Álltál már valaha egy akvárium óriási üvegfelülete előtt, belefeledkezve a túloldal masszív víztömegében kavargó halak sokaságába? Ha esetleg gyerekként és egy nagyszabásúbb akvárium, mondjuk egy óceanárium hatalmas, változatos életközösséget bemutató tengerdarabkája előtt élted meg ezt a pillanatot, akkor nagyon fogod érezni ezt a filmet. Érteni nem biztos.
Ez ugyanis a film alapélménye: a gyermeki rácsodálkozás a karnyújtásnyira kavargó tengeri óriásokra, a népes rajokban örvénylő halak és tengeri emlősök tömegére, az ábrándozás arról, hogy milyen lenne velük együtt úszni. Ez a vonulata a filmnek annyira hitelesen ki van dolgozva, hogy a természetfilmekkel, illetve a tudománynépszerűsítő-ismeretterjesztő filmekkel rokonítja az alkotást.
A történet egy tengerparti japán városban játszódik, kevés urbánus helyszíne – egy iskola, egy otthon, egy óceánárium és egyben tengerbiológiai kutatóintézet – kiegészül még az óceánnal és… magával a végtelennel.
Főszereplőnk, Ruka, egy iskolai beilleszkedéssel küszködő, indulatait nehezen kezelő, bonyolult családi hátterű kamaszlány. A nyári szünet az ő felnövéstörténetét hozza el, s talán egy első szerelem történetét is. Mindenképpen szoros barátság alakul ki közte és a kutatóintézet két megfigyeltje között. Umi és Sora afféle „szocializálatlan gyerek” a tengerben felnőtt, dugongok által nevelt Maugli. Mint kiderül, az ilyen „tenger gyermekeinek” a várható élettartama rövid, szervezetükben gyors átalakulás zajlik, ha az emberi mértékkel mérve modern gépek nem is találnak bennük semmi rendhagyót, és nem tudni, pontosan mivel jár és hova vezet ez a metamorfózis. Ez az ígéretes szereplőösszeállítás azonban megbicsaklik a köztük levő viszonyrendszeren: Sora elvileg a legtitokzatosabb figura, ha nem lenne férfias hangja, lánynak nézhetnénk, ráadásul van egy furcsa jelenet a két fiú között, ami csak egy meglepett „mi is volt ez?”-zel hagy. Talán nincs is társadalmi neme, pedig az fontos lenne Ruka szempontjából, aki mintha olyan kamaszosan belezúgna Umiba, a csók végül mégsem onnan fog érkezni, s nem is az, aminek tűnik… De itt már el kell árulnunk, hogy főszereplőnk bár kulcsfigurája, egyáltalán nem alakítója az eseményeknek.
Fesztivál készül ugyanis a szárazföldön, s valami hasonló az óceán mélyén is. Utóbbinak a főszervezője, ceremóniamestere és kiindulópontja jó eséllyel egy bálna, de a bálnák éneke általában megváltozott – és ne feledjük, ebben a rajzfilmben nincsenek megszemélyesített állatok. Ruka tehát két újdonsült barátja által belesodródik az eseményekbe, tanúja lesz egy kozmikus méretűvé táguló színjátéknak, megtapasztalója a csodálatos eseményeknek, amelyeket sajnos gyarló nézőként igen nehézkesen értelmezünk. A film ugyanis egyetlen, látványos és lírai hangú csodába kapcsol össze bálnákat, hullócsillagokat, embert, tengert és az univerzumot, az elmúlás átalakulását és a születés csodáját, de ezeket a dolgokat egységbe vonni akkora vállalás, hogy az alkotóknak bele is törött a bicskája. Érezhető, hogy ők kozmikus méretű fesztivált álmodtak, újjászületéssel, áldozattal, egymást alátámasztó legendákkal. A jeleneteiket mégsem nem tudták egymásba simítani, túl sokszor akadunk fenn egy-egy „várj, ez akkor hogy is volt?”-on, elvarratlan szálak és lekerekítetlen jelenetek maradnak a forgatagban, ami ezek miatt sosem áll össze magába szippantó rendszerré. Hiába kerül egyenlőségjel a bálnák és a csillagok éneke közé, ha azt csak párbeszédben teszik ki, mi nem bírjuk megérezni. Hiába mond okosakat a titkok tudójaként megjelenő ronda vénasszony, ha az ő bölcsességei sem bírják egységgé összerakni bennünk a szemmel láthatóan egyetemesnek szánt filmélményt.
A már említett dokumentumfilmes álcát szolgálja (részben) a film képi világa is. Fényképszerű, bár stilizált hátterek előtt zajlik a mese, a kikötő képei megint ahhoz az ismeretterjesztő filmekhez sodornak közelebb (de szerencsére nem bele). A tengeri élőlények ábrázolása is meglepően valószerű, a mozgásuk a valódi tökéletes mása, mintha a Discoveryról lenne koppintva. És itt meg is állhatunk, nagyjából ennyi az eredetiség a vizuális stílust illetően, amúgy egy minőségin kidolgozott, de mégiscsak átlagos animéstílust használ a film. Aminek egyébként az eredeti címe is vakvágányra vezet: a kaiju vagy kaidzsú kifejezést többnyire (japán városokat megtámadó) szörnyekre használják, a nagyváros szokatlan közelségében egyszercsak felbukkanó, aztán a partról soha többé nem látható óriási cet azonban semmiképp sem a Godzilla rokona, még bár nem is fenyegető a jelenléte.
A tenger gyermekei című animé adaptáció, alapjául az azonos című manga szolgált. Vajon ha a képregényt ismernénk, összeállna az a bizonyos, kozmikus méretű vízió? Ez japántudás híján talán sosem fog kiderülni, úgyhogy maradunk egy fintorral: minek a csodás képi világ, a tengermélyi forgatag vagy akár a galaxisok örvénylése, ha mindemögött nincs egy igazán összeálló történet?
