Taika Waititi új-zélandi független filmesként kezdte a karrierjét, az utóbbi pár évben pedig kapós hollywoodi rendezővé vált. Forgatott már végtelen erdőségben, wellingtoni vámpírkúriában és náci Németországban játszódó filmet is; változatos történeteit a humor mellett a macsó férfiképen való viccelődés köti össze.
Az idei Oscar-átadón Bong Joon-ho mellett Taika Waititi is történelmet írt, ugyanis a legjobb adaptált forgatókönyv kategóriában vehette át az aranyszobrot a Jojo Nyusziért, ezzel az első Oscar-díjas őslakos rendezővé válva. A maori direktor a Thor: Ragnarök megrendezésével robbant be Hollywoodba, majd a szerzői filmes gyökereihez visszatérve, immáron egy amerikai stúdió, a Fox Searchlight égisze alatt forgatta le régóta dédelgetett projektjét, Christine Leunens Cellába zárva című regényének adaptációját. A fasiszta propaganda hatására elvakult nácivá váló német kisfiú történetét Waititi olyannyira a saját stílusára alakította át, hogy a film elsősorban nem a könyv olvasóinak lehet ismerős, hanem azoknak, akik találkoztak már a rendező munkásságával.
Waititi eddig hat nagyjátékfilmet rendezett, egy romantikus komédiát (Sas kontra cápa / Eagle vs Shark, 2007), egy coming-of-age filmet (Boy, 2010), egy vámpíros áldokumentumfilmet (Hétköznapi vámpírok / What We Do in the Shadows, 2014), egy buddy comedy-t (Vademberek hajszája / Hunt for the Wilderpeople, 2016), egy képregényfilmet (Thor: Ragnarök, 2017) és egy „gyűlöletellenes szatírát” (Jojo Nyuszi, 2019). A felsorolásból is látszik, hogy bár végig ragaszkodott a vígjáték zsánerhez, sokféle alműfajba belekóstolt már, és a humor mellett egy állandó narratív elemet is fel lehet fedezni a filmjeiben: a macsó férfikép kritikáját.
A férfiasság látszata
Waititi világában nemigen léteznek magabiztos férfiak. Magabiztosságot tettető, de valójában teljesen elveszett férfiak viszont már annál inkább. Kétféle férfitípussal találkozhatunk legtöbbször a filmjeiben: a gyerekesen viselkedő felnőttel és a felnőtteket ügyetlenül utánozni próbáló gyerekkel. A gyerekhősök (Boy a Boy-ból, Ricky a Vademberek hajszájából és Jojo a Jojo Nyusziból) látványosan próbálják sokkal keményebbnek és érettebbnek eladni magukat a koruknál, ügyetlenül utánozva a médiából és a környezetükből eltanult férfiképet. Boy (James Rolleston) egy szegény törzs tagjaként felnőve eleve nem találkozott sok felnőtt férfi mintaképpel, hiszen az apák többsége elhagyta a családját vagy börtönben ül (az övé is), akik pedig otthon maradtak, azok is agresszív alkoholisták és bűnözők. Ricky (Julian Dennison) árvaházban nevelkedett, így szintén nincsenek pozitív példák előtte: ő a társadalmi helyzetéhez illeszkedő gengszter életpályamodellt nézte ki magának. Jojo (Roman Griffin Davis) apja a háborúban van, és a náci Németországban felnevelkedő fiú számára magától értetődő, hogy a férfiasság megtestesítője Adolf Hitler, a haza megmentője, a legnagyobb sztár és a legyőzhetetlen harcos.
Bár a kisfiúk esetében még el lehet hessegetni ezen viselkedés problémáját azzal, hogy majd úgyis kinövik, Waititi felnőtt karakterein végignézve ez nem tűnik valószínűnek. A Sas kontra cápa főhőse, Jarrod (Jemaine Clement) felnőttként hasonló sikertelenséggel próbálja kemény csávónak tettetni magát, és ugyanez igaz Boy apjára, Alameinre (Waititi), aki a rég nem látott fiával ugyan még el is tudja hitetni, hogy nagymenő, de a nézők szemében röhejes figura. A felnőtt karakterek pontosan úgy akarják bizonyítani a férfiasságukat, ahogy a gyerekek: a (nem létező) fizikai képességeik röhejes fitogtatásával (pl. kocsiablakon való beugrás, „harcművészeti” mutatványok) vagy nevetséges hencegéssel („Én már négyszer láttam az E.T.-t a moziban.”).
