Ma a szentegyházi zenetanárként ismerjük, de gimnazista korában animációs filmeket készített, később Super8-as privát felvételeket. Az interjúban arról mesélt, hogyan lehetett filmezőgépet, nyersanyagot beszerezni, milyen filmklubba lehetett járni a kommunizmus idején: azaz megtudhatjuk milyen kalandokat élhetett meg az „aranykor” amatőr filmese.
Hogyan kerültél filmkészítők közé? Mi a története annak, hogy filmezni kezdtél?
Azt hiszem, a filmezés mindenkinél a fényképezéssel kezdődik, s nálam is úgy. Lelkes fotográfus hírében álltam a 70-es évek elején, művészeti iskolás koromban (1955-ben születtem, 1970-ben voltam nyolcadikos). Az 1969–70-es tanévben az akkori Pionírház számára verbuváltak különféle körökre gyermekeket, én Schnedarek Ervin csoportjába kerültem. Ervin bácsi fizikatanár volt, aki úgy képzelte, hogy a művészeti iskolából tehetséges gyermekeket toboroz a Pionírház számára, és megindítja az első rajzfilmstúdióját. Ez 1969-ben volt, és noha nem voltam a rajzosok között, – festőket, grafikusokat keresett ő, én pedig zenész voltam – mégis a fényképészi múltam alapján javasoltak. Nekem is bejárásom lett a rajzosokkal együtt a műhelybe. Rajzfilm-szakosztálynak neveztük magunkat, és megkezdődött az első nagy munka Genézis címmel, a világűr meg a Föld teremtése. Nagyon be voltak lelkesítve az osztálytársaim: festményekkel próbálták illusztrálni, hogy a nagy fekete nihilbe hogy jelenik meg az első pont, meg aztán a többi. Ez hogy egységesül, hogy alakul ki ebből egy kisebb mikrokozmosz, meg aztán a makrokozmosz, a naprendszer és a naprobbanás, hogy repülnek szét a darabkák. Ezt grafikailag úgy lehetett ábrázolni, hogy képenként exponálva mindig újabb és újabb adag festéket tettek hozzá. Tehát a pontokat hizlalva mozgásba lehetett hozni, úgy hogy mindig újrafestettük az előző kép nyomát. Rengeteg festék ráment erre, de úgy látszik, hogy 1969–70-ben nem a szegénység világa volt. Valahogy volt erre pénz. Karton kartont ért, gyönyörűen lefestették osztálytársaim ezt a folyamatot. Említsem meg Vass Emesét, Szabó Gyöngyit, Puskai Sárit. Sári aztán hosszú évekig hű maradt aztán ehhez a rajzfilmes szakmához.
Mi történt a filmmel, elkészült végül?
Ebből a filmből nem lett semmi, 1970-re értük el azt, hogy már elő lehetett hívni az első képsorokat. Előhívóhoz nem jutottunk hozzá, úgyhogy az egyetemről hoztak ki anyagokat, s abból készítettek Ervin bácsi néhai tanítványai, egyetemi laboránsok házi kotyvalékokat, ami hol sikerült, hol nem. Sajnos ezt a nagy nekirugaszkodással és lelkesedéssel elkészített rajzfilmet döglötten hívták elő, nem volt színe, nem volt versenyképes. Az előhívás utáni vetítésen Ervin bácsi szomorúan jelentette, hogy döglött előhívó volt, az egész fakó lett, újra kell csinálni. Ettől eltekintve a vetítésnél mindenki üdvrivalgott, annyira élveztük, mert mégiscsak megmozdultak a pontok, és az a naprendszer mégiscsak kialakult. A kétkarú csóvás galaxis forgott, és aztán óriási dörrenéssel