Az 1923-ban világszerte kereskedelembe kerülő Cine Kodak filmezőgépek egyike egy kolozsvári fotóboltból került egy polgári családi ház udvarára, és időnként a város utcáira az 1920-as évek végén, 1930-as évek elején. A helyi szinten relatíve ritkaságba menő amatőr filmezés egy lelkes fotóamatőr, Orbán Lajos nevéhez kapcsolódik, akinek a családi felvételeiről a Filmtett korábban beszámolt már. Kabay László, kolozsvári fotós révén újabb tekercsek és ezzel együtt újabb történetek kerültek elő.
Orbán Lajos filmjeinek nagyobb részét az Orbán család őrzi, azonban további három filmtekercs bukkant fel, Orbán Lajos egykori munkaadójának, Schäfer Lászlónak a leszármazottja, Kabay László révén. A három tekercs a következőket tartalmazza: a piarista fiúgimnázium cserkészcsapatának első táborát, a keleceli (ma: bélesi víztároló) fakitermelő téli életképeit, egy fotótanfolyam résztvevőinek kolozsvári sétáját és a Schäfer László családi felvételeit. A néhány percnyi élet-mozzanatok a két világháború közti Kolozsvárról nem jelentenek egy Méliès-film felfedezéséhez hasonló filmtörténeti felfedezést, jelentőségük másutt keresendő: a mindennapjait élő kolozsvári polgár filmezőgéppel való találkozásáról tanúskodnak.
Az újabb tekercsek és újabb történetek által megtudhatjuk, hogy milyen lehetőségek álltak a filmezni kívánó ember előtt az adott korszakban. Megtudhatjuk, hogy Orbán Lajos a 16 mm-es Kodak filmezőgépet a Kovács P. Fiai fotóbolt révén vehette kézbe, ahol technikai újdonságként reklámozták azt. A bolt együttműködött a kolozsvári EKE turistatársasággal az amatőr fényképezést népszerűsítő akcióiban. Orbán Lajos szabadidős hobbitevékenysége, a filmezés összefonódott társasági életével is, vagyis az amatőr fotósokból alakult Tessar Teke Társaság 10 éves történetével.
Az Orbán Lajos filmezési stílusát elsősorban amatőr fényképezési szokásai határozták meg, amint azt a képek kompozícióján és tartalmán is észlelhetjük. Mozgóképei a fotográfia iránti rajongást, a fényképezőgéppel járókelő, szemlélődő embert, annak időtapasztalatát örökítik meg. A kamera előtti viselkedést is a fotografikus pózokba merevedés jellemzi. Mondhatni, hogy a mozgókép gyakorlata itt a fényképezési gyakorlatoknak az alárendeltje.
Bemutatná a filmeket, amelyeket lomtalanítás közben talált?
Van egy nagyobb, huszonvalahány centis tárcsán levő 16 mm-es amatőr film, és két apróbb 8–10 cm-es tárcsán levő film. Ezeknek mindenike voltaképpen a Tessar Teke Társaság egylethez fűződik [továbbiakban: TTT]. És itt kell egy kis kitérőt tenni, vissza kell térni a történet elejére. A TTT egy fényképezést és azon kívül mulatást, tekézést kedvelő kolozsvári polgároknak a szervezete, amely 1932 és 1941 között létezett. Ezeknek a tagjai olyan kolozsvári magyar családok, amelyek úgy érezték, hogy valamilyen kapcsolatban állnak a fényképezéssel, és esetlegesen az amatőr filmezéssel. Azok a filmek, amik a tulajdonomban vannak, és amelyeket a TTT-ben előforduló egyik úriember filmezett, őt Orbán Lajosnak hívták. Az egyik film a TTT későbbi tagjainak kirándulását örökíti meg1. A filmek egyikén egy fotóstúra kellős közepén bemutat millió fotós, filmes, akármilyen állványt, egy rakás Rollex meg Movi kamerát, amelyet nagy büszkén mutogatnak. A másik címszó, ami valamilyen mértékben a TTT-vel összefonódik, az a Kovács Péter Fiai. Ez egy fotószaküzlet és fotólabor volt. Fekete fehér síkfilmeket, aztán celluloid filmeket hívtak elő és nagyítottak a kliens által kért méretben. Kiállításokat is szerveztek, és Kovács Péter fiai alkalmazásában levő néhány szaktárs természetesen tagja volt a TTT védegyletnek, úgymint nagyapám Schäfer László, az ő lánya, az én anyám, Kabay Lizett, azon kívül Orbán Lajos. Úgy tudom, hogy ő filmezett.
Mit tartalmaznak a családi felvételek?