Az éretlen felnőtt leglátványosabb megtestesülése a Waititi által megformált képzeletbeli Hitler a Jojo Nyusziban, aki eleve egy tízéves gyerek fejéből pattant ki, így még egyértelműbb paródia szintjén mutatja be az árja férfikép komolyanvehetetlenségét. A Hétköznapi vámpírok és a Thor: Ragnarök főhősei pedig fikciós példákat követnek: Vladislav (Clement), Viago (Waititi) és Deacon (Jonathan Brugh) a félelmetes és ellenállhatatlanul vonzó klasszikus vámpírképet próbálják utánozni, Thor (Chris Hemsworth) pedig sérthetetlen és méltóságteljes szuperhősként igyekszik feltűnni. Legyenek akár gyerekek, felnőttek vagy természetfeletti lények, Waititi karaktereiben egy a közös: elérhetetlen férfiképnek próbálnak megfelelni.
A maszkulinitás, mint béklyó
„Egy olyan országból jövök, aminek a maszkulinitásról alkotott képe meglehetősen extrém, és a felnövekedésem során ez az energia vett körül, én is részese voltam. Nagyon kimerítő, nagyon fárasztó folyamatosan próbálni macsóként feltűnni” – mesélte Waititi egy 2016-os interjúban, és ebben az idézetben megtalálható filmográfiájának egyik állandó üzenete, vagyis az, hogy macsónak lenni felesleges teher. Erre a problémára már a férfikutatás egyik fő képviselője, Raewyn Connell is felhívta a figyelmet, aki a kilencvenes években megkérdőjelezte azt a feltételezést, hogy a nőket elnyomó patriarchális társadalmi rendszernek minden férfi a haszonélvezője lenne. Connell amellett érvelt, hogy többféle maszkulinitás létezik, és alapjaiban változtatta meg a férfiasságról való gondolkodást azzal, hogy bevezette a hegemón maszkulinitás fogalmát. A hegemón, azaz uralkodó férfikép történelmileg és politikailag meghatározott, ezért folyamatosan változik, de a legáltalánosabb jellemzői a fizikai erő, az önállóság, a család eltartása, a kiemelkedő szexuális teljesítmény, a fájdalom tűrése és az érzelemmentesség. A modern társadalmakban a tömegmédia játssza a legnagyobb szerepet a hegemón maszkulinitás fenntartásában, beleértve a filmes és az irodalmi férfi hősöket.
Mivel többféle maszkulinitás létezik, nem tartozik minden férfi automatikusan a hegemón csoportba, sőt: elenyésző azok száma, akik megfelelhetnek ennek az ideálnak. Ebből következik a gyakori túlkompenzálás, amire toxikus vagy törékeny maszkulinitásként is szoktak hivatkozni: a külső segítség teljes elutasítása, a saját felsőbbrendűség hangoztatása, az érzelmek elnyomása és a femininnek tartott tulajdonságok degradálása. Ilyen értelemben nem csak a nők válnak a patriarchátus áldozataivá, hanem a férfiak többsége is, mert állandóan szégyenkezniük kell amiatt, hogy nem felelnek meg a lehetetlen társadalmi elvárásoknak. Az elérhetetlen ideált üldöző férfi saját magára és környezetére is veszélyes, ugyanis ez erőszakos vagy antiszociális viselkedéshez, mentális betegségekhez és öngyilkossághoz vezethet.
Nem véletlen, hogy Waititi filmjeiben felismerhető ez a jelenség, hiszen Új-Zélandon különösen égető probléma az egészségtelen férfikép istenítése, ami a bántalmazott és az öngyilkosságot elkövető férfiak magas számában is megnyilvánul. Bár a rendezőnek esze ágában sincs véres komolysággal értekezni a maszkulinitás kríziséről – mint ahogy teszi azt az egyik leghíresebb maori filmnek számító Egykoron harcosok voltak (Once Were Warriors) – mégis ez képezi humorának és történeteinek alapjait.
