Az apokalipszis sofőrje – A Mad Max-saga

2025. április 12. – írta Váró Kata Anna

46 éve került az ausztrál mozikba George Miller kultikus ozploitationje, a Mad Max, e jeles alkalomból tekintjük át a franchise történetét.

Fáj itt minden – Jonathan Eusebio: Love Hurts / A szerelem fáj

2025. február 10. – írta Szabó R. Ádám

Egy humoros, korhatáros, verekedős-szerelmes film, nem is egy, hanem rögtön két Oscar-díjas színésszel a főszerepben? Ennek jónak kéne lennie, valahogy mégis elhasal az egész – de ami a leginkább fáj A szerelem fáj kapcsán, hogy akár baromi jó is lehetett volna. 

Gumicukor macsóknak – Gavin O'Connor: The Accountant / A könyvelő

2016. október 24. – írta Sándor Anna

A macsókultúra egyik sarokpontja az a kérdés, hogy mikor sírhat egy férfi. A könyvelő autista szuperkatonája ebben akár durva és bátor drámai tükörként is szolgálhatna. Ehelyett viszont csak egy giccses-lanyha akciófilmet kapunk.

Aminek jönnie kell – David Mackenzie: Hell or High Water / A préri urai

2016. augusztus 14. – írta Jakab-Benke Nándor

Vérfrissítő western és izgalmas heist-film: az év meglepetése.

Good cop, bad cop, no cop – John Hillcoat: Triple 9

2016. március 15. – írta Németh Szabolcs Előd

A sztárszereposztásban készült Triple 9-tól sokan várták az év egyik nagy bűnügyi moziját. Hiába tocsog minden bűnben, ha a sztoriban nincsenek szereplők, vagy éppenséggel túl sokan vannak. De Oscar-díjas színészek nevével bármit el lehet adni, még úgy is, ha csak annyit szerepelnek benne, hogy egy GIF-re is alig futja a játékidejükből.

Az erőszak szabadítja fel – Jacques Audiard: Dheepan – Egy menekült története

2015. október 15. – írta Soós Tamás

Érzékeny szociodráma vagy vigilante-film? Remek alkotás vagy félresikerült kísérlet? Jacques Audiard, A próféta (Un prophète) és a Rozsda és csont rendezője ezúttal egy menekült történetében gondolja végig kedvenc témáit családdá válásról, önfelszabadításról és erőszakról.

A levegőért kapkodó néző – Denis Villeneuve: Sicario – A bérgyilkos

2015. szeptember 22. – írta Jakab-Benke Nándor

Aki a Felperzselt föld (Incendies), az Enemy, de főleg a Fogságban (Prisoners) után vigyázó szemeit a kanadai Denis Villeneuve-re vetette, amint az büszkén bemasíroz Cannes-ba és Hollywoodba egyaránt, nem csalódhat: a Sicario egy brutális, feszes bűnfilm, logikus folytatása az eddigi életműnek.

Minden szinten szinte minden – Julius Avery: Son of a Gun / Fenegyerek

2014. december 29. – írta Ferenczi Szilárd

A Fenegyerek az angolszász kultúrkör egzotikus perifériáját, Ausztráliát helyezi el a heist-térképen, és bár az első nagyjátékfilmes alkotó kísérlete szakdolgozatnak még ugyan elmegy, a zsáner nagyjaitól jócskán távol landol, jóllehet összetevői tekintetében eléggé kiterjedt skálán mozog.

Az ember, aki ott volt – Antoine Fuqua: The Equalizer / A védelmező

2014. szeptember 25. – írta Tóth Menyhért

A kortárs mozikultúrában elszaporodott önjelölt amatőr-igazságosztók mellett egészen felemelő látni végre, miként dolgozik egy önjelölt profi.

Túl jón és rosszon – Clint Eastwood: Unforgiven / Nincs bocsánat, 1992

2012. augusztus 31. – írta Kovács Patrik

A 80-as években sűrű éjszaka borította a vadnyugati prérit, hogy aztán a következő dekád virradója magával hozza az újjászületés reményét. Míg Kevin Costner a klasszikus western tekintélyét kísérelte meg helyreállítani (Farkasokkal táncoló), addig a rutinosabb és merészebb Clint Eastwood az eddigieknél is kíméletlenebbül bontotta le annak toposzait. A maga idejében mindkét alkotást valóságos díjesővel jutalmazta az  amerikai filmakadémia, ám ez a tény az egyetlen, ami összeköti őket. Az előbbi „csak” egy jól időzített, a műfaj iránt érzett nosztalgiából hasznot húzó kalandfilm. Az utóbbiban viszont a kamera csókolózik azzal a rettenettel, amit valóságnak hívunk. És ez nem kis szó, ha már westernről beszélünk.