A tévéadók velünk együtt élnek, és hozzánk igazodnak, akár a szomszédunk, a családunk, vagy az eladó a boltból. Tudjuk mikor születtek, mert minden évben születésnapjuk van az adott időpontban. Ilyenkor több napig is eltart az ünnepség, aminek díszmeghívottjai mi vagyunk, a nézők. A tévéadók minden évben, többnyire az évszakokhoz hűen megújulnak, új arculatra és módszeresebb technikára tesznek szert. Figyelmesen felzárkóznak a világ mellé, követik az élet folyását. Azt is tudjuk már, hogy beszédük elsősorban retorikai jellegű, életszerűségük hamis, csak kreált valóság. Szelektálnak, manipulálnak, szeretnek sztorizni, vizuális effektusaikkal visszaélnek. Mindezek mértéke és minősége változik annak függvényében, hogy kereskedelmi vagy közszolgálati adók-e.

A televízió és mi

Televízió általában előfordul a lakásunkban. És ha már ott van, elég gyakran élünk a lehetőséggel, hogy használjuk is, hisz eleve a mi életünk ritmusához igazodik a műsoridő-elosztás. Azért van estefelé a főműsoridő-sáv, mert akkor inkább szabadabbak vagyunk, és nagyobb esély van rá, hogy a tévé előtt üldögéljünk. Egyértelmű, hogy piaci érdek, nézettségi mutatók, reklámidő-eladás áll a nézők életritmusa és a műsorsávok összegyeztetése mögött. Tudjuk, hogy az időintervallumok egymáshoz igazitása nem névtelen jótékonykodás azért, hogy jól teljenek az estéink.

De most ne a piacnak hódoljunk, elsősorban éljünk a televízióval és ne visszaéljünk vele. Hankiss Elemér¹ a fogyasztói civilizáció színessége és frivolsága mögött, a kézenfekvő piaci haszon mellett az alapvető emberi vágyak kielégítésének esélyét tételezi. Hankiss az éjjel-nappal nyitva tartó kaszinókat hozza fel példának, amelyekből a fizikai idő múlását jelző órák hiányoznak. Hagyományosan az üzleti haszon növelését segítő üzleti trükknek minősítik ezt a gesztust, valószínűleg jogosan. Bizonyára, ha a vendégek elveszítik az időérzéküket, akkor hajlamosak lesznek több időt ott tölteni. De, Hankiss meglátása szerint, az is lehetséges, hogy az időérzék elvesztésével a vendégek nem veszítenek, inkább nyernek valami fontosabbat, nem pénzt, hanem egy időmentes állapotot, amivel kilépnek a mindennapi idő rabságából. Az idő legyőzésének ez egy ritka és kockázatos módja. A fogyasztói társadalom elemzése során számos, általában kevésbé kockázatos módjait is megtaláljuk az alapvető emberi vágyak beteljesítésének. Ennek az egyik legkézenfekvőbb példája a televízió.

A televízió fogyasztására vonatkozó kritikai megjegyzéseket nem tévesztjük szem elől, de most a hangsúlyt inkább a pozitív viszonyulásokra helyezzük. Jib Fowles² a Why Viewers Watch? című könyvében külön fejezeteket szentel a televízió jótékony és gyógyító hatásainak: jó az agynak, a szívnek, jót tesz a rosszkedvnek és az idegeknek. Fowles olyan esetekről is említést tesz, amikor valaki megölt vagy bántalmazott egy másik embert, mert megakadályozta a tévénézésben. A televíziózás egy igényelt, szórakoztató jellegű, alkalmi, nyugtató hatású cselekedet, ami gyakran a helyébe lép a hagyományos szocializációs célú gesztusoknak (pl. esti beszélgetés a családtagokkal). Felkínálva az azonosulási lehetőségek tág skáláját, a televízió átjárhatóvá teszi a fikcionális tereket. A sorozatfilmek szereplői is panaszkodtak már, hogy a stúdióból kijövet fenyegetéseket kaptak a nézőktől a filmbeli gonosz tetteik miatt. Műsorvezetők, bemondók mesélték, hogy nézői levelekben szólították már őket barátnak, férjnek, feleségnek, szeretőnek, apának, anyának, sőt kérték arra is, hogy valamilyen gesztussal jelezzék, ha esténként tényleg hozzájuk beszélnek. Nem véletlenül alakulnak ki ezek a túlzottan személyes reakciók, a televíziók bevallott szándéka személyesen megcélozni a befogadót. Ebben a szándékban már annak felismerése is benne van, hogy a célközönség nem homogén, hanem társadalmi, kulturális szempontok, nézői stratégiák mentén többszörösen differenciálható.

