Az 1990-es évek egyik legérdekesebb médiajelensége világszerte a valóságshow-k térhódítása volt. A Big Brother és a Való Világ mára már nagyjából lecsengett, de ugyanolyan gúnyos félmosollyal beszélünk is maradékaikról, a popsztárgyártó parádékról és az álhajótöröttek versenyeiről.
A „valóság” korlátai
A kereskedelmi televízióadók sugározta, eleinte reality soapnak nevezett valóságshow-knak vajmi kevés közük van a valósághoz. Ez elsősorban műfaji sajátosságaiknak tulajdonítható, hiszen a valóságshow a dokumentumfilm és a játékfilm, valamint a televíziós vetélkedőműsorok műfaji határzónájában helyezkedik el. Célja egyértelműen a csatorna nézettségének növelése, és a minél nagyobb reklámbevétel.
Az alapforgatókönyv a show típusától függetlenül a következő: egy csapat fiatal éldegél előre meghatározott ideig egy, a külvilágtól többé-kevésbé légmentesen elzárt térben. A mindennapok színesítése végett egy külső hatalomtól időnként sajátos feladatokat kapnak. A nap huszonnégy órájában kamerák sokasága veszi körül őket, és filmezi minden mozdulatukat. A fiatalok versenyeznek egymás és a nézők kegyeiért, előre meghatározott időközönként ugyanis az ő szavazataik alapján veszti el valamelyikük a busás fődíj megszerzésének esélyét – erre való a különbözőképpen megnevezett Big Brother szobája, illetve a nézők sms-es vagy internetes szavazása. A műsor tévéjáték-jellege tehát nyilvánvaló, annál is inkább, mivel akár több órás beszélgetések is követhetik a képernyőn egy-egy játékos kiesését.
A show ugyanakkor játékfilmes jelleget nyer, hiszen egyrészt szereplői nagyon is tudatos válogatáson mennek keresztül: „Pontosan úgy válogatják a karaktereket, mint a neves rendezők – jelenti ki Buda Béla. – Sokszor százak közül választják ki a kulcsszereplőket, és ugyanúgy megvan a koncepciójuk, hogy mire akarnak kifutni. Így például azt is patikamérleggel mérik, mennyi szex vagy agresszió kell, mennyi legyen a »blődli«, milyen típusok jelenjenek meg, hogyan öltözzenek (és vetkőzzenek) […] itt nincs más cél, mint hogy »menjen a labda«, nincs problémamegoldás, nem kell a szereplőknek változniuk…”
A néző elé azonban nem kerülhet a teljes, napi huszonnégy órás valóság. A szerkesztőnek óhatatlanul válogatnia kell – általában napi 30–40 percet – a rendelkezésére álló anyagból. A manipuláció lehetősége tehát jelentős, ami egyfajta agenda settinghez vezet: a kiválogatott – többnyire konfliktusokkal és szexualitással telített – részletekről lesz szó a műsorhoz kapcsolódó beszélgetésekben, és nem utolsó sorban a tegnap esti BB-ről tárgyaló nézők között is.
A kamera jelenlétéről valamennyi szereplő tud. Azzal is tisztában vannak, hogy a „természetesség” és a „valósághűség” álcája alatt valójában egyfajta filmszerepet kell játszaniuk. Nem is akármilyent, a Big Brother és valóságshow társai egyik fő húzóerejét ugyanis az ágyjelenetek képezik – ezáltal ez a típusú televíziós show-műfaj a pornófilmekkel rokonítható: „A köztük lévő legfőbb hasonlóság annak a mindkét műfajra jellemző vonásnak köszönhető, hogy elhalványul a fiction és non-fiction közötti választóvonal – állapítja meg Szigeti Péter. – A modernitás kultúrájában ez a határ szilárd volt; a kommunikációs csatornák megsokszorozódását kihasználva a fogyasztó/állampolgár életében folyamatosan jelenlévő, konvergenciára épülő médiaipar által meghatározott kultúrában fokozatosan oldódik. A valóság és fikció szétválasztása egyre nehezebbé válik, de egyre kisebb rá az igény is, legalábbis a közönség részéről, amely a nézőszámok szerint igencsak kedveli ezt a teremtett valóságot.” A Big Brother és társai révén a pornófilm addig lenézett hagyománya a mindennapi kultúra részévé válik.