szétrobbant. Egyszer csak, a nagy szétrepülés után a kialakult naprendszer is látható lett, következett volna a „Földre szállás” – de itt lejárt a film, eddig jutottunk el. Újracsinálni már nem lehetett, mert nyolcadikosok voltunk, felvételizni kellett. Jött a 70-es árvíz, és hirtelen kisebb gondja is nagyobb lett mindenkinek annál, hogy... Ezt a filmecskét érdemes lenne valahonnan elékotorni és megnézni, mert rengeteg munka, lelkesedés és gyermeki naivság volt ebben az egész galaxis-történetben. Arra mindenképpen jó volt, hogy néhányan ráérezzünk, milyen érdekes lehetőség a rajzfilm. A mozgásfázisok sorba fényképezéséből milyen csodák tudnak előjönni. És ez a varázslat, ez rajtam nagyon fogott, nagyon fogott Puskai Sárikán és Toró Annamárián is, aki jelenleg a Kecskeméti Rajzfilmstúdió egyik alapembere. A rajzfilmesek közül Sárikának meg nekem az adatott meg, hogy mindkettőnknek teljes filmje tudott elkészülni az elkövetkező években, és mind a kettőnk filmje valamelyik fesztiválon díjat nyert. Én két filmet készítettem középiskolás éveimben: A két kópé barát (Cei doi călugări şmecheri), és A róka és a sündisznó (Ariciul şi vulpea). Mindkettő magyar népmese alapján. A Câmpulung Moldovenesc-i filmfesztiválon első díjat hozott a Sündisznó. A másik filmet kiebrudalták, mert vallásos témája volt. Valamikor 1974 májusában lejárt a rajzfilmes korszakom.Tulajdonképpen 4–5 évig voltam Ervin bácsi keze alatt, aki nemcsak tanárom volt, hanem nagyon jó barátom is, annak ellenére, hogy voltak szigorú szabályai. Mindenkivel tudott az ő nyelvén beszélni, rendkívüli humora volt. Hogy az 1970-es években a marosvásárhelyi filmklub országos hírnévnek örvendett, – azt hiszem a szebeni és a câmpulungi mellett a vásárhelyi volt az egyik legerősebb – ezt elsősorban Ervin bácsi egyéniségének, ügyszeretetének lehet köszönni.
Hogyan tértél át az animáció-készítésről a privát filmezésre?
Személyesen, apám 5 perces családi filmje varázsolt el. Édesapám a 60-as évek elején fényképezett, sőt, mivel ő Marosvásárhelyen, a Népi Alkotások Házánál táncszakértő volt, elküldték falura filmfelvevőgéppel táncokat filmezni. Tehát ismertük ezt a szót, hogy filmfelvevőgép, láttunk is ilyen orosz típusú, rugóra járó, felhúzható 16-os filmfelvevőt. Később kapott 2x8-as kamerát is. Úgy emlékszem, hogy normál 8-as volt az első fordítós-filmes gép, ami természetesen orosz gyártmányú volt, és az 1960-as évek elején ezzel filmezgetett, amíg a táncegyüttesnél volt. 1961-be egy berregő kamera valakinek a kezében a csodák szintjén volt.
Ő családi filmeket is készített?
A családi felvételről később jutott tudomásunk. Úgy emlékeztünk, hogy az 1960-as évek elején ő megspórolt egy táncfilmezésből néhány méter filmet, és Tarcsafalván, ahol nyaraltunk, titokban elhozta a filmfelvevőgépet, és húzott rólunk egy elég hosszú snittet. A négy gyermekről meg a tarcsafalvi világról akkor, abban az időben. De aztán ez a film feledésbe merült.
Hogy került elő? Mikor néztétek meg?
