Török techno-horrortól irgalmatlanul erős lengyel debütfilmig mindenféle van itt. Figyelem, a Szupernóva című film a versenyszekcióban van!

Orçun Behram: Bina / The Antenna, 2019, török, 115 perc

[telehold] Van Frank Zappának az I’m the Slime című nótája, amiben egy ominózus, viszkózus, iszapos-nyálkás anyag csepeg ki a tévékészülékekből, és kulcsmondat a szám dalszövegében, hogy „I am the tool of the government” – nos, ha ez inspirálta Orcun Behram isztambuli filmest, ha nem, kicsit túl konkrétan sikerült megjelenítenie a tévéantennából áradó, emberi agyat és testet mérgező kormányzati szennyet. Afféle Videodrome-utóérzésként válik eggyé ember és technológia, pontosabban nyúl ki a technológia saját tárgyi létéből az emberi létezés felé egyfajta megfoghatatlan, ujjak közül minduntalan kicsusszanó formában. A kellékekből ítélve – tárcsázós telefon, katódsugaras tévé – valahol a nyolcvanas-korakilencvenes (1984, ugyebár) években lehetünk Törökországban, és a kormány új telekommunikációs módszerekkel kísérletezik. A film kvázi főhőse Mehmet, egy nem túl jó állapotban levő emeletes bérház (értsd: blokk) gondnoka, és megpróbálja megfejteni, hogy mi az a szurok-iszap- vagy éppen kőolajszerű anyag, ami az emberi létezést fenyegeti, és valahogyan a tetőre frissen felszerelt parabolaantennából származik.

Az egyébként sem túl eredeti film sajnos túl komolyan veszi magát, ami egy ekkora költségvetésű alkotásánál sajnos egyszerűen nem működik, pláne ha az – a forgatókönyv, a színészvezetés és a képi világ tekintetében is – néha már-már az amatőrségbe bukik. Az egyetlen, ami talán mindvégig jól működik, az a sound design, ami egy horrornál létfontosságú, pláne ha egzisztencialista horrorról van szó. Igen, az üzenetet értjük, látjuk, hogy mi zajlik Törökországban, viszont az 1984 és a Big Brother sulykolása túl konkrét, a megfoghatatlan fekete anyagot leszámítva nincs benne áttétel, de az sem jó. Bénácska protesztmozi szerethetetlen, súlytalan karakterekkel: amikor hangsúlyosan retró-disztópiaként adja el magát (régi rádiókészülékekből kiszűrődő megmagyarázhatatlan zaj), akkor csak-csak működik a hangulata, viszont így, ebben a formában (s pláne két órára rúgó játékidővel) ezt a filmet nem igazán tudnám ajánlani senkinek. (jbn)

Még vetítik: augusztus 8., szombat, 00:15 (péntek éjszaka), Apáczai

Patrik Eklund: The Comeback / Revansch, 2019, svéd, 100 perc

[határok nélkül] Ha egy mondattal kéne jellemezni a Revans című filmet, valahogy így hangzana: tipikus amerikai motivációs sportfilm, svéd változatban. Nagyon svédben. Se a film rendezője (Patrik Eklund), se a főszereplője (Anki Larsson) nem ismert nemzetközileg, ám a svéd közönség számára nagyon is, elsősorban tévés sorozatokból – eredetileg a Revans is annak készült, a 10 részt utólag vágták össze mozifilmmé. A film egy volt profi tollaslabdázó, Annbritt története, aki 1983-ban, egy kedvezőtlen bírói döntés után ütőjével kicsit szétverte a döntéshozót. A nő évtizedeken keresztül nem tudja feldolgozni a vereséget, jogtalannak érzi az ítéletet. Elhízott, iszik, munkanélküli, az élete kiüresedett. Ám egy nap elkezd pszichológushoz járni, aki ráveszi, hogy változtasson, újra hívja ki egykori ellenfelét. Következik a sok edzés, a lefolyóba öntött piák, még több edzés. Biztatja őt a fia, a pszichológusa, az egykori bíró, aki közben beismeri, hogy a döntéskor csak azon járt az esze másnaposan, hogy végre hazaérjen.

De ez nem egy hollywoodi tündérmese, ahol a főhős pár hét alatt újra szexi és fitt lesz: Annbritt kínlódik, szenved, izzad, hányik. A mellékszálban a fia életét követhetjük nyomon, akit felesége a párterapeutáért hagyott el, és aki képtelen beletörődni a helyzetbe. Kicsinyes, gyerekes módszerekkel próbálja felesége új élettársának mindennapjait megkeseríteni. És ez az élettárs ráadásul épp az a szakember, akihez Annbritt jár, és akinek hála a nő talán képes lesz összeszedni magát. Annbritt nem az a főhős, akivel a néző azonosulni tud, de mégis magával ragadó az, hogy a figurája, a története mennyire emberi. A film humoros, gúnyos és néha abszurd, hozza a svéd filmek bizarr hangulatát. Várjuk a happy endet, ám sokszor érezzük, hogy ez nem az a film, aminek rózsaszín boldogság lehet a vége. Látjuk, hogy az élet sokszor pocsék, az emberek szemetek, de közben mégis van a filmben (az életben) valami pozitív. Érdemes megnézni. (tgi)

Még vetítik: augusztus 8., péntek, 23:45, Bánffy-palota

Bartosz Kruhlik: Supernova, 2019, lengyel, 78 perc

[verseny] Hatás-ellenhatás. Azonban magyarul korántsem fejezi ki azt, amit az angol action-reaction, vagy a lengyel akcja-reakcja. Bartosz Kruhlik debüt nagyjátékfilmje ezt – a súlyos eseményeket és még súlyosabb konfliktusokat létrehozó jellemzően emberi tettek mozgatórugóját – feszíti pattanásig. Három egyén élete lezárul, és három másiknak brutális irányt vesz a sorsa ebben az egyhelyszínes történetben, alig kicsivel több, mint a játékidővel azonos száznál is kevesebb percben. A cselekmény részletezéséből annyit hagynék itt, hogy egy lengyel falu határában cserbenhagyós országúti gázolás történik, aminek politikai következményei is lehetnek. Akit valamelyest is odacsigáz e rövid gondolat a második vetítésre, érzékelni fogja a szűkszavúságom roppantul a felszínt sem igazán megkaparó óvatos visszafogottságát.

