Lou Reed Perfect Day című dala egészen nagyot megy mostanában, már ami filmes felhasználását illeti, Wim Wenders Tökéletes napok című darabja után ugyanis a legújabb Hang nélkül-filmben is ez a dal felel többek között a katartikus lezárásért.

A rendezői székben John Krasinskit az a Michael Sarnoski váltotta, aki Disznó (Pig) című elsőfilmjével egyszer már szembement a nézői elvárásokkal, és ezt a jó szokását a Hang nélkül: Első napban is igyekezett megtartani, még ha a stúdióóriás Paramount elsősorban nem is emiatt szavazhatott neki bizalmat. A teljesen vak, de cserébe szuperhallással megáldott szörnyek eredettörténete helyett ugyanis két, különböző okok miatt peremre sodródott ember melodrámáját kapjuk, akik egy idő után már nem is annyira a túlélésre játszanak, pusztán jól akarják érezni magukat, még ha a világ éppen darabokra is hullik.

Samirát (Lupita Nyong’o), aki ,,előző életében’’ költő volt, most pedig végstádiumú betegként egy hospice kórházban várja a sorsát, már csak úgy lehet kicsalogatni a négy fal közül, illetve a rátelepedett cinizmusból, ha a csoport kötelező heti kulturális programjai alatt kedvenc pizzázóját is útjukba ejtik. Csakhogy pont a gyorsétterem meglátogatása előtt káosz telepszik a városra, durrogó katonai autótól, szirénázó mentőkocsitól, robbanástól, sikoltozástól, sírástól, éppen lezuhanó helikoptertől visszhangzik egész New York. Az űrből égő üstökösként aláhulló, óriási felfordulást okozó lények percek alatt megtizedelik a városi lakosságot, hősünk azonban még mindig nem kapta meg azt a bizonyos pizzát, ami simán lehet, hogy a Föld utolsó ilyen ínyencsége.

A Hang nélkül: Első napban még az előző részeknél is nagyobb hangsúlyt kapnak az emberi kapcsolatok, illetve a karakterek érzelmi világai. A kötelező horror- és thriller-elemek természetesen ezúttal sem maradhatnak el, a puszta szemfényvesztésként szolgáló jump scare-kből a harmadik részre is hagytak még az alkotók. A tétek azonban radikálisan megváltoztak: Samira, akit már eddig is szorított az idő, nem egy hosszas, minden áldozatot megérő túlélésre akar berendezkedni, nincsenek rokonai, akiért különösebben aggódnia kéne, mint akár a korábbi részekben, ahol mindig egy család állt a középpontban, ő csupán meglátogatná a koncerttermet, ahol valamikor édesapja zongorázott, újraolvasná régi verseit, meg egy hideg whisky mellett visszaemlékezne mindarra, amit elszalasztott. Nem lehetetlen célok ezek, csakhogy az apokalipszis épp az imént rúgta be páros lábbal az ajtót, úgyhogy Frodó nevű macskája mellett emberi segítségre is szüksége lenne. A mentor szerepét aztán az az Eric (a Stranger Things-zel berobbanó Joseph Quinn) ölti magára, akinél valószínűleg még a nő halálfélelmet nem ismerő, folyton elbóklászó házi kedvence is talpraesettebb. Párosuk azonban gyümölcsözőnek bizonyul, a két számkivetett meglepően jól boldogul abban az új világban, ahol már sírni is csak akkor lehet, ha éppen dörög az ég.

Kihagyott ziccer azonban, hogy Eric múltjáról alig tudunk meg valamit és az alkotók beérték annyival, hogy jogot tanul, a szülei pedig Nagy-Britanniában élnek. Az jól látszik, hogy fiú még a saját árnyékától is retteg, de hogy milyen múltbeli események formálhatták törékeny jellemét, arról valamiért már nem kívántak beszélni. A fejlődés természetesen nála is bekövetkezik, pánikrohamaival együtt is egyre vakmerőbbé válik, egy idő után pedig már csak azért dolgozik, hogy a lány méltó búcsút kaphasson. Igaz, hogy Samira karaktere sincs agyonmagyarázva, de az ő esetében legalább kiderül, hogy paradox módon pont apja hiánya, illetve az abból fakadó gyász élteti még.