Ünneplőben

A fogyasztói társadalom állandó varázs- és mítosztermelő aktusai, a média, főként a televízió valóságkonstruáló taktikái miatt nehéz helyzetbe kerülnek a szolgáltatók az ünnep ideje alatt. Egész évben készenlétben állnak, és végig a legjobb műsorokat, programokat, a legnagyobb sztorikat, a legismertebb sztárokat ajánlják, adják. Mintha a televíziózás minden pillanatban egyfajta ünnep megélési lehetősége lenne. A tényleges ünnepek alatt már saját magukra, a korábban készként, már meglévőként eladott legjobb minőségi szolgáltatásukra kell ráigérjenek. De általában nem hozza őket zavarba ez az önmagukat először fel- , majd felülmagasztaló narcisztikus diskurzus.

Hernádi Miklós³ szerint (a továbbiakban az ünnep értelemezései kapcsán az ő gondolataira támaszkodom) az ünnepi hangversenyt rádión hallgató, a díszszemlét a televízióban megtekintő nézőről nem mondhatjuk, hogy az ünnep aktív résztvevője, csak legfeljebb annyit, hogy egy meghatározatlan távolléti, passzív pozícióból értesül arról, hogy valakik, akiket nem ismer valahol a távolban ünnepelnek. A távünneplésnek ez a tömegkommunikációs formája, Hernádi szerint, annak bizonyítéka, hogy a mai társadalom ünnepkultúrája már részekre szakadt, nem homogén, mint korábban. Talán érdemes még egyszer megfontolni a néző távolléti viszonyát az ünnephez. Egyelőre, vegyük számba valójában hogyan ünnepelnek a televíziók, mindannak tudatával, hogy csak abban lehetnek ünnepiek, amit kínálnak.

A tévéadók általában ünnepi ruhát öltenek magukra. Emblémájukon megjelenik a sapka, a fenyőág, a csengettyű, a csizma vagy a karácsonyfadísz, a műsorvezetők ruhája és beszéde előkelőbb, a díszlet ünnepélyesebb lesz. Az ünnepi idő körülhatárolása a reklámok, a műsorkínálatok révén történik, többnyire már jóval az ünnep megkezdése előtt, így ez az időszak hosszabbra nyúlik ki, mint az emberek valóságos életében. Az ünnepi tér többszörösen virtuális lesz, a televízió sajátos virtualitására ráíródik egy az ünnepi gesztusok révén fenntartott szándékos virtualitás.

A csemege, ami az asztalra kerül

Az ünnep egyik elsődleges sajátossága, hogy eltér a mindennapi időbeosztástól. Résztvevői másképp viselkednek, mint hétköznapokon, sőt a szokásos cselekedetek is más jelentőséggel bírnak. A tévéadók teljes mértékben felzárkóznak az ünnep működését biztosító tendenciák mellé. A műsoridő-sávok felbomlanak, napokon keresztül az az érzésünk, hogy állandó főműsoridőbeli programokat nézünk: ismert előadók koncertjeit, az idei sportbajnokságok döntőit és gálaestjeit, az utóbbi évtizedek sikeres filmjeit, vígjátékok sorozatát, ünnepi hangnemmel átitatott beszélgetéseket stb. És ha az ünnepek reggelein ugyanaz a talk-show megy a tévében, mint az év minden napján, akkor tudjuk, hogy a beszélgetés meghívottjai ezúttal különösen fontos, mindenképp híres emberek. A speciális műsorok és a különkiadások követik egymást, az ünnepi és a szokványos keverékének különös vegyületét hozva létre. Más napokon is ugyanezek a műsorvezetők szólnak hozzánk, ugyanannak a műfajnak a keretei között, de most ünnepek alatt ez a beszédhelyzet átminősül, talán hitelesebbé is válik.

