg, városi szürkéskékek az őszi erdő és a wolfwalkerek barnás-vöröses árnyalataival alkotnak szemet gyönyörködtető kontrasztot.

Az ír népmesei gyökerű történet alapötlete a rendezőpárostól származik, amit aztán William Collins (A tenger dala) gyúrt forgatókönyvvé. A film cselekménye a Cartoon Saloon stúdiónak is otthont adó ír kisvárosban, Kilkennyben játszódik, laza történelmi kontextusul pedig Oliver Cromwell polgárháborús zsarnokuralma szolgál, amely ezúttal nem is annyira a monarchia és az anglikán egyház, mintsem a Kilkenny falai körül ólálkodó farkasfalka ellen kel ki. Az angolok ordas ellenfelei azonban korántsem elemi agresszív szándékkal bukkannak fel egyre sűrűbben a városban, sokkal inkább annak kényszere alatt, hogy természetes élőhelyük az emberi beavatkozás által mind jobban fogyatkozik. A történetet tehát látható módon markáns környezet- és állatvédő szemlélet hatja át, amely „divatossága” mellett a vegán Moore-tól egyáltalán nem áll távol.

A vad-vadász konfliktuson túl továbbá ellentétbe kerül a helyi ír lakosság és az Angliából nyakukra települő idegen hadsereg is, köztük a Sean Bean hangján megszólaló, tagbaszakadt özvegy farkasvadásszal és vadóc kislányával, Robynnal, akik azonban éppannyira – ha nem még jobban – a hatalom foglyai, mint a leigázott helybéliek. Cromwell börtönszerűen puritán, dogmatikus rendszerében a hagyományos nemi szerepeket nagyívben elkerülő, még nevében is fiús Robyn, valamint újdonsült wolfwalker barátnője, Mebh klasszikus feminista hősnők, a hangjukat kölcsönző ifjú színésznők (a már rutinosnak számító Honor Kneafsey és a kvázi amatőr Eva Whittaker) pedig különösen szerethetővé teszik alakjukat. A történet így mind a konkrét angol-ír vallási-politikai ellentét, mind az általánosabb értelemben vett idegengyűlölet és erőszakos elnyomás interpretációjának teret enged.

Az alkotók nem titkoltan merítettek a 2D animáció nagymestereitől, a Ghiblitől a Disney-ig, ám ez egyúttal mintha a narratívára is ráütötte volna a bélyegét: a szüzsé komplexitása némiképp alulmarad a korábbi Moore-filmekhez képest, üzenete a felnőttgyomornak kissé túl puhára rágott, zárómegoldása pedig egyenesen erőltetettnek tetszhet; családi mesefilmként értékelve azonban nemigen érheti kritika, és az ünnepi szezon ködös téli estéin kedves, gondolatébresztő felüdülést nyújthat az egész családnak (már ha nem okoz nehézséget számukra az angol nyelv és/vagy a felirat követése).