Macsónak lenni egy vicc
Waititi férfi hőseinek belső világa és a külvilág felé agresszíven eljátszott kép köszönőviszonyban sincsenek egymással, erre pedig ők jönnek rá a legkésőbb. Már eleve azért sem hisszük el nekik, amit közvetíteni próbálnak magukról, mert többségük ránézésre sem felel meg a hegemón férfiképnek. Innentől kezdve minél jobban próbálnak meggyőző alfahímek lenni, annál nevetségesebbé válnak. Egyik jellemző humortípus, hogy a szereplők a saját férfiasságukat bizonygatván állandóan úgy beszélnek, mintha egy tesztoszterongazdag akciófilmben lennének. Miközben Clint Eastwood vagy Arnold Schwarzenegger szájába tökéletesen illenének ezek a kijelentések – még ha mai szemmel talán már tőlük is elavultnak érződik – teljesen egyértelmű, hogy Waititi karakterei esetében ez csak egy póz.
Amikor Jarrod a Lilyvel (Loren Taylor) való szakítást során azt mondja, hogy „Az életem túl komplikált”, nem egy film noir-hős jut eszünkbe, akinek nyomában van az alvilág és ezért kell otthagynia szerelmét, hanem egy éretlen srác, aki egyszerűen nem képes felvállalni az érzéseit. Ugyanez igaz Alameinre is, aki a dühkitöréseit azzal magyarázza, hogy „mindenki rá vadászik, főleg a kormány”, ha pedig valaki fel meri hívni a figyelmet a gyengeségeire, azonnal megsértődik és drámaian rávágja, hogy „egyedül van ezen világon”. Ricky szájából már csak a kora miatt is hülyén hangzanak a „Nem én választottam a gengszteréletet, a gengszterélet választott engem”-hez hasonló közhelyek, az angyalarcú Jojo esetében pedig egyszerre nevetséges és elkeserítő hallani, amikor a felsőbbrendű árja faj kígyóagyú és farkastestű tagjaként jellemzi magát. A filmek szöveges humora nagy részben erre az ellentmondásra épül, de a helyzetkomikumból fakadó poénok is rendszeresen a hipermaszkulin szereplőkön csattannak. Mégpedig nem is akármikor: minden olyan esetben, amikor felszínes cselekedetekkel próbálják prezentálni a férfiasságukat.
Az sem véletlen, hogy Waititi a Marvel filmes univerzumához való csatlakozását rögtön a Chris Hemsworth által alakított Thor isteni figurájának lebontásával kezdve. Már a Ragnarök bemutatóját megelőző Team Thor-rövidfilmek is lehozták a földre a szuperhőst, kissé lúzer átlagemberként ábrázolva őt, a filmben pedig addig nem tapasztalt esetlenséget láthattunk a bosszúállótól, aki sokkal szimpatikusabbá vált Waititi kezei között – még úgy is, hogy a rendező előszeretettel viccelődik a szuperhős egoizmusán. A szimpátia kulcsfontosságú Waititi többi karakterénél is, ugyanis esze ágában sincs cinikus elidegenítéssel ábrázolni hőseit. Nem eredendően gonoszak, hanem elveszett figurák, akik önmaguk legnagyobb ellenségei, és nem egy személyt kell legyőzniük, hanem azt az egészségtelen férfiképet, aminek súlya alatt roskadoznak.
Míg a férfiak esetében egyértelműen látszik, hogy küszködnek, Waititi női karaktereinél semmi nyoma az ilyen jellegű identitásválságnak, továbbá nem is félnek szembesíteni a másik nem képviselőit a borzalmas viselkedésükkel. Miközben Jarrod, Alamein és a Vademberek hajszája Hectorja (Sam Neill) is elutasítják az apaszerepet, a gondoskodó anyák (Rosie a Jojo Nyusziból vagy Bella a Vademberek hajszájából) válnak mintaértékű családfővé. A nők szinte sosincsenek alárendelt szerepben, és az esetek többségében magabiztosabbak is a férfiaknál – például a Jojo Nyuszi falak között bujkáló Elsája (Thomasin McKenzie), aki hagyományos áldozatkarakter helyett az első pillanattól fogva irányító és tanító szerepben van. Waititi filmjeiben legtöbbször a nők szolgálnak a józan ész hangjával, amit a férfi szereplőknek csak nagyon sokára sikerül meghallaniuk.