A részletek nagyon nehezen felismerhetőek, mert nem csúcsminőség, kényelmetlen fényviszonyok mellett készültek. A kertünkben az Erzsébet úton, a Horea út felőli részen egy jégpályát alakítottak ki nagyapámék és a lányok, mármint anyámnak a húga, más kölykökkel együtt korcsolyázna-bukdácsolnak, és bizonyára sikongatnak. Egy másik jelenet a Szamosban fürdés, valahol az örvény felett, ahol most van az a nagy Szamos híd, ami a mai Sun strand fele néz. Körülbelül, ahogy képzelem a híd környékén lehetett egy olyan fürdőrész, elég veszélyes lehetett, örvények is voltak, de kellőképpen mély, hogy lehessen úszni.
Látta a filmeket már korábban is?
Nem, csak most, a digitalizálás után. Az 1960-s években, tudomásom szerint 16 mm-es vetítő magántulajdonban nem volt a környéken. Ezek a filmek pedig nem kalandoztak kint, tehát nem vetítették nagynyilvánosság előtt. Össze kell szedje az ember magát, hogy alakokat, arcokat tudjon azonosítani, mert a minőség az nem egy Harry Potter. Vannak benne apró kis műhibák: sok az életlen képsor, a filmezőgép kezelője nem tudta kézi élességállítással folyamatosan követni a mozgó alakok közeledését-távolodását, valószínűleg az akkori filmek nagyon szerény érzékenysége maga után vonta – a helyes megvilágítási érték eléréséhez – az objektív rekeszének szinte teljes kinyitását, ami az élesség-mélységi tartomány drasztikus lecsökkenését eredményezte. A filmek aránylag jó állapotban vannak, persze, hogy karcosak. Lehet, hogy érdemes volna professzionálisabban digitalizálni, hogy a pergő képnek minél több részlete jelenjen meg. Nincsenek megszerkesztve, nyersanyag jellegük van.
Mikor vetíthették ezeket a filmeket? Szülei vagy nagyszülei meséltek-e amatőr filmvetítésekről?
Egészen biztos, hogy vetítették, vannak azok annyira összekarcolva, hogy azt vetítették. Nem hiszem, hogy a felvevőgépnek lennének beírhatók azok a karcolások, azokat egészen biztosan megtekintették. Aztán hogy nálunk otthon, vagy bent a Kovács P. Fiainál, hogy kinek volt vetítőgépe, erről nem tudok már. Előfordulhat, hogy a TTT, illetve a Kovács P. Fiai köré csoportosult társaságon kívül Kolozsváron még szokás volt főúri berkekben is a filmezés. De azon kívül, hogy Kolozsváron a 20-as, 30-as években csak úgy amatőr szinten filmezzen valaki, elég elszigetelt jelenség lehetett. Nem másért, de nagyon drága szórakozás volt, mint ahogy később a színes fotózás.
Miből állt a Tessar Teke Társaság tevékenysége?
A TTT-nak létezik az 1932 és 1941 közti évkönyve, ahol hetes lebontásban beszámolnak a mulatozásokról, és a résztvevőkről név szerint. Kár, hogy a könyvben kevesebb szó esik a fotózásról, de hát nem is ez volt a céhnek az ars poeticája: magukat „a ritkán fotografálók gyakran tekéző társaságának” nevezték. Az egyik kocsmának, a Nagy József nevűnek a hátsó helyiségét bérelték ki, ahol egy tekepálya volt. Ott folyt a buli minden csütörtökön, addig ameddig bírták. A Tessar-lencsék az akkori fényképezőgépeken nagyon drága objektívek voltak, mindenkinek a vágya volt, hogy neki Tessar optikás fényképezőgépe legyen, s ezért kapott ilyen nevet a tekét kedvelő fényképészek vagy a fényképezést kedvelő tekések társasága. Hát sok név, sok tag, nagy bulik, nagy fotóskirándulások, alkalomadtán filmezések, úti beszámolók, élmények, körülbelül ennyi a története. Sok éven keresztül ez a társaság összetartotta a fotósokat. Kitartottak egymás mellett és ugyancsak működtek, ettek-ittak, buliztak. Amit csak lehetett, mindent megünnepeltek. Minden összejövetelről készült bejegyzés a könyvben, 433 oldalon kb. 420 alkalomról. Az évkönyvet az egyik fotóamatőr, Éjszaky Ödön2 illusztrálta, imádta a női lábakat, és egyéb „kézzelfogható vonzáspontokat”. Ő volt a társaság Gauguinje, Van Gogh-ja és mindene. Ez közvagyon.
Milyen társadalmi réteg alkotta a TTT-ét?
Jómódú magyar polgárság. Középpolgárság, háromnegyed polgárság, semmi különösebb.
Mi vetett véget a Társaság működésének?
A magyar idők elején, 1941-ben a könyvben egyre kevesebb lett a bejegyzés, a fotó és az illusztráció, mintha elkapkodták volna a dolgokat, talán felgyorsultak az események, én sem tudom megmagyarázni, hogy nem tartott ez 1944-ig. Mintha szétrobbant volna az a megszokott, nyugodalmas, kedélyes társaság, és mintha felgyorsult volna az élet. Az aláírások is sokkal elkapkodottabbak, mintha mindenki sietett volna valamerre. Ez mindennek a vége, érdekes, