Roald Dahl Boszorkányok című szofthorrorjának Robert Zemeckis-féle feldolgozása maradandó élményt inkább csak a tíz éven aluliaknak nyújt, de hellyel-közzel így is kielégíti a rajongók elvárásait.
Roald Dahl mesés fantáziavilágát a hollywoodi álomgyár már jó ideje felfedezte magának, a norvég származású, de walesi születésű író műveit pedig eddig többnyire ugyancsak élénk képzelőerejükről ismert mozgóképes alkotók álmodták nagyvászonra. Tim Burton (Charlie és a csokigyár), Wes Anderson (A fantasztikus Róka úr) és Steven Spielberg (A barátságos óriás) után ráadásul ezúttal sem kisebb név adta a fejét egy újabb Dahl-regény adaptálására, mint Robert Zemeckis, aki Nicolas Roeg nyomdokaiba lépett azzal, hogy az ő 1990-es filmverziója után idén újragondolta Dahl Boszorkányok című kultikus, gyerekeknek szóló rémtörténetét. Ebben pedig nem más volt a segítségére, mint a horror- és fantasy-elemekkel egyaránt szívesen kísérletező Guillermo del Toro, valamint a varázsvilágot a harmadik Harry Potter-mozi levezénylése révén szintén nemcsak felületesen ismerő Alfonso Cuarón.
Bár mind a Roald Dahl-féle ifjúsági regény, mind pedig az idei filmváltozat tele van bizarr humorral és rengeteg abszurd helyzettel, a Boszorkányok alapsztorija a felszín alatt egy igencsak fontos és komoly témát boncolgat: mégpedig az életünk során elszenvedett traumák örökre velünk maradó hatását. Hősünk egy meg nem nevezett kisfiú, aki egy tragikus kimenetelű autóbalesetben elveszti a szüleit, majd pedig a nagymamája gyámsága alá kerül, aki megosztja vele, hogy a szülei halála vélhetően nem az utolsó rossz élmény lesz az életében. Hogy felkészítse a világban rá leselkedő veszélyekre, a nagymama mesél a fiúnak a boszorkányokról, akik bárhol, bármilyen nőalakban ott lehetnek hősünk közelében, egyetlen életcéljuk pedig az, hogy elpusztítsanak minden gyereket a bolygón. Főszereplőnknek ezután nem holmi mezei boszorkányokkal kell felvennie a harcot, hanem egy véletlen találkozás révén egyenesen a Legfelsőbb Boszorkánnyal gyűlik meg a baja, akinek ördögi terve egérré változtatni a gyerekeket, hogy aztán később saját szüleik végezzenek velük, miközben kártékony rágcsálóknak hiszik őket.
A Boszorkányok című film abszolút pozitívuma, hogy Zemeckis többnyire hűen követi a zseniális irodalmi alapanyagot, a harmadmagával jegyzett forgatókönyv pedig – néhány furcsa kivételt leszámítva – csak ott eszközöl változtatásokat a sztorin, ahol ezt tényleg szükséges volt meglépni. Ilyen például a Legfelsőbb Boszorkány figurájának hangsúlyosabbá tétele, akit a regényeredeti nem ábrázolt túl karakteres főgonoszként, sőt igencsak lecserélhetően kezelt. Azt viszont már kevésbé értjük, mi szükség volt kisfiú főszereplőnk mellé behozni egy „lányt”, akinek a karakterét a film szinte kizárólag díszítőelemnek használja, és az sem teljesen világos, miért kellett az eredetileg Angliában és Norvégiában játszódó cselekményt a 60-as évek Alabamájába áthelyezni. A vudu-kultusz egyszeri említését leszámítva pedig ugyancsak homályban marad az is, miért volt fontos a történet szempontjából, hogy hősünk és nagymamája az itt élő afroamerikai közösségből kerüljenek ki.
Ha más nem is, annyi haszna azért biztosan volt ennek a húzásnak, hogy így a nagymama szerepét a mindig nagyszerű Octavia Spencer kaphatta meg, akit ezúttal csak Anne Hathaway játszik le Legfelsőbb Boszorkányként. Hathaway alakítása, és az arcát eltorzító maszkmesterek munkája sok helyütt annyira rémisztőre sikeredett, hogy vigyáznunk is kell vele, mert néhány jelenet a tíz éven aluli gyerekekre komolyabban is ráhozhatja a frászt. Nagyon megijedniük viszont szerencsére nekik sem kell, mert a Boszorkányok minden vérfagyasztó pillanatát feloldja vagy egy cuki CGI-egeres momentummal, vagy éppen azzal, hogy burleszkfilmekbe illően hozza kellemetlen helyzetbe főgonoszát. És bár biztosan sokan lesznek, akik azon fanyalognak, hogy egy boszorkányokról, bűbájról és mágiáról szóló kalandfilmtől több látványt és kissé eseménydúsabb cselekményt várt volna, aki pusztán az eredeti Roald Dahl-regény rajongójaként tekinti meg a filmet, nagyjából azt fogja kapni, amire számít.