Nem volt ahogy megnézzük, mert nem volt előhívva. Nem volt szabad, mert 1962-ben a filmezés titkos dolog volt – központi helyen hívták elő a táncos filmeket is, és szigorúan ellenőrizték, hogy egyéb ne legyen benne. Már rajzfilmes voltam a javából, amikor eszembe jutott, hogy az íróasztal titkos rekeszében létezik eldugva egy filmtekercs, melynek dobozán felirat: 1961, Tarcsafalva. Egy fekete, tenyeremnyi doboz, 2x8-as fordítós film, tehát 16 mm-es, amit középen ketté kellett vágni. 1971-ben, a felvétel készítésének 10 éves évfordulójára kicsórtam ezt a filmtekercset, Ervin bácsival titokban előhívattattam. Jól sikerült, nem barmolódott el valami döglött vegyszerek miatt. Az 1971-es karácsonyon az volt a meglepetés, hogy az Ervin bácsitól kölcsönkapott normál 8-as orosz Sputnyik vetítőgéppel felpakoltam. Addig már értettem a géphez, mindenki nézte, hogy én fűzöm a filmet, és „Kezdődik a mozi!” felkiáltással leült az egész család. Akkor, 1971-ben megtörtént az a csoda, ami engem hosszú évekre elkötelezett a mozgófilm és Ervin bácsi mellett. 1973-ban, 1974-ben rendszeresen vetítettem már otthon. Akkor megvettem már az első vetítőgépemet is.
Schnedarek Ervin jóvoltából? Milyen típusú gép volt az?
Igen, mert akkor még nem lehetett kapni. Később lett üzletekben is elérhető. Az orosz piacról, a kelet-német piacról jöttek be gépek, filmek, kellékek a házimozihoz. Egy orosz cserélhető fogas-dobos vetítőgép volt az első gépem, amivel én nagyon sokáig megéltem. A mai Rus2-nek az elődje, a Rus1 vetítőgép, egy gömbölyített fémkasznis, előre-hátra funkcióval, gyorsítható, meg képkapu-állítási lehetőséggel és cserélhető dobbal felszerelve. Az azt jelenti, hogy super8-as és normál8-as film vetítésére egyaránt alkalmas volt. A vetítőgép mellé vásároltam Ervin bácsi jóvoltából egy normál 2x8-as tábori filmfelvevő gépet is. Azt hiszem, az oroszok a második világháborús német filmezőgépekről másolták, vagy annak a gyárát elszállítva gyártották a Sport1 típusú filmfelvevőt. Ez a gép most is megvan – egy normál8-as, fix objektíves, 2–8-tól 16-ig való blendével.
Hogyan szerezted be ezt a gépet?
Ervin bácsinak mondtam, hogy szeretnék filmezni. Erre hozott egyszer egy gépet, és azt mondta, egy kicsit sután néz ki, ez a rút kiskacsa, de nagyon jó képeket csinál, és érdemes megvegyem. 150 lej volt. 1971 májusában vettem meg ezt a gépet, ekkor 16-dik évembe jártam,
S honnan volt rá pénzed? Honnan volt az a 150 lej, mert akkor még nem dolgozhattál?
Különféle találmányaim voltak, amivel pénzt lehetett szerezni. Például karácsony tájékán gyerekjátékokat készítettem. Vagy bábszínház-előadásokat tartottam belépési díjjal. Az összegyűlt pénzt rögtön félretettem. Ezenkívül lombfűrészeltem, kifestettem, lottót árultam. Úgy értve, hogy saját házi gyártmányú „loz în plic”-ek voltak. Egy kerek drótra ráfűztem vagy 50 „loz în plic”-et összehajtogatva, és vettem 1 lejre cukorkát, s 1 lejre nápolyszeletet. 25 baniba adtam a „loz în plic”-eket, többszöröse bejött, mert volt 5 „ne keseredj el”(necîştigător), s egy nyerős. Az iskolába kiabáltam, hogy „loz în plic”-et vegyenek. Nagyon le voltam zsidózva, meg le voltam éhenkórászolva, mindenfélét rám mondtak az iskolatársaim, de a pénz az gyűlt, és a végén meg tudtam venni a gépet. Később hegedűórákat is korrepetáltam, jártam tanítani, majd főiskolás koromban az ószerre jártam árulni cipőt, ruhát, kacatot. Így vásároltam egy Mobrát is. Mindig terveim voltak, amihez kellett valamennyi pénz. Ezek a tervek közül az egyik legköltségesebb és egyik legnagyobb volumenű a filmezési befektetés volt.
