Idén negyvenéves minden idők egyik legjobb börtönös mozija. A Billy Hayes egy évvel korábbi, azonos című nonfikciós könyvéből adaptált film kisköltségvetésű siker volt: a Columbia forgalmazta ugyan, de egy kis, azóta megszűnt és mindössze pár filmmel rendelkező stúdiócska készítette – kétmillióból, aminek tizenhétszeresét hozta vissza.
- Már a cég története is érdekes: a Casablanca Records and FilmWorks Inc. (rövidebben Casablanca FilmWorks) gyártotta a filmet, ami igazából zenekiadónak indult Casablanca néven – Kertész Mihály klasszikusának tiszteletére –, aztán fuzionált Peter Guber producer újonnan létrehozott „indie” cégével, a FilmWorks-szal. Guber egyébként innovatív Columbia-vezérigazgató volt, és amikor otthagyta a nagystúdiót, kapott tőlük egy hároméves szerződést – valószínűleg ezért tudta sikerrel legyártani és forgalmaztatni az Éjféli expresszt.
- A cég nemsokára megszűnt, illetve beolvadt egy giga-zenekiadóba, a PolyGramba, ahol Gruber létrehozta a filmes-tévés alosztályt. Azután még sokszor szállt ki és szállt be máshová, alapított új céget – ez egy másik trivia története lenne. A lényeg a zene és film összeolvadása. Az Éjféli expressz zenéjét Vangelis szerezte volna, állítólag már készített is pár demót mutatóba, aztán valamiért mégsem ő lett a zeneszerző. Talán mert a film Törökországban játszódik? Mindenesetre az új zeneszerző a nem kevésbé legendás Giorgio Moroder lett, a „diszkó atyja”, a filmhez írt score pedig hamar klasszikussá érett, Oscart és Arany Glóbuszt is nyert, ezzel az első olyan Oscar-díjas zene lett, amit teljes egészében szintetizátorokkal állítottak elő. Visszatérve a céges érdekességekhez: Moroder zenekiadója, az Oasis Records a hetvenes években olvadt be a... mibe is? Eltaláltad, a Casablanca Recordsba.
- A film – és az alapanyagul szolgáló könyv – sztorija többé-kevésbé igaz: Billy Hayes egy naiv amerikai egyetemista volt, aki megpróbált a derekára ragasztott két kilogramm hasissal megszökni Törökországból 1970-ben. Eredetileg négy évet és egy kicsit kapott, csak szabadulása előtt pár héttel tudta meg, hogy a hatóságok életfogytiglanira akarják változtatni az ítéletet, a vádat pedig birtoklásról csempészetre. Hayest a Sağmalcılar börtöben tartották fogva, majd átszállították egy „diliházba”, a Bakırköy Elmegyógyintézetbe. (Történelmi jellegű trivia: a városkát a Bizánci Birodalom idején görögül Hebdomonnak hívták, és a kelet-római császárok kedvelt üdülőhelye volt hét mérföldre – amint a neve is mutatja – Konstantinápolytól.)
- Érdekesség: pont a hetvenes évek közepén enyhültek meg némileg a török hatóságok annyira, hogy amnesztiát hirdettek a túlzsúfult börtönök lakói számára, így Hayes „csak” harminc évet kapott volna. Az amerikai külügy diplomatái hevesen próbálták kiszedni a kalamajkából, a török hatóságok válasza pedig az volt, mint az épp zajló amerikai-török túszdráma esetében: hogy az USÁ-nak semmi köze a török törvényhozáshoz. Egy titkos alkukötés zajlott le a háttérben az amerikai külügy és egy török igazgató között – a sokkal később nyilvánosságra hozott iratok alapján az látszott többé-kevésbé biztosnak, hogy Hayest 1978 őszén helyezték volna szabadlábra. Pont, amikor az Éjféli expresszt bemutatták. Csak hát Hayes 1975-ben szökött meg csónakkal, át Görögországba.
- A film cselekménye sok helyen eltér a könyvétől, sőt, még a könyvben sem íródott le minden – jogi problémák származhattak volna belőle, ha Hayes szabadon mesél a hasis-import-exportról. Mindenesetre Billy nem volt megelégedve az Oliver Stone által „átírt” verzióval, szerinte túl durván ábrázolta a törököket, főleg a börtönőröket, sokkal durvábban, mint ő tette a könyvében. Hayes egy 1999-es interjúban azt is kifejtette, hogy mennyire sajnálja, hogy ha a könyve és a film negatívan befolyásolta Törökország nemzetközi imidzsét. Az író érthető okokból sokáig nem mert visszatérni a helyszínre, 2007-ben viszont ismét meglátogatta Isztambult, hogy bocsánatot kérjen a törököktől (Oliver Stone megelőzte: 2004-ben kért bocsánatot). A filmet egyébként nem is lehetett megnézni Törökországban 1992-ig, amikor végre lement a tévében.
- Ahhoz képest, hogy mennyire eltér a valóságtól, Alan Parker rendező minél több autenticitást szeretett volna a filmbe, ezért nagyon sok ismeretlen, pályakezdő színészt állított kamera elé. Az egyedüli kivétel talán John Hurt, aki annyira komolyan vette a szerepét, hogy a forgatás alatt egyáltalán nem mosdott. A stábtagok hosszú ívben kerülték. Billy Hayes szerint hátborzongatóan jól sikerült az azonosulás, Hurt minden aspektusában nagyon hasonlított az általa alakított Maxre. A főhőst, Hayest viszont az azelőtt szinte teljesen ismeretlen Brad Davis alakítja a filmben, és Arany Glóbuszt kapott a munkájáért. Sajnos, az autenticitás ezúttal túl erős lett: Davis is drogproblémákkal küzdött, ez a film promóciós turnéján látszott a legjobban. Nem sokkal később elkapta az AIDS-t, amit sokáig titokban tartott. 1991-ben halt meg, 41 évesen, túladagolás következtében.
- Oliver Stone hat hét alatt írta meg az első verziót, és – fiatal, tapasztalatlan forgatókönyvíró lévén – mindenki arra számított, hogy úgyis újra kell írni majd. Alan Parker – és a producerek – teljes elképedésére olyan jó lett az első draft, hogy szinte azonnal forgatni lehetett belőle. Kivéve a végét: Stone hosszadalmasan beleírta azt is, ahogy Hayes megszökik. Parker az utolsó oldalakat kivágta, nem akart akciómozit csinálni belőle. A Filmakadémiának is tetszett a könyv, Oscart adtak érte, a Columbia viszont nem tapsikolt örömében az utolsó oldalak kivágásának. Alan Parker rendező (aki pár éve Magyarországra látogatott mesterkurzust tartani) szerint ez volt élete egyik legnehezebb forgatása: a hatnapos munkahetekben dolgozó stáb 53 nap alatt forgatta le a filmet. A nyelvleharapós jelenet annyira durva volt, hogy eg csomó stábtag elment a helyszínről. Elmondása szerint „szinte minden fiatal amerikai színészt” megcastingolt, amíg végre Davis mellett döntött. A „fiatal amerikai színészek” között volt Mark Hamill, azaz Luke Skywalker is, de olybá tűnik, hogy nem tetszett a döntéshozóknak.