A televízió valódi ünnepi csemegeként az azonosulási lehetőségek igazi arzenálját sorakoztatja fel a nézők számára. Ha végiglapozzuk a karácsony környékére vonatkozó műsorkínálatot, kiderül, hogy a karácsonyt mindenféle műfaji keretek között tematizálni lehet: a többnyire élőben közvetített szentmiséktől és orgonakoncertektől, a beküldhető karácsonyi házi videókon, a karácsonyi táncházon, a lengyel, erdélyi és európai karácsonyon, tízezer gyermek karácsonyán, a karácsony történetén, csodáin, énekein át a Vatikánbeli koncertig, Brekiék, a Gézengúzok, a Kergék, az Agyrém és a Flinstone család karácsonyáig tart nagyvonalakban az út. Ezekkel egyidőben újra hallhatunk és nézhetünk történeteket II. János Pál pápáról, a Názáreti Jézusról és a Télapóról is, akinek a kiléte egyre bizonytalanabb, de biztató, hogy az ünnep idején tudományos diskurzusok is szólnak róla.

Az aktuális hatalmat legitimálni akaró ünnepek esetében, a szervezők konkrét stratégiákat dolgoznak ki arra vonatkozóan, hogy megnyerjék azokat, akik az ünnepléstől távol akartak maradni, ingyenes szolgáltatásokat, látványosságokat, adományokat, tűzijátékokat, fúvószenekaros felvonulásokat ígérnek látszólag ünnepi jóindulatból, valójában csak azért, hogy növeljék a résztvevők és a lelkesedők számát. A legjobb programok ajánlgatása, az éves műsorkínálat felülígérése során ugyanezeket a nézettségnövelő taktikákat ismerjük fel a televíziók ünnepi, speciális és különkiadásos beszédmódjaiban is, csak a legitimáció iránya ezúttal az illető tévéadó felé mutat.

Hernádi szerint a modern kori ünneplésekben eltompul már az a ráható (valódi tetterővel, performativitással bíró) funkció, ami hajdanán az ünnepek szükséges velejárója volt. A mai ünnepek már elsősorban csak kifejező jellegűek, olyansmit nyugtáznak, ami ünneplés híján is lezajlott volna. De ezek a kifejező tartalmak sem fölöslegesek, mert lényegi, kikerülhetetlen igényekre válaszolnak: az egyéneknek szükségük van az ünnepi időszakokra, mert ilyenkor tágabb kontextusba kerül az életük, a mindennapi tevékenység pillanatnyi felfüggesztésével egyfajta új nézőpontból történő helyzetértelemzést hajthatnak végre. Az ünnep nemcsak pihenés, játék vagy szórakozás, hanem a létezés megméretése is. Sőt, a jó ünnepség a résztvevők önbecsülését is növelheti.

És mégis közösségben (a differenciáltságok ellenére)

Az ünneplés egyik szükséges velejárója az ünneplő közösség (ami összegyűl a templomban, a szoboravatásnál, az esküvőn, a koronázásnál stb.). Ilyenkor lehetőség adódik arra, hogy olyan egyénekkel vállaljunk közösséget, akikkel soha nem közösködtünk eddig, és nem is gondoltunk arra, hogy ezt tehetnénk. Általában olyan résztvevők kerülnek egymás mellé, akik társadalmi szempontból különböző kategóriáknak a képviselői. Az ünneplés nemcsak egy stabilan meglévő közösség összetartozását igazolja, hanem minden évben újra és újra kialakít az aktuális résztvevőkből egyet. Ebbe bárki idegen bekerülhet, aki gesztusaiban felzárkózik a résztvevők mellé. Sőt, az ünneplés idején a közösség eleve csak sértetlen egészként élhet, mert mindenki, aki szándékosan nem vállal szerepet az ünneplésben, ünneprontónak minősül. A személyes sérelmek erről az időszakról általában továbbtolódnak a következő mindennapokra. Így válik az igazi ünnep a közösségi erő működőképességének is a demonstrációjává.

