A kíméletlen pont az a film, amit egyszer megnézel, de aztán soha többé nem akarod újra látni. És nem azért, mert rossz, hanem mert a thaiföldi börtönben szenvedő drogos boxoló olyan elemi erővel döngöl a moziszékbe, hogy aztán alig bírod magad kivakarni onnan.
Jean-Stéphane Sauvaire eddig főleg rövid- és dokumentumfilmeket rendezett, első nagyjátékfilmjével máris a pokolba látogatott: az Őrült Johnny (Johnny Mad Dog) az afrikai gyerekkatonák sorsát mutatta be. De nem csak a pokolba, hanem Cannes-ba is, a film ugyanis ott debütált, és rögtön díjazták is. A kíméletlent ugyancsak itt mutatták be, és bár díjat nem nyert, a kritikusok kedvezően fogadták. Sauvaire második filmjéhez is hasonlóan vidám témát keresett, ezúttal egy bestsellerből dolgozott: A Prayer Before Dawn: My Nightmare in Thailand's Prisons egy drogos boxoló vallomása egy thai börtönből.
A liverpooli suttyó, Billy Moore Thaiföld egyik lepukkantabb szegletében tengődik: nappal boxol, éjjel drogot árul, közben pedig ő maga is függő lesz. Hiába rejti el rutinosan az erre a tettre alkalmas testüregében a drogot, a rendőrök mégis bevágják a börtönbe. Abba a börtönbe, amihez képest a Carandiru egy kedélyes lámasimogató, főleg ha te vagy az egyetlen fehér ember az egész létesítményben. Billy mindent megtapasztal, amit egy ilyen börtönben meg lehet tapasztalni, majd mikor a legnagyobb reménytelenségében meghallja a fülének oly kedves dallamokat, a boxzsákpüfölést, meglátja a kiutat is.
Akinek ezek alapján egy A remény rabjaiba oltott Rocky jut eszébe, nem is tévedhetne nagyobbat: A kíméletlenben az a jó, hogy lerázza magáról a legtöbb műfaji klisét. Nincsenek hatásvadász montázsok, látványos felemelkedés, óriási katarzis. Billy karaktere cseppet sem szimpatikus: pont olyan ember, aki mellé nem szívesen ülnénk le a buszon, így elsőre meg se hat, hogy egy hadseregnyi bűnöző közé zárják egyenesen a pokolba. Ahogy viszont haladunk előre, akaratlanul is azonosulunk vele: ebben nagy szerepe van annak a remek húzásnak, hogy a thai nyelvű szövegeket egyáltalán nem feliratozzák – márpedig a beszélgetések nagy része ezen a nyelven zajlik. Ennek megfelelően Billy-vel együtt nézünk mi is kukán, hogy a körülötte diskuráló hegyomlás méretű bűnözők most a paprikás krumpli receptjét beszélték-e meg, vagy épp azt, hogyan fogják Billyt kizsigerelni álmában.
Van viszont egy nyelv, amit mindennél többet használnak a filmben, egy olyan nyelv, amit szótár nélkül is bárki megért: az erőszak. Rég került vászonra ennyi agresszió és kilátástalanság: olyan hely ez, ahol reggelente mindenki szemlesütve készülődik a rabtársuk lepedővel felkötött hullája mellett, ahol minden este úgy kell tenni, mintha nem hallanák a testek félreérthetetlen csattogását, ahol egy adag heroinért agyonverni valakit hétköznapi dolog. Épp ezért nehéz felemelkedéstörténetnek titulálni: a film nagy része a börtönélet és az emberi roncsok bemutatása, amiben semmi felemelő nincsen. Sőt, pont emiatt ki is lóg belőle két olyan elem, amit mintha csak azért tettek volna bele, hogy hasonlítson a felemelkedéstörténetek narratívájához: a langyos szerelmi szál teljesen felesleges, ahogyan az is furcsán kilóg belőle, ahogy a végső harc előtt megfenyegetik Billy-t a rabtársai. Az ilyen klisés elemek nélkül is bőven érezhető, hogy a végső összecsapás valódi élet-halál harc lesz.
A rendező és az operatőr láthatóan nagyon ráérzett a kontrasztra: a kamera nagyon gyakran siklik végig lassan a széttetovált, izzadt testeken, hogy aztán a megállapodjon a hófehér bőrű, tetoválásoktól mentes Billy-n. A film látványvilága megdöbbentően sötét, néha szinte kivehetetlenek az emberalakok, a Billy-n kívüli tömeg sokszor egy kivarrt, alaktalan massza, ami még jobban kiemeli őt közülük. 2014-ben még úgy volt, hogy Charlie Hunnam játssza Moore-t, ám ő végül visszalépett, hogy egy sokkal dicsőbb angol karaktert formáljon meg egy sokkal rosszabb filmben. Így landolt a szerep Joe Cole-nál, aki ezzel a szereppel nagy lépést tett afelé, hogy ne Anglia második számú Joe Cole-jaként tekintsenek rá (az első az egykori válogatott focista). A fiatal színészt nem csak azért illeti dicséret, mert hosszú hónapok kemény munkájával vékony testét igazi izomheggyé gyúrta, hanem mert a játékával is brillíroz: Billy Moore szerepe visszafogott játékot igényel, kevés beszéddel, de rendkívül kifejező mimikával és testbeszéddel. Cole jó érzékkel tette magáévá a szerepet, ebben valószínűleg sokat segített az is, hogy rengeteg időt töltött felkészülésképpen Billy Moore-ral.
A sors fintora, hogy az exboxoló most is börtönben van, némiképp rejtély, miként lehetett ott mégis a cannes-i filmfesztiválon. A film végén olvasható feliratok ettől még igazak: boxsikerei miatt királyi amnesztiát kapott, Angliában ülhette le büntetése maradékát, majd drogfüggők megsegítésének szentelte idejét. Két éve azonban súlyos betegséget diagnosztizáltak nála, ami miatt újra drogokhoz nyúlt, majd miután egy nap háromszor is kirabolta a szomszédja házát, újra lecsukták. Billy Moore tehát nem egy földöntúli hős, hanem egy gyarló ember és egy harcos, aki igyekszik felállni, ha pofánvágja az élet. A kíméletlen hitelesen mutatja be ezt – már amennyire a kényelmes moziszékből megítélhető, mennyire lehet borzasztó egy ilyen börtön. Az azonban biztos, hogy ezt az érzést maximálisan közvetíteni tudta, és erre a legjobb bizonyíték, hogy akármennyire is jó és értékes film, ember legyen a talpán, aki képes újranézni.