„A pornóról ugyan eddig is esett szó, sőt, a pornósztárok beszélgetőpatrnerek az olyanfajta, az ember ember általi megaláztatását színpadias banalitással előadó magazinokban, mint a Claudia-show, de a pornográfia eddig még nem volt része a mainstream kultúrának. Eleddig a pénzhez és nézettségi indexhez vezető úton elég volt bárkit megkérdezni, hogy mi van a szexszel. Mostantól nem lesz elég.” – jósolta György Péter 2002-ben, a Big Brother-jelenség Magyarországra való begyűrűzése nyomán. A jóslat szerencsére nem vált valóra általánosan, például Romániában a Big Brother adásidejében egyetlen szeretkezési jelenet sem került, mert nem volt nyersanyag, amiből kerülhetett volna.
Történeti áttekintés
Az első „real-life soap”-nak az amerikai PBS csatorna 1973-as márciusában sugárzott An American Family című műsora tekinthető. Két évvel korábban, hét hónapig filmezték a Santa Barbara-i jó módú Loud család hétköznapjait. A több mint 300 órás nyersanyagból mindössze tizenkét, egy-egy óra hosszú részt sugároztak. Ez volt az első olyan dokumentumfilm-sorozat, amelynek témájául egy addig névtelen család mindennapjai szolgáltak. (A televízióban sugárzott „hétköznapokban” azonban meglehetősen sok drámai esemény következett be: a második részben az anya megtudta, hogy a fia homoszexuális, a nyolcadik részben a szülők elváltak stb.)
Ezt a korai kísérletet több hasonló próbálkozás követte. 1974-ben a BBC elkészítette a The Family című sorozatot, amely a nemrég lakhelyet változtatott Wilkins munkáscsalád napjait mutatta be 12 részben három hónap alatt. 1992-ben az ABC ausztrál közszolgálati adó közvetítette a Sylvania Waters című sorozatot, egy elvált pár vezette gazdag ausztrál család történetét. Négy évvel később a BBC újabb sorozatot indított, az Airportot, amely egy reptéren dolgozó kis közösségre összpontosít. A sorozatot rengetegen nézték, ennek is köszönhető, hogy szereplői kiléptek a névtelenségből, fényképeik bekerültek a napisajtóba. Népszerűségük nyomán a producerek átírták a forgatókönyveket, hogy fenntartsák a nézők érdeklődését, a szereplőket kiemelték eredeti környezetükből. Ezáltal a dokumentum szórakoztatássá változott.
Ugyanebben az évben az MTV zenecsatorna elindította az Egyesült Államokban a The Real World című műsort, amelynek hét – több jelentkező közül gondosan kiválogatott – fiatal szereplője egy lakásban tölt el három hónapot, elszigetelve saját hétköznapi környezetétől. A helyzet egészen új volt, és minden Big Brotherek alapjánál állt: az elszigetelt szereplőket a nap 24 órájában filmezték.
Az első „igazi” Big Brothert Hollandiában gyártotta le 1999-ben a Veronica csatorna. Az első BB jellegzetessége az volt, hogy bár korábban kizárólag előre megszerkesztett anyagokat sugároztak, ez élő adásban követhették a kíváncsiak. Öt férfi és négy nő, 25–44 évesek kerültek össze egy elszigelt helyre száz napra, és mondhatni az összes saját igényüket maguknak kellett kielégíteniük, például a kenyeret is maguknak kellett előállítaniuk. A sorozatot gyártó Endemol társaság úgy tervezte, ez a műsor a „való világ” bemutatása lesz, a célja pedig az emberi értékekhez való visszatérés lesz, midez pedig egy másfélszáz eurós fődíj ígéretével.
