Díjszezon-kompatibilisnek tartották, a Hitchcockról készült újdonsült mozi mégis csöndesen meghúzódott törtető nagytestvére, a Lincoln árnyékában. A mellőzöttség legfőbb oka talán az lehet, hogy Gervasi filmje – habár felettébb szórakoztató – észrevétlenül simul bele az anekdotikus életrajzi históriák manapság divatos trendjébe.
Nagyjából A király beszéde sikerétől datálható ez az egyre népszerűbb tendencia: válasszunk ki egy híres, közkedvelt vagy csupán valamilyen szempontból érdekes történelmi személyiséget, keressük meg életének egyik izgalmas szeletét, dúsítsuk azt fel némi nosztalgikus humorral és meleg derűvel, majd az így kapott eredményt játszassuk el ismert színészekkel. Viszonylag jól működő stratégiáról beszélünk, hiszen azóta szinte szériában érkeznek a hasonló tapintású produkciók (Vaslady, Egy hét Marylinnel, A király látogatása stb.), most pedig egyenesen a filmtörténet egyik legnagyobb alakja, Alfred Hitchcock esett a divathullám „áldozatául”. A rendezés terén még újoncnak számító Sacha Gervasi (Stephen Rebello Alfred Hitchcock and the Making of Psycho című könyvét is alapul véve) a Mester talán legnagyobb hatású művének jegyzőkönyv-pontosságú keletkezéstörténete helyett inkább egy laza szerkezetű és vidám „rajongói mozit” készített. Könnyű csemege ez a filmtörténeti utalások szerelmeseinek, aki viszont monumentális vagy következetesen tényszerű portrét vár, az csalódni fog.
A koncepció nehezen vitatható fegyverténye, hogy eleve csekély ambíciókat dédelget; ez elsősorban azt jelenti, hogy az alkotók nem akarják mindenáron a nézőre erőltetni az alkotás küzdelmének súlyos drámáját, ehelyett inkább epizodikusan építkeznek, párhuzamosan érintve Hitchcocknak (Anthony Hopkins) a stúdióval folytatott, szinte már késhegyre menő vitáit, a Mester fantazmagóriák formájában érkező kétségeit és azt a féltékenységi konfliktust, mely Alma (Helen Mirren) és egy tehetségtelen, ám megnyerő modorú forgatókönyvíró (Danny Huston) egyre bensőségesebb kapcsolata miatt robban ki. Szembetűnik, hogy nincs egy jól meghatározott cél, amit a főhősnek el kellene érnie, ennek hiányában pedig kisebb-nagyobb kihívásokkal bíbelődik. Szimpatikus ez az anyagkezelés azért, mert e habkönnyű história tényleg nem akar többnek látszani önmagánál: a történetszálak kis fordulatszámon pörögnek ugyan, meglepetés pedig a témából kifolyólag egyébként sem érhetné a nagyérdeműt, de a finom ecsetkezelés, a mívesen túlrajzolt, már-már paródiába illő karakterek bája és az ügyesen elhelyezett utalások (szinte alig akad olyan jelenet, ami a maga módján ne volna referenciális) szerencsére fel-felüdítik a szüzsét.
Sokat lehetne vitázni arról, mennyiben tekinthető hiányosságnak, hogy az alkotók nem akkurátus módon rekonstruálták a történetben elbeszélt eseményeket, azt viszont fontos szem előtt tartani, hogy kezdettől fogva nem állt szándékukban dokumentumértékű munkát teremteni. Sőt, néhol egyenesen az ellenkező végletbe esnek: gondoljunk csak Hitchcock és Ed Gein „szellemének” (ő ihlette Norman Bates alakját) erőltetett és anyagidegen párbeszédeire. Igazi adósságként inkább talán azt lehetne a készítők számlájára írni, hogy produkciójuk vizuális stílusa igencsak gyér: nosztalgia ide vagy oda, a hatvanas évek hajnalának jellegzetes tárgyi szféráját megidéző díszletek és a kompozíciók ijesztően fantáziátlanok és közhelyszerűek.
Szerencsére a színészek nem okoznak csalódást. Anthony Hopkins nagyjából A leggyorsabb Indian óta nem kapott képességeihez méltó szerepet (a sors fintora, hogy az is egy életrajzi produkció volt). Ezúttal megtört az átok: kétségkívül van abban valami felemelő, ha az ember egyszerre két zseni jelenlétét élvezheti a vásznon, s esetünkben éppen ez a helyzet. Hopkins – hasonlóképpen a méltatlanul alábecsült Nixon-életrajzhoz – ezúttal sem a megformált személyiség gesztusainak szolgai másolására törekedett, hanem inkább a maga képére szabta azokat, Hitchcock-interpretációja éppen ezért egyedülálló és lenyűgöző. Méltó partnere a feleségét, Almát alakító Helen Mirren (sőt, sokszor előfordul, hogy ő uralja a vásznat), és az olyan, egyébként nem túlzottan tehetséges sztárok, mint Scarlett Johansson vagy Jessica Biel, ezúttal jól teljesítenek nyúlfarknyi szerepeikben, bár nem is volt túl nehéz dolguk, hiszen hozzájuk hasonló kaliberű színésznők (Janet Leigh és Vera Miles) bőrébe kellett bújniuk.
Egy merészebb koncepció és egy rutinosabb rendező minden bizonnyal egészen más mederbe terelte volna a produkciót, ám ne legyünk telhetetlenek: a Hitchcock megtekintése után egy jó ideig még biztosan ámulatba ejt bennünket a borzongatás nagymesterének dörzsölt szakértelme, és akadt már sok-sok életrajzi film, ami ennél kevesebbet tudott csak felmutatni.