Az epilógusban a rádióból kicsengve egy szakértő a szupernóvák keletkezésének természetét taglalja, azt ahogyan a csillag egyszercsak már képtelen a felfoghatatlanul erős belső nyomást a sokmilliárd éven át megtartó erőként használt gravitációval visszafogni, ami végül robbanáshoz vezet. A metafora hallgatása során lassan kiengedett az állkapocsszorításom, ami uszkve a tizedik percben beállt, és végigkísért a cselekményen.

Kruhlik áldokumentarista attitűddel lohol Michael Dymek operatőr oldalán és lövi kézikamerával a képet a szereplők mögött, előtt és körül az országút vonalán, ezen a váratlanul zseniális nagyszínpadon és apró alhelyszínein, lett légyen az egy autóbelső, az erdő vagy a búzamező, netán a luxusverda körül őrülten lincselésre hangolt tömeg testmelege, amivel súlyos naturalizmust teremt, és ami érzelmi kulcsmotívum az események befogadásához. Ebben a finoman felépített azonosulási áttétben a néző is pontosan érzékelheti, ahogyan kifut a talaj alóla a helyszínre érkezett Slawek rendőr (Marek Braun) felkészületlenül jött összeomlásakor, vagy hőkölne hátra, amikor Michal (Marcin Zarzeczny) a rendőr homlokához puszilja a stukkert. A feszültséget az író-rendező valóban egy szupernóvához hasonlító ellenőrzött crescendóban engedi dagadni, ami aztán majd kész elsöpörni egyént, csoportot, országot is akár. Míg cselekményét tekintve pusztán pár tragikus esemény láncreakciójának hajszálpontos koreográfiája, a Szupernóva ilyen értelemben mégis a katasztrófafilmek sorába áll be szerényen. Kruhlik borzasztó erősen indítja karrierét ezzel a robbanásközeli helyzetet teremtő, szinte már fokozhatatlanul jól megírt és rendezett dolgozattal, ám az erőszakörvényt sajnos olyannyira sután zárja, hogy némileg kielégítetlenül marad a mindezek után vért szomjazó közönség. (fsz)

Még vetítik: augusztus 6, csütörtök, 23:59, Báthory

Liviu Săndulescu: Cărturan, román-svéd, 2019, 90 perc

[román napok] „Mifelénk nem csak élni nehéz, hanem meghalni is” – ez is szerepelhetne tagline-ként Liviu Săndulescu nagyjátékfilmes debütjének plakátján. Mivel egy minimalista-realista, román újhullámos hagyományok szellemében készült alkotásról van szó, „csak” egy falusi ház, jól ismert fehér vakolatát látjuk. Avagy a “semmit”, ami felé a halálát váró, istenben nem igazán hívő főszereplőnk tart, a „falat”, amibe folyamatosan ütközik, amint végső feladatait intézné szűkre szabott, maradék idejében. Ugyanis a 60 éves Vasile Cărturan végső stádiumú gyomorrák diagnózisának a terhével száll le a bukolikusan szép vidéki település buszmegállójában. Látszólag különösképpen nem érinti meg Vasilét saját sorsa. Érthető, hiszen eddigi élete sem volt kedélyes: elvesztette fiát és menyét egy autóbalesetben, valamint felesége is elhunyt. Legfőbb aggódalma, hogy mi lesz 14 éves unokájával, illetve hogy a pap hajlandó lesz-e egy szerény „pomána” keretében (ortodox dogmatika szerint nem igazán elfogadható) élő temetést celebrálni neki.

A távolságtartóan hosszú snittekben mesélő Cărturan, akárcsak újhullámos előképei, nem pszichologizálni szeretne, hanem társadalomkritikát gyakorolni. Miután falubéli ismerősei közül senki nem vállalja gyereke felnevelését, megfelelő gyermekotthont keres, de hiába villantja mindenféle illetékesnek a borítékot, egyszerűen nincs üresedés. Eladná szerény házát az újgazdag romának, de az rettentő keveset fizetne érte, kicsit sem elég unokája anyagi biztonságához. A pópa pedig hiába ígéri, nem teljesíti „utolsó kívánságát”. Még saját koporsójának áráéert is alkudnia kell. Alázattal és rezignáltsággal tűrt purgatóriumi út ez, amelynek végén nincs megbékélés. A címszereplőt alakító Teodor Corban visszafogott, de mégis átható jelenlétének köszönhetően pedig minden stiláris csupaszság ellenére könnyűszerrel érzünk együtt Vasiléval, szorítjuk össze az öklünket, sajnálkozunk, érzékenyülünk el a lehetetlen, felháborító, igazságtalan szituációkat látva.

Ha tíz-tizenöt évvel ezelőtt készül el a Cărturan, valószínűleg együtt kanonizálódik a „nagy újhullámos filmekkel”, a Lăzărescu úr halálával (2005) és társaival. Tény, hogy megkésett, viszont erős alkotás, így remélhetőleg nem felejtődik el. (nsze)

A filmet nem vetítik többé a TIFF-en.