Feltételes szeretet – Sean Durkin: The Iron Claw / Vaskarom

2024. január 19. – írta Huszár Dániel

Pankrációról, férfiasságról és más alakoskodásokról mesél meglepően sok gondolatot ébresztve, őszintén és érzékenyen a Vaskarom.

Az a fontos, aki a gépben ül – Joseph Kosinski: Top Gun: Maverick

2022. május 26. – írta Vigh Martin

Lady Gaga énekli a Top Gun második részének slágergyanús betétdalát, de igazából az amerikai himnuszt is előadhatná a filmben. Patriotizmus, macsóság, én így szeretlek!

Vágóhídra terelt férfiállat – Jane Campion: The Power of the Dog / A kutya karmai közt

2021. december 7. – írta Pernecker Dávid

Jane Campion A kutya karmai közt lassú, feszült két órája során kíméletlenül számol le a westernek idealizált férfiképével.

Túl a Río Grandén – A mexikói film története

2021. október 15. – írta Lénárt András

„Szegény Mexikó, oly távol van Istentől, de közel az Egyesült Államokhoz”. A Porfirio Díaz mexikói elnöknek tulajdonított, de valószínűleg inkább egy történész-újságírótól származó megállapítás tökéletesen körülírja, hogy a történelem során milyen kapcsolat állt fenn a két észak-amerikai ország¹ között. Az sem lehet kétséges, hogy kettejük közül melyiknek származott több hátránya a szomszédi viszonyból. Elsősorban történelmi, politikai és gazdasági téren beszélhetünk viharos kétszáz évről, de Mexikó filmkultúrája sem ismerhető meg anélkül, hogy ne kerüljön szóba az északi „nagy testvér” hatása.

Macsó kisfiúk és éretlen férfiak – Maszkulinitás Taika Waititi filmjeiben

2020. február 15. – írta Rácz Viktória

Taika Waititi új-zélandi független filmesként kezdte a karrierjét, az utóbbi pár évben pedig kapós hollywoodi rendezővé vált. Forgatott már végtelen erdőségben, wellingtoni vámpírkúriában és náci Németországban játszódó filmet is; változatos történeteit a humor mellett a macsó férfiképen való viccelődés köti össze.

Betonon végigrángatott polkorrekt idealizmus – S. Craig Zahler: Dragged Across Concrete

2019. április 1. – írta Pernecker Dávid

S. Craig Zahler új filmjével úgy táncol pengeélen a színtiszta reakciós provokáció és az idézőjeles hősei iránt mutatott majdhogynem egészségtelen rokonszenv között, ahogy arra csak nagyon kevesen lennének képesek.

Gumicukor macsóknak – Gavin O'Connor: The Accountant / A könyvelő

2016. október 24. – írta Sándor Anna

A macsókultúra egyik sarokpontja az a kérdés, hogy mikor sírhat egy férfi. A könyvelő autista szuperkatonája ebben akár durva és bátor drámai tükörként is szolgálhatna. Ehelyett viszont csak egy giccses-lanyha akciófilmet kapunk.

Bikaugratás – Jean-Marc Vallée: Dallas Buyers Club / Mielőtt meghaltam

2014. február 25. – írta Ferenczi Szilárd

Valahol egyszer azt találtam írni, hogy Matthew McConaughey egy mellékszerepben élete legnagyobb alakítását nyújtotta. Akkor nem sokban tévedtem, pusztán csak elsiettem az értékítéletet, hisz minden szerepében, mit azóta vállalt, mind jobb és még jobb, és úgy tűnt, hogy tehetségéhez mérten már fokozhatatlan játékot nyújtott, mígnem ledobott vagy 15 kilót és bebújt Ron Woodroof csontvázszerű alakjába. Immár nem osztogatom oly könnyelműen a jelzőket, de hadd jósoljak kvázi egy ennyit: amikor ezt is felülmúlja (és bizonyára megpróbálja majd), a szinte a semmiből, azaz a kezdeti romantikus vígjátékok playboy-i karakteréből érkező McConaughey a hollywoodi drámaszínpadot alapjaiban rengeti majd meg.

Az önmagát cirógató Don Juan balladája – Joseph Gordon-Levitt: Don Jon

2013. október 11. – írta Oláh-Badi Levente

Tisztázzunk valamit. Egy film soha nem tükrözi a valóságot. Minden film tartalmilag részigazság, és bár nagyon kísért, hogy végre kijelentsem a Don Jon alapján: íme, ezek vagyunk, ezt a kort éljük, bizony ide fajultunk – enyhén sarkítás lenne, és igen, minden olyan esetben, amikor egy film alapján ítéljük el/meg a mindenséget, elragadtatjuk magunkat. Sokkal lényegesebb most számomra az, hogy mennyire aktuálisnak, hitelesnek, modernnek tűnt a film tartalmilag, annak ellenére, hogy nem sok jóval kecsegtetett.

A hős, a lányok és a nők – James Bond és a szebbik nem

2012. október 30. – írta Virginás Andrea

James Bond, aki 1962-ben debütált mozialakként és idén betöltötte az ötvenet, egy munkamániás kém, aki halovány személyes indíttatásait (koktél, női szépség) is kizárólag munkavégzés közben engedheti érvényesülni. Ha lazít, parancsra és kényszerből lazít, ha vicces, az épp aktuális akció gördülékenységén dolgozik. Köti őt a munkahelyi hierarchia és a titoktartás, amely vonatkozások a főnökében, a betűjelölte M-ben testesülnek meg a képernyőn, de amelyeket Bond oly tökéletesen internalizált, hogy nélkülük szétesne, akár egy lépcsőn lerúgott cserépedény.