S. Craig Zahler új filmjével úgy táncol pengeélen a színtiszta reakciós provokáció és az idézőjeles hősei iránt mutatott majdhogynem egészségtelen rokonszenv között, ahogy arra csak nagyon kevesen lennének képesek.
A Büntető ököl (Brawl in Cell Block 99) abszurdba hajlóan erőszakos, B-filmes manírokat és grindhouse-főhajtásokat érzékenyen esztétizálva túltoló pokoli börtön-bosszúfilmjének tesztoszterontól bűzlő macsósághegyében nyomtalanul elföldelt politika és moralitás akármilyen megnyilvánulása olyan luxus lett volna, amit csak azok engedhetnek meg maguknak, akiknek fingjuk sincs az S. Craig Zahler „való világát” átjáró dzsungeltörvényekről, a szemet szemértől, az ölve vagy halváról. A Büntető ököl vérpezsdítően reakciós filmvolt: a puhának és szivárványosnak bélyegzett liberális-humánus eszmék elrugaszkodottságát, feleslegességét, hasznavehetetlenségét látszólagos apolitikusságba burkolózva mindezek totális száműzésével és említetlenségükkel hangsúlyozta. A Dragged Across Concrete közel három órájában Zahler hasonló szellemben, de jóval keményebben kimondott politikai tartalommal üvölti arcba az óvatlanokat.
A korábbi filmjeit is jellemző autentikus erőszakot a rendező jelen esetben becsülendő határozottsággal emeli ki a fókuszpontból. Fontos a gyilok, fontos a testi-lelki kegyetlenség, de fontosabb a következetesen használt műfaji- és formalista kontradikciók lenyűgöző sorával szétbombázott és példás precizitással újjáépített struktúrában belassulva kibomló explicit és implicit üzenet, mondandó, nevezzük akárhogy. Az elvárt zsánerformák felforgatása Zahler kezei között nem formátlansághoz és csintalan műfaji játékhoz vezet, hanem a dekadens, provokatív, szemtelen, bevállalós szerzői perspektívát erősíti.
A Dragged Across Concrete történetének vázlatos felmondása épp ezért semmire sem jó. Azt leírva Zahler filmje egyszerű, sokat látott bűnfilmnek tűnik, melyben két, ingoványos moralitásukba apránként belefulladó felfüggesztett nyomozó (Mel Gibson és Vince Vaughn) kieszeli, hogy lenyúlnak egy bűnbandát. Másfél órában is el lehetne tucat-thrillerként mesélni, de azt mindenki meg tudja csinálni. Zahler kíméletet nem ismerve nyújtja és lassítja az eredendően és szabályszerűen pattogós, pörgős, vagdosós műfaji elemeket, mindezt teszi olyan kitűnő arány- és stílusérzékkel, hogy a hosszú percekig kitartott, vágatlan, statikus jelenetekkel teli filmmonstrum egy percig sem veszít feszességéből. Hipnotikus tempójában minden – nem mellesleg lenyűgözően fényképezett, beállított és rendezett – jelenetet és elhangzott mondatot meg kell rágni. A narratíva minden egyes kisebb-nagyobb stációját uralják az olyan kizárólag lelkesült szuperlatívuszokkal körbeírható párbeszédek, melyeknek célja nem feltétlenül a történet elmélyítése-részletezése és az ok-okozatiság körvonalazhatósága, hanem a két zsaru cefetül sötét és elmaradt – néha mégis eltagadhatatlanul megalapozott – világnézetének zavarba ejtően közeli és intim bemutatása. Brett Ridgeman (Gibson) és Anthony Lurasetti (Vaughn) ugyanis pontosan olyan kőkonzervatív, maradi, múltban rekedt kvázi-rasszista jobbos tuskók, mint az őket amúgy fantasztikusan megformáló színészek. Színészválasztás nem volt mostanság ennyire bőszítő és egyben ennyire telitalálat.
