Taylor Hackford Ray című filmje hat jelöléssel várja az Oscar-gálát. Többek között jelölték legjobb film, legjobb rendezés, legjobb hangtechnika, legjobb jelmez, és természetesen legjobb férfi főszereplő kategóriában. (A Golden Globe-díjat már elnyerte Jamie Foxx.)
Az életrajzi film Ray Charles életpályáját a hatvanas évek közepéig követi, a felemelkedésétől egészen addig, míg rátalál egyéni zanei stílusára, és sikeressé válik. Ez a lineáris kronológia folyamatosan meg van törve, a zeneszerző gyerekkorából származó jelentekkel. Ezek a törések dramaturgiailag némi feszültséget, ritmusváltást adnak a filmnek. A múlt történései átértelmezik, felerősítik a film jelenidejében történő eseményeket. A stilizált képi megoldásokkal történő visszaemlékezésekből tudjuk meg hogy, a rossz körülmények között, nevelkedett Ray Charles Robinson gyerekként végignézte testvére vízbe fulladását. A tragédia kitörölhetetlenül végigkiséri majd. Azonban ezt követően hamarosan újjabb szerencsétlenség éri, szembetegsége miatt fokozatosan vesztette el látását, hétéves korára teljesen megvakult. Már-már giccsesen szép jelenet (kinek-kinek az érzékenysége, esztétikája szerint), ahogyan az óriás szemű kisgyerek könnyei megáradnak és elhomályosítják a világot, ameddig minden kép, látvány belefullad a gyerek könnyeibe. Miközben az édesanyja tanítja a gyereket a vakságra, arra hogyan lehet vakon élni. Később a vakok iskolájába kerül, ott értesül édesanyja haláláról.
Tizenhétévesen elindul szerencsét próbálni Seattle-be. Ezzel kezdetét vette Ray Charles olyan slágerekkel fémjelzett karrierje, mint a What’d I Say, az Unchain My Heart, vagy a Hit the Road Jack. Az első zenekarban még mindenki kihasználja. A második zenekarban már meghatározó egyéniség, de még mindig sikertelen, kihasználják és becsapják. Csak ezután találkozik egy menedzserrel, aki hisz a zenéjében, és segít neki megtalálni az egyéni stílusát. Ebben az időben ötvözte a gospelt a rhythm 'n' blues-zal. A film zenetörténetileg nem mindig korrekt, mert a hőst a szokásos séma szerint felnagyítja. Ezután már egyenes út vezet a sikerig, és a barátok, a zenésztársak, illetve a család elárulásáig.
A zenerajongó rendező, a művész vitathatatlan zenei kvalitása mellett figyelmet fordít Ray Charles viharos szerelmi életére és a heroinnal vívott harcára is, mely egy időben teljesen hatalmába kerítette. A rendező által kreált Ray a zene, a turnék és a drogok között fokozatosan távol kerül a családjától. A hollywoodi séma itt azonban maga ellen fordul, minden jellemvonás és jelenet olyan erősen van exponálva, hogy jellegtelenné válnak egymás viszonyában. Ray személyiségét egyszerre határoza meg a családja, a gyerekkori emlékek, az anya és a testvér emléke, a vakság, a kábítószerek, és a szerelmei. Úgy tűnik azonban, hogy ezek inkább a jelentek kitöltésére szolgálnak, a realista jellegű ábrázolás ellenére hiányzik az egyedi hangvétel, a szereplő és a film szétesik túlexponált jelentekre. Feltehetően a zene az ami leginkább meghatározza Rayt, de ezért még nem kellene indokolatlanul, lehetetlen helyszíneken minden második jelenetben a zongora fölött billegnie.
A film vége fel van pörgetve, többféle formai megoldás található egymás mellett. Az életrajzi elbeszélés folyamata az elvonókúrával törik meg, ez az a pont ahol a zenész élete megváltozik. A felesége tökéletesen ismerve férje pszchilógiáját meggyőzi, hogy hagyja abba a kábítószerezést. Tudja, hogy egyetlen dolog van ami mindennél fontosabb számára: a zene, ezért a felesége erre hivatkozoik, hogy a zenélés lehetőségét veszíti el, ha nem mond le a kábítószerekről. Az elvonókúrás kezelés piros/feketén van szűrve gyors, homályos snittekkel, Ray látomásait és fizikai rosszullétét érzékeltetve. Az érzelmi, narratív csúcsponton, a felnőtt Ray mintegy visszautazva az időben találkozik édesanyjával, és a halott öccsével aki felmenti őt a lelkiismeret vádjától. Erről a csúcspontról úgy mozdul el a film, hogy a gyógyulás utáni történetet narrátor mondja el, miközben a képen a zenész későbbi lemezborítóiból látunk egy montázst.
Majd a gyerekkor romantikus városkája látható, a narrátor pedig biztosít minket arról, hogy Ray Charles ezentúl nemcsak zseniális zenész, de eminens polgár módjára élt. Gyanús, hogy az idilli, gyermekkori táj fölött mondja el a narrátor, hogy Ray mennyit adományozott, látás és hallássérült gyerekek megsegítésére. Alap retorikai szabály, hogy a túl erős jel kioltja magát, így erőltetetten sikertörténetté válik a film vége.
A fantasztikus zene, és a stílusosan megelevenített ötvenes/hatvanas évek klubjainak hangulata mégis az átlag hollywoodi produkciók fölé emeli a filmet. A címszerepet alakító Jamie Foxx átszellemül a vak zenésszé, és ahol a rendezés gyanús, ott is karakteresen alakít. A végén megjelenő dokumentumanyag után szinte meglepődünk, hogy nem Ray Charlest, hanem az őt alakító színészt láttuk.