Az amerikai rendező előző filmjéhez hasonlóan itt is központi szerephez jut egy állat, nevezetesen egy macska, akiről viszont ugyanúgy nem derül ki semmi, mint Eric múltjáról, így csak találgatni tudunk, hogy vajon ajándék lehetett-e egy számára kedves embertől, például az apjától; illetve hogy az állat a Disznóban látottakhoz hasonlóan itt is a gyász megtestesülése-e vagy a macskák kilenc életéből fakadóan a halállal szembeni helytállás bolyhos allegóriája. Az viszont biztos, hogy ha a macska Frodó, akkor Eric lesz Samu, ő ugyanis többször megmenti az el-elbóklászó állatot, sőt, végül útjukat is együtt folytatják. Samirának így egyetlen ,,szerep" marad, mégpedig az Egy Gyűrűé, akinek abban rejlik hatalma, hogy még ebből a kétbalkezes, az életet korábban megúszni akaró Ericből is embert tud faragni.

A film látványvilágának jól áll, hogy ezúttal nem egy rurális, már sok mindent túlélt miliőben játszódik a történet, hanem a világ leghíresebb metropoliszában, New Yorkban. A godzillás-kingkongos filmek óta tudjuk, hogy egy felhőkarcolókkal telepakolt nagyváros szétzúzásánál kevés vizuálisan kielégítőbb élmény van. Az egyik jelenetben Samira és Eric egy többnyire üvegből felépült hatalmas épületegyüttesben keresnek menedéket, amikor a mindent halló lények épp őrült hajszába kezdenek, a sokemeletes tornyok pedig kártyavárként omlanak össze. A klausztrofób hatású, rideg, kékesszürke környezet pusztulása láttán azonban inkább érzünk elégtételt, mintsem szomorúságot. A film nyitányában feliratként meg is fogalmazódik a gondolat, miszerint New York állandó hangkibocsátása egy örökös sikoltozásnak felelne meg – finoman tehát, de ember és természet, illetve természet és a teremtett környezet viszonya azért megjelennek a filmben. Azé a teremtett környezeté, mely nem igazán tud mit kezdeni a csend fogalmával. Erre jön aztán a földönkívüli szörnyek részéről egy elég radikális megoldás, miszerint mostantól ideje mindenkinek visszább venni a hangerőből, eljött ugyanis az ideje az elcsendesedésnek, illetve a (meg)hallgatásnak.

Michael Sarnoski szemmel láthatóan elsősorban az olyan kicsinynek látszó drámai epizódokban érzi magát otthonosan, mint egy véletlen találkozás, két barát kitárulkozása vagy egy nagy szeretettel lebonyolított kártyatrükk. Ezek a betétek javarészt működnek is, csak mintha közben az az érzése lenne a nézőnek, hogy önmagában nem bízik eléggé ezekben a szituációkban, ezért aztán vagy beemel egy nagyon domináns zenei betétet, ami átbillenti a hangsúlyokat, vagy képi, esetleg színészvezetési értelemben pakol rá mindig még egy lapáttal az egészre – de a „kevesebb néha több” elve néhány macskás jelenetnél is eszünkbe juthat.

Ezzel szemben a film lezárása nem tud nem működni, a már említett Perfect Day  dallamvilága, szövege akarva-akaratlanul is szíven üti a nézőt. Wim Wenders filmjéhez hasonlóan a tökéletes nap természetesen itt is nagyon távol áll a tökéletestől, sőt, inkább a mérhetetlen fájdalomé a főszerep, az viszont mindkét film esetében, Tokió és New York utcáin is azzal a felismeréssel párosul, hogy az élet végsősoron talán mégsem olyan rossz.