Fojtogatja a nézőt a bicskanyitogató, de mégis káprázatos jelenetek sora. A zsidózó és nőgyűlölő kirohanásairól hírhedté vált Gibson figurája kigúnyol, hidegvízzel eláztat, majd pedig ventilátor alá állít egy mexikói prostit, miután szintén hispán szexpartnerének arcát beletapossa a tűzlépcsőbe. A nyíltan Trump-támogató Vaughn karaktere pedig „nem rasszista”, mert Martin Luther King emléknapján „sötét pörkölésű kávét rendel”. Oldalakat lehetne megtölteni az ilyen és ehhez hasonló momentumokkal (Ridgeman feleségének monológja a lányukat zaklató fekete srácok miatt érzett elharapódzó rasszizmusáról talán az egyik legkeményebb), melyekben a legszörnyűbb az, hogy jók, hogy működnek, és bizony többnyire rohadtul viccesek is (ahogy ez a két farok nem képes eldönteni, hogy férfi vagy nő énekel egy kortárs popszámban, az konkrétan fergeteges). Nem kell egyetérteni velük – sem jelen sorok írójával –, de a Zahler karakterei által mormogott több mint harapós szövegekből áradó megvetés a törékeny liberális eszmék és a jelenleg mindent oldalba vizelő politikai korrektség iránt üdítően tökös fricska többek között azoknak, akik bódító idealizmusuktól vakultan ünneplik a Zöld könyv Oscar-díját. Itt kell megemlíteni, hogy érezni némi ambivalens nosztalgiát Zahler rendezésében: mintha a ’70-es és ’80-as évek akciófilmjeinek és thrillereinek konzervatív macsóságát (és azzal együtt a női szerepek jelentős redukálását) helyezné a minden ilyesmitől rettegő kortárs polkorrekt kontextusba.
Zahler ugyanakkor nem filozofál és nem prédikál, nem hirdet propagandát, de többet akar egyszerű prezentálásnál is. Azt, hogy szimpatizáljunk olyanokkal, akik az őket körülvevő folyamatos és gyors politikai paradigmaváltások és valamiféle általános emberi haladás (vagy csak „haladás”) hatására vasmarokkal és mérgező cinizmussal utasítják vissza a fent említett liberálidealizmust. Ez pedig nem rossz dolog. Végre valaki kiáll amellett, hogy a művészetnek – jelen esetben a hetediknek – joga van gyalázatosnak és offenzívnak és agresszívnak lenni. Zahler úgy táncol a színtiszta reakciós provokáció, és az idézőjeles hősei iránt mutatott majdhogynem egészségtelen rokonszenv közötti pengeélen, ahogy arra csak nagyon kevesen lennének képesek. Az más kérdés, hogy nem lenne hozzá merszük sem. Noha csábító a gondolat, hogy Ridgeman és Lurasetti a rendező szócsövei, ez azonban szerencsére nincs így. Zahler tudomásul veszi karakterei eredendő, mélyfekete nihillel átitatott surmóságát, amit viszont finoman bújtatva kárhoztat csak. Akinek kétsége van, az figyeljen oda jobban a Don Johnson által alakított – egyébként korántsem liberális – rendőrfőnökre, aki viszonylag racionális érvekkel rakja helyre Ridgemant. Ráadásul nem is feltétlenül a két zsernyák a film főszereplője, nem mintha a Dragged Across Concrete első – több szempontból is zseniális – jelenetében megismert frissen szabadult fekete sittes (Tory Kittles) morálisabb, vagy akár csak „jobb” ember lenne. Ebben a filmben nincsenek ilyenek, közülük választhatunk. Ártatlan életek száradnak kapzsi lelkükön, ezen pedig nem változtat a politikai hovatartozásuk.
Nem csak a bátorsága, a gerince, meglepően őszinte hevülete és magabiztos stílusa miatt emlékezetes tehát Zahler eddigi legjobbja, hanem azért is, mert szórakoztató, reflektív és erőszakos provokációját egy unalomig ismert filmtípus elképesztően látványos szubverziójának keretén belül építette fel aprólékos műgonddal és nem akármilyen arányérzékkel. Elméletben talán működnie sem kellene, aztán mégis. Nem mostanában fog ehhez hasonló film készülni.