A Big Brother amerikai változata alapvetően két pontban tér el az eredeti hollandtól, ami a fikcióhoz közelíti a műsort: két évvel a forgatás befejezése után sugározzák, aminek köszönhetően a nézők nem szavazhatnak a játékosokra. A francia változat, az M6 kereskedelmi csatorna Loft Story-ja nyomán elkezdődött az elméleti vita arról, hogy milyen értékeket képes közvetíteni ez a fajta műsor.
A globalizáció jelenségének gyönyörű példájaként a Big Brother-őrület továbbterjedt Új-Zélandra is: a Pop Stars azonban már más típust honosított meg. Itt már nem csak a pénzjutalom, hanem a zenei tehetségek felfedezésének a lehetősége mozgatta a szereplőket. A sorozat célja egy popzenecsapat felfedezése és elindítása volt. (Figyelem, ismét egy visszájára fordított folyamat: dokumentumfilmek – igaziak – többnyire azután készülnek egy együttesről, miután az már hírnevet szerzett, itt viszont a hírnév megalapozásában játszik fontos szerepet a dokumentumszerű műsor.)
A legújabb változat pedig 2003-ban a francia Nice People: a házban lakó tizenkét személy az európai uniós csatlakozásra váró országokból származtak. Ők 300 000 eurós jutalomért versengtek. Helyi elődje, a Loft Story elsősorban szabad szexualitása miatt vált népszerűvé – spontaneitásával már lelőtt minden maradék poént, leleplezett minden megmaradt tabut, úgyhogy a Nice People-nak már egyetlen ütőkártyája sem maradt.
A Big Brothert több mint húsz országban rendezték meg Brazíliától és Argentinától kezdve, az Amerikai Egyesült Államokon, Ausztrálián és Spanyolországon keresztül Svédországig. Nyugati mintára természetesen a romániai és a magyarországi tévéadók is elindították a maguk valóságshow-it. A tv2 Big Brotherje vetekedett az RTL Klub Való Világjával, ezzel szemben a román Prima Tv-nek nem akadt ellenfele a Big Brother sugárzásakor. A Viasat 3 elindította a Bárt, később a TV2-n elindult a Megasztár, és ezzel nagyjából párhuzamosan zajlott a román Prima Tv-n a Star Factory – mindkettő a „popénekes kerestetik” típusú reality show.
A sugárzás helyétől és célközönségétől függetlenül azonban a valóságshow-k célja általában a televízióadó iránti lecsökkent érdeklődés hirtelen újjáélesztése. Hatalmas reklámhadjárat harangozta be például a 2002 elejére négyéves piacvezető státuszát elvesztett TV2 arculatmegújulását, amelynek középpontjában a nyugat-európai mintájú Big Brother állt.
Honnan a népszerűség? Néhány kulturális és lélektani vonatkozás
A nézőkért folyatott harcban újra és újra emelni kell az ingerküszöböt, különben az unatkozó néző más csatornára kattint. Az egyes valóságshow-k egymás túllicitálása végett egyre jobban eltávolodtak a visszafogottól – és ez lett a vesztük is, hiszen egy idő után a nézők megunták a semmi újat, semmi pikánsabbat mutatni nem tudó, alacsony színvonalú műsorokat.
Az ingerküszöb egyébként társadalomfüggő, amint azt több médiakutató is bizonyította. A természetes kíváncsiságból származó, „egy másik ember intim pillanatai utáni érdeklődés nem független attól, hogy a társadalom mit tart a nyilvánosságban elfogadható cselekvésnek. Ahol a nagy nyilvánosságú színtereken sok minden megengedett, ott az ingerküszöb is növekszik. Ahol a polgári értékrendek alapján a másik magánélete szent, ott a magánélet titokzatossá válik, és ennek megfelelően növekszik a ráirányuló érdeklődés. Igen összetett kérdés lehet ez, de a Big Brother sikere azt mutatja, hogy az eddigi kísérletekben mindegyik társadalom, kultúra megtalálta a számára izgalmas momentumot.” – állapítja meg tanulmányában Zsolt Péter. Magyarán: minden kultúra azt a részletlehetőséget hegyezte ki, amelyet érdekesnek és titokzatosnak tartott. A nyugati és a kelet-európai Big Brother közti alapvető különbséget az alakította, hogy „míg Nyugaton a testiség valamilyen formában megszokott, addig nálunk ez még nem alakult ki. Különösen magát a szexuális tevékenységet tartjuk másra nem tartozó magánügynek, s nemcsak az idősebb nemzedék esetében, hanem […] a fiatalabb generációk esetében is” – jelenti ki Zsolt Péter.