Az ünnepi közösség kialakítása és fenntartása a technika fejlődésével párhuzamosan egyre többrétegűbbé és szimbolikusabbá válik. Robert Stam⁴ a tévéhíradók retorikájáról beszélve kiemeli a televíziók látszólagos életszerűsége és közvetlensége által éltetett pszeudointimitást, közösségi érzést, amit elektronikusan kiterjesztett családtörténetként definiál. Az ünnepi televíziós közösségszervezés (és ezáltal természetesen a nézőközönség-szervezés) részeként a televízió lehetővé teszi, hogy az ünnep idején olyan emberekkel vállalhassunk közösséget, akikkel nem áll módunkban a hétköznapjaink során. Fontos közéleti személyiségek, államelnökök, a pápa, ismert színészek, a média közismert szereplői, egy virtuális közösség együttlétezését bizonyítva, közvetlenül a nézőkhöz szólva mondják el, hogy számukra ugyanazt jelenti az ünnep, mint nekünk. Jókívánságaik már-már a regölésből ismerős szerencsekívánó, egészségvarázsló mondókák modern változatainak tekinthetőek. Karácsony nevében általában mi magunk is könnyebben vállalunk közösséget az ajtónkban kéregető koldussal, mint az év többi napján.

A televízió előnye, hogy az ünnep idejére összegyűjti a fontosabb, jelképes erővel és hitellel bíró közéleti szereplőket. És bár bizonyos rendezvények kapcsán láttuk már mindannyiukat a tévében, érezhető, hogy ez a beszédhelyzet más, mint a korábbiak, másként mesterkélt, retorikájában személyesebb és közvetlenebb. Még akkor is, ha az üzenetet ugyanúgy a súgógépről olvassák le. A beszélők ilyenkor kifele szólnak a (néző)közönséghez, miközben az ünnep nevében megfogalmazott jókívánságaikkal épp befele hívják őket.

A televíziók ünnepi pillanatai többszörösen lesznek ünnepiek, elsősorban azért, mert a tévéadók számára kivételes alkalom meggyőzni a nézőt koncepciójukról és minőségükről. De ezzel a megfejtéssel csak a piacnak hódolnánk megint. Valójában a befogadói, a nézői oldalról nézve fontos megjegyezni, hogy a televízió az ünnepi kifejező funkció sokoldalú teljesítésével bizonyos szempontból magát az ünnepet menti át, mert a róla való beszéd során legitimálja is azt. Mert képzeljék el, milyen Karácsonyunk lenne, ha bekapcsolnánk a tévét, és abból a virtuális térből aktuálisan semmi nem hasonlítana a reális életünkben történő fontos, ünnepi eseményekre. Ezen a ponton megint Hankiss-ra támaszkodnék, aki a fogyasztói társadalom mítosztermelését egzisztenciális okokra és forrásokra vezeti vissza. Mert, ha a televízió ebben az időszakban nem az ünnepről szólna, valószínű, hogy mi is megcsonkítva éreznénk saját ünnepi terünket és időnket, mert az ünnepet garantáló homogén viselkedések egysége, egy potenciális közösség működőképessége bomlana meg.

¹ Hankiss Elemér: Legenda profana, avagy a világ újravarázsolása. In: „Jelbeszéd az életünk” 2. Szerkesztette: Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor. Osiris Kiadó, Budapest, 2002, 96–123.

² Jib Fowles: Why Viewers Watch? Revised Edition. Sage Publications, Newbury Park, 1992.

³ Hernádi Miklós: Ünnep és közösség. Kultúra és Közösség 1980/2, 5–23.

⁴ Robert Stam: A tévéhíradó és nézője. Metropolis-Médiakutató különszám 2001/4, 24–38.