Miről készítettél felvételeket?
Elmentünk egy osztálykirándulásra Parajdra, akkor készült életem első filmje. Ervin bácsi adott egy csikk filmet, hogy jöjjön meg a kedvem, s tényleg vegyem meg a gépet. Egy másfél méter filmet befűzött, s azt mondta, hogy filmezzem le. El voltam képedve, hogy milyen vagány lett. Parajdon leszálltunk az ONT-s buszról, mentünk a Bucsin-tetőre kirándulni, lefilmeztem egy székely öreget, aki pont rágyújt a pipára, s utána integet egyet, s elballag. S erre rá is futott a film. Azt sem tudom, ki az. S azóta is mérgelődöm, hogy miért nem a szeretőmet filmeztem le vagy valami érdekesebbet, de hirtelen úgy meglepődtem, hogy felszusszan a gép és zizegni kezd. Nos, ezzel a géppel készítettem a legtöbb filmemet 1971-től 1975-ig. Rengeteget filmeztem. 1973-ban kimentünk Budapestre, és minden összegyűjtött pénzemet arra költöttem, hogy vettem 12 doboz fordítós, normál8-as filmet. Aztán biciklitúráimon, osztálytársaimnál, különféle székelyföldi falvakban, mint Csomafalva, Csíkmenaság, Harasztkerék, mindenütt filmeztem egy jókorát. Ősszel voltak a nagy vetítések, iskolakezdéskor, amikor találkoztunk. Addig előhívattam az elkészült filmeket, és vagy az osztályba vittem a vetítőgépet, vagy nálunk tartottunk mozit a lakáson. Összegyűltünk és mozi volt. Ezek a vetítések összekovácsolták az osztályközösséget.
Ezek szerint a filmek nem alkotói vágyból készültek...
Nem, nem. Ez olyan, mint a fotózás. Akárhol jártam, emlékeket örökítettem meg. Lefilmeztem a vendéglátó családot, a ház környékét, az ugató kutyájukat, ezzel háláltam meg azt, hogy vendégül láttak. Aztán próbálkoztam, hogy fújják ki a cigarettafüstöt, s ha visszafelé vetítem, milyen jópofa lesz, hogy szívja bé a füstöt. Egyfolytában azzal kísérleteztem, hogy milyen lehetőségei vannak annak, hogy film és vetítés, és mozi. Ugyanakkor megpróbáltam rajzolt rajzfilmet is csinálni. Vannak filmjeim a 80-as évekből, akkor már tanár voltam. Lefilmeztem például a gyermekfilharmónia alakulási időszakát is. Ezeket a filmeket már én hívtam elő. Hívótankot, vegyszereket vásároltam és jobb kamerát. '82-től '88-ig sok filmet csináltam. Négy filmfelvevőgéppel rendelkezem ebben a percben is. Tartom őket nosztalgiából.
Milyen forgatókönyve volt a kamerabeszerzésnek abban a korban?
Kéz alatt, titokban lehetett venni az elején. Később megjelentek az üzletekben, hirtelen ebből is árucikk lett, de csak nyugaton. Az 1970-es évek közepétől az 1980-as évek végéig Kelet Németországból, Magyarországról szereztem be a filmeket. 1973-ban még itthon nem lehetett filmet kapni, Ervin bácsi ily módon egyfajta konszignációs központ volt számunkra. Nagyon szép gépgyűjteménye volt, nála láttam először német Eumig vetítőt és filmfelvevőt. Például orvos urak Tunéziából két évi kiküldetés után hazatérve hoztak magukkal kamerát, de itt gyanús volt, akinél filmezőgép volt, úgyhogy hamar odaadták Ervin bácsinak, hogy adja el.