A „szent” magánszféra fogalma egyébként a véleménycserékre és az érzelmek kifejezésére is érvényes. A nyugat-európai BB-k sokkal visszafogottabbak voltak ilyen szempontból, mint a mieink, hiszen náluk egyelőre inkább érvényesül az a felfogás, amely szerint „minél »civilizáltabb« valaki, annál inkább igyekszik nem terhelni másokat a maga bajával, szükségleteivel, annál inkább igyekszik saját szórakozását úgy alakítani, hogy az ne zavarja meg mások nyugalmát” (Zsolt Péter). Nálunk ezzel szemben egymás megismerése, a magán vonatkozású kérdésekről szóló beszélgetések a barátkozás sajátos lépései.
Szintén civilizációs jellegzetesség, hogy az akár a diktatorikus rendeszerekhez is hasonlítható struktúrában „játékszabályok vannak, amelyeket a nyugati versenyzőknek kevésbé jut eszükbe megkérdőjelezni – hiszen a játékszabályokat vállalva mentek bele –, így morális lehetőségeik nincsenek meg azoknak kijátszására. A magyar valóságshow-k egyik sajátossága viszont az lehet, hogy a szervezőknek meggyűlik a bajuk azokkal a játékosokkal, akik nem fogadják el a játékszabályokat legitimnek, és ezáltal hajlamosak összefogva áthágni azokat.” (Rusznák 2002)
Az érem másik oldalát a nézői viszonyulások képezik. A néző pedig nagyjából ugyanazért tapad a képernyőre a valóságshow-k esetén, amiért a szappanoperákat is nézi: a valószerű helyzettel való azonosulási vágya szegezi a fotelbe. Buda Béla pszichológus szerint „az egész eseménysor művi, hiteltelen, mesterkélt (vállaltan, tudottan az), de az azonosulás egyik alapja, hogy én is lehetek ilyen helyzetben, én is kerülhetek ide, ilyesmiben én is szerepelhetnék”. A „kukkolási vágy” nem elég magyarázat a valóságshow-k sikerére, az azonosulási vágyon kívül pedig jelentős szerepet játszik „az értékkonfliktus, a média-reakciókban bőségesen bemutatott felháborodás [lásd például II. János Pál pápa tiltakozását az olasz BB elindítása ellen – szerk.], a közbeszédi részvétel igénye, a polgári véleményalkotó szerep stb. De a tényleges kíváncsiság, az elmerülő követés motivációs forrása abban rejlik, hogy ezekbe a hétköznapi megnyilvánulásokba könnyű elmerülni, és itt lehet akár változtatni is az innovációt és az azonosulást”.
A show-kat meggyőződéses híveiken kívül azok is nézik, akik ellenzik azok erkölcsi és kulturális vonatkozásait, akik mélységesen elítélik ezeket a műsorokat, különben „kénytelenek kimaradni a másnapi munkahelyi vagy baráti beszélgetésekből”. Épp ezért a felháborodás jogos és képmutató is egyidőben, sőt a főként az ágyjelentek korhatárjelzés nélküli koraesti közvetítése miatti „felháborodás akár arra is alkalmat teremthet, hogy a szülő, a nagyszülő, rokon, erkölcsi tekintély személy komolyan elbeszélgessen a gyerekekkel ezekről a morális kérdésekről vagy viselkedési normákról. A tapasztalat szerint ugyanis keveset beszélnek velük erről” – hívja fel a figyelmet a pszichológus. Vagyis nem is olyan fekete az ördög, mint amennyire az alacsony színvonalú valóságshow-k mondhatni tökéletes tömeghülyítése és agytompítása alapján tűnik?
