A macsókultúra egyik sarokpontja az a kérdés, hogy mikor sírhat egy férfi. A könyvelő autista szuperkatonája ebben akár durva és bátor drámai tükörként is szolgálhatna. Ehelyett viszont csak egy giccses-lanyha akciófilmet kapunk.
A macsókultúra egyik elvitathatatlan sarokpontja az a kérdés, hogy mikor mutathatja ki az érzelmeit egy férfi – azaz hogy mikor sírhat. A Kemény motorosok (Sons of Anarchy) a durva közeggel és a véres dramaturgiával mentette fel a sorozatot az elpuhulás vádja alól, pedig egyértelműen férfi szappanoperába csúszott át. Gavin O’Connor rendező ugyanerre a klánmítoszt használja, azaz nagy családegyesítéseken keresztül tárja fel a zord férfi lélek érzékeny rezdüléseit. A Warrior – A végső menet (2011) a ketrecharc díszletei közt biztosított róla, hogy kemény terepen járunk, fiúk, most szabad elérzékenyülni. A könyvelő pedig egy autista szuperkatonát állít a középpontba ugyanezért.
Egy csodálatos elme (A Beautiful Mind, 2002) csipetnyi Bourne-nel, a főszerepben Batmannel. Ez is amolyan szuperbiztosnak tűnő guilty pleasure-recept, amikor fogunk egy kellően fura és sérült központi figurát, és úgy teszünk, mintha érdekelne, hogyan működik az agya, és mi a személyes sorstragédiája. És hogy meg ne feküdje a gyomrunkat a dráma és az együttérzés, kanyarítunk mellé egy első ránézésre kellően veszélyes és szövevényes alaphelyzetet, amikor látszólag annyi minden forog kockán.
Például: adott egy könyvelő (Ben Affleck), aki történetesen magasan funkcionáló autista, és kellően változatos ügyfélkörrel dolgozik, legyen szó vidéki házaspárról vagy nagyvárosi high-tech fejlesztőcégről. Vagy a legveszélyesebb bűnszervezetekről szerte a világon. Utóbbiak néha eltennék láb alól, ezért a számok guruja kisebb fegyverarzenállal védi magát, ha nem éppen verhetetlen képességeit csillogtatja a közelharcban. Hogy ez a három tulajdonság (még egyszer: autista, könyvelő, szuperkatona), hogy jön össze, azt gondosan adagolt flashbackek teszik világossá. Volt ugyanis a képben egy gondos katona apuka, aki mindent megtett azért, hogy kisfia egyedül is boldoguljon a nagyvilágban – például egzotikus távol-keleti helyszíneken verette laposra taníttatta ki a harcművészetre. Mert aki más, az főleg legyen képes megvédeni magát. (A macsók hevesen bólogatnak.)
Mondanunk sem kell, hogy könyvelőnk újra zűrös ügybe keveredik, ezért rászáll az ellen (Jon Bernthal), ráadásul a Gazdasági Minisztérium tisztviselői is (J.K. Simmons, Cynthia Addai-Robinson). Ha ez a film Közép-Európában készülne, itt fordulna át politikai szatírába – csak képzeljük el az aktuális adóhatóságot és kompetens embereit, amint a kommandós könyvelő nyomába erednek…
O’Connor viszont az álomgyárban forgatott. És A könyvelő nem is azért csúszik át a drámai próbálkozásból a könnyed szórakoztatáson át a röhejesbe, mert halmozza az igazi amerikai kliséket és sztereotípiákat, hanem mert olyan gömbölyű, hogy már nem lehet fogást találni rajta – rossz értelemben. Minden egyes szál gondosan el van varrva és simítva; és az összefüggéseket is úgy magyarázzák el tételesen, mint a hülyéknek, nehogy már bármilyen megterhelő, kényelmetlen érzéssel, netán a veszteség katarzisával vagy a meg-nem-értés frusztrációjával távozzunk a moziból.
Az autizmus témája is csak felszínesen kihasznált, izgi gumicsont. Mivel ez az állapot részben arról szól, hogy az illető nehezen vagy egyáltalán nem tudja kifejezni az érzéseit, szép allegóriája lehetne a szocializációban félig tudatosan elsajátított macsószerepnek. De O’Connor túl gyáva bevállalni egy ilyen párhuzamot, helyette csak lanyha biztonsági játékra futja tőle. A könyvelő figurája ugyanis pont annyira freak, hogy az már ne veszélyeztesse közvetlenül a férfiúi önérzetet. A rosszfiúkat kicsináló, de érzelmi kommunikációra képtelen alak mögött viszont óhatatlanul felsejlik egy mindenkori kisfiú képe, akibe éppen belenevelik, hogy nem sírhat, és mindig erősnek kell mutatnia magát. És túl minden kínos dramaturgiai fordulaton, ez az, ami valójában egészen szomorúvá teszi ezt a filmet.