Milyen értelemben volt gyanús?
Hát akkor gyanús volt az, hogy valaki filmez. Filmezni a kémek szoktak. Például szintén gyanús volt a repülés. Mert repülni csak a kémek szoktak, hogy kilessék, hogy hol lehet majd partizánakciókkal megdönteni az államot. Ez egy ilyen tipikus, bunkó kommunista dogma. A filmezés, az írógép. Hát nem közröhej az írógép? Mekkora bulik voltak az írógépekért. Házkutatások, nyilvántartások – fogak hulltak, ha írógépe volt valakinek. Hát ez a szó, hogy útlevél, írógép, filmezőgép, ezek pont olyan vad szavak voltak, mint később az, hogy video. '85-től '90-ig kobozták el a videókat meg a színes tévéket.
Nyersanyaghoz hogyan lehetett hozzájutni, annak mi volt a sztorija?
1971-ben kanadai nagynéném hozott ajándékba filmeket, 1973-ban kimentem Magyarországra, és egy hátizsák nyers filmet hoztam. Plusz, akkor kaptam reá a Jean Effel rajzfilmekre, és egy egész sorozatot megvettem Kelet-Németországban. Rajzfilmvetítéseket tartottunk otthon. Az idő tájt a tévében minimális volt a műsor, és más megoldás nem adódott szórakozásra, informálódásra. A 80-as években jött be a diaporáma, a diavetítés áttűnő képekkel. Akkor elég nagy dolog volt mozgóvetítős esteket tartani. Játékfilmekről akkor super8-ban nem lehetett gondolkozni, de rajzfilmekben igen. S nagyon jókat kacagtunk azokon a rajzfilmeken.
Hogyan lett vége a filmezésnek?
A negyedik gépem zoom-optikás volt, elemes, szintén orosz, mindentudó, de az már a végére jött. Azt hiszem, 1986-ban, '87-ben másodkézből vettem, de azt már nem tudtam kihasználni. Tudniillik, '87-ben, amikor a húgomék kitelepedtek, akkor a videójuk rám maradt, és hirtelen beköszöntött a videók világa. Színes tévé és videólejátszó, vele a tiltott filmek – ez volt a vándor mozi világa. Valaki lakásán 25–30 néző, pár lejért egy éjszakán keresztül négy-öt filmet legargalizált. Ez volt 1987-től 1990-ig. Ekkor felértékelődött hirtelen a tévé. Behoztak jobbnál jobb kamerákat, felszereléseket, különféle tévéstúdiók alakultak. Beköszöntött a kábeltévé korszaka. Ilyen tömegben nem igazán érzed magad otthon, nincs meg a korábbi diszkréciója a filmezésnek. Hiszen olyan volt valósággal, mint amikor egy nagyon értékes virágot egy cserépbe kinevelsz, és megnő, kinyílik. Hogyha ugyanezt egy virágházban tömegével vásárolhatod, akkor nem fogod úgy dédelgetni a virágot. Hirtelen nevetségessé váltak a filmszalagjaim, bár korábban nagyon sok örömöm volt benne. Ma már egy vetítőgéppel közröhej megindulni, a mai világban egyet csettintesz, s a levegőben látod a képeket. Most nem érdemes, hogy én egy kamerát lógassak magammal. Mindenki fényképez, mindenki filmez, mindent elöntött a média. A video megette a mozgó filmet.
Tehát akkor a videokamera korszakában elment a kedved a filmezéstől?
Érdekes módon, most hallom először ezt a megközelítést. Pedig annak már 20 éve, hogy az utolsó filmet lehúztam. Hirtelen úgy átcsaptunk egy új világba… olyan, mint amikor kikötöttél, a hajóból kiszálltál, és mész a szárazföldön. És akkor nem kérdik meg tőled, hogy azért szálltál ki, mert elment a kedved a hajózástól? Nem. Azért szálltunk ki, mert megérkeztünk.