Út egy másfajta maszkulinitás felé
Bár a más forgatókönyvéből készült Ragnarökben és a teljesen improvizált Hétköznapi vámpírokban ez kevésbé hangsúlyos elem, filmjeiben jellemzően a törékeny maszkulinitáshoz és az apák által örökített rossz viselkedésmintákhoz vezethetők vissza a konfliktusok. Jarrod az apjának és a bátyja emlékének való megfelelési kényszerből akar nagy verekedést rendezni egykori osztálytársával, ezzel szabotálva a párkapcsolatát; Boy az önző és piti bűnöző Alameint utánozza mindenben; Ricky és Hector pedig a makacsságuk és a felesleges ellenségeskedésük miatt ragadnak az erdőben. A Jojo Nyusziban a macsó férfikép helyett fasizmus válik a kritika elsődleges célpontjává, de a kettőt nem lehet teljesen elválasztani egymástól.
A fizikai és értelmi fölény hangoztatása, az empátia hiánya, továbbá a külsőségek státuszszimbólum szerepe egyszerre része a fasiszta ideológiának és a toxikus maszkulinitásnak, arról nem is beszélve, hogy a valóságban is szerepet játszott Hitler hatalomra jutásában a férfiak gazdasági válságból fakadó identitásválsága. A férfiasság és a fasizmus összekapcsolódása a Jojo Nyusziban is egyértelmű, ahol a kisfiúk istenítik a háborút és az öldöklést, arra a pletykára pedig, hogy Hitlernek csak egy heréje van, a Gestapo feje rávágja, hogy valójában négy van neki. A címadó nyúl halálát is az okozza, hogy a Hitlerjugend idősebb tagjai kinézik maguknak az erőszakos tábori programokért nem rajongó Jojót, a csoportnyomást bemutató jelenet pedig a valóságot tükrözi, ugyanis ez tényleg komoly tényező volt a fiatalok náci párthoz való csatlakozásában.
Mivel Waititi legtöbb filmjében a maszkulinitás krízise okozza a konfliktusokat, a megoldások is ehhez köthetők. A rendező nem csak kigúnyolni akarja ezeket a férfiakat, hanem új utat mutat egy egészségesebb férfikép felé, ami nem tiltja az érzelmek és gyengeségek felvállalását. Filmjei befejezései azért felemelőek, mert felszabadulnak a folyamatos frusztrációban lévő hősei és magányos macsóskodás helyett egészséges és szereteten alapuló emberi kapcsolatokat alakítanak ki.
Akármennyire is fontos jelenséget boncolgat, Waititinek nem áll szándékában mélyen elmerülni benne: a toxikus maszkulinitás igazi súlyát ritkán érzékelteti, a felemelő hangnem és a happy end pedig elmaradhatatlan. Annyi előnye viszont mindenképp van az egyértelműen parodisztikus ábrázolásmódnak, hogy teljesen elveszi a nézőktől glorifikálási lehetőséget – ellenben a toxikus maszkulinitást szintén sokszor vizsgáló Martin Scorsese filmjeivel, melyeket sokan félreértelmeznek ezen életforma ünnepléseként. Waititi nem kellemetlen feszengést vált ki a nézőből a görbe tükör mutatásával, inkább nevetéssel segít a frusztráció feloldásában – a humor és a társadalmi problémák ilyenfajta összemixelése pedig annyira sikeres receptnek bizonyult, hogy meg is hozta az Oscart is rendező számára.
Források:
Brod, Harry: Bevezetés: a férfikutatások témái és tézisei. Replika 43-44 (2001) pp. 34-57.
Hadas Miklós: A hegemón maszkulinitás szociológiai konstrukciói. Replika 69 (2009) pp. 27-41.
Loughrey, Clarisse: Taika Waititi interview: On Hunt for the Wilderpeople and the creative journey.
Suckling, Lee: New Zealand's flawed ideal of masculinity.
Tosh, John: Hegemón maszkulinitás és a dzsender története. In: Hadas Miklós (ed.): Férfikutatások: TÁMOP online-szöveggyűjtemény. Budapest: Budapesti Corvinus Egyetem, 2011. pp. 100-110.