A nagy testvér visszavág…
…méghozzá azokban a játékfilmekben, amelyeknek a témáját, cselekményük kiindulópontját képezi.
A leskelődés, a kukkolás alapötletével már Alfred Hitchcock Hátsó ablaka (Rear Window, 1954) is eljátszott: a filmben egy balesetet szenvedett, gipszbe csomagolt fényképész unalmában figyeli a bérház belső udvarára nyíló „hátsó ablakon” át a szomszédait. François Truffaut a rendező következő szavait idézi a témáról: „Igen, a Hátsó ablak főszereplője voyeurista, de nem vagyunk-e azok valamennyien? Lefogadom, hogy tíz ember közül kilenc, ha meglát a szemközti ablakban egy nőt, aki lefekvés előtt éppen levetkőzik, vagy egy férfit, aki a szobáját rendezgeti, nem tudja megállni, hogy végig ne nézze. Az emberek elfordíthatnák a fejüket, és azt mondhatnák: ez nem rám tartozik. Vagy lehúzhatnák a redőnyöket. De nem fogják ezt tenni, hanem végignézik.” (Szabad fordítás.)
Nem állíthatjuk, hogy Hitchcock az akkor amúgy sem létező Big Brotherből inspirálódott, de úgy tűnik, a valóságshow-k több játékfilmes fantáziát is mozgásba lendítettek világszerte. Közvetlenül a valóságshow-kból ihletődött alkotás például a Peter Weir rendezte The Truman Show (1998), amelynek Jim Carrey alakította főszereplője születésétől fogva videokamerákkal körülvéve él, napjait minden idők legnagyobb tévéshow-jában közvetítik, és ő erről mit sem sejt. Egy másik „változat” pedig: En direct sur Ed TV, amelyben egy San Francisco-i dokumentumfilmes tévécsatorna, a True TV veszít a nézettségéből, ezért vezetősége eldönti, hogy egy ismeretlen életét filmezze a nap 24 órájában. A kiválasztott szereplő, Ed Rekurny egy videotéka eladója, a nézők kedvencévé válik, csakhogy kiderül, hogy beleszeretett a testvére menyasszonyába, és ekkor mindenki ellene fordul. Vajon hogy nézne ki mindez egy valóságos reality show esetén, hogyan reagálnának a nézők? És végül még egy variáció ugyanarra a témára, cseppet sem hűvös, északi módon: a sajátos humorú és képi világú norvég Haver (Buddy – r. Morten Tyldum, 2003.) című 100 perces játékfilm. A sztori röviden: két plakátragasztásból élő jóbarát webdesigner társuk apartmanjában laknak. Egy napon egyikük barátnője úgy dönt, hogy főnökével szebb életet remélhet, és faképnél hagyja a fiút, akinek ekkor egész világa darabokra hull. Az általa készített videonapló egy show producerének a kezébe jut, és élete néhány hét alatt a figyelem középpontjába kerül.
Ennyi maradt tehát a Big Brother-őrületből: az emberek megunták az álvalóságot, és inkább az értékesebb, igazi, (nemcsak) hollywoodi fictionbe temetkeznek. A játékok pedig átalakultak szigetes túlélővetélkedőkké vagy Claudia- és Monica-show-féle közönséges vitaműsorokká, esetleg a CourtTv-szerű veszekedésekké. És itt az ideje annak, hogy a lecsengett reality soap-ok és megunt soap opera-k helyett a kereskedelmi adók újabb nézőmágnest vessenek be – vajon melyik lesz ez?
Könyvészet
- Több mint kukkolás. Dr. Buda Béla pszichiáter a valóságshow-król. Médiakutató, 2002. 4. szám
- Szigeti Péter: Big Brother. Valóságshow, pornográfia és tartalomszabályozás a konvergencia korában. Médiakutató, 2002. 4. szám
- Zsolt Péter: A „Big Brother” szociálpszichológiája. Médiakutató, 2002. 4. szám
- Stavre, Ion: Reconstrucţia societăţii româneşti prin audiovizual. Nemira Kiadó, Bukarest, 2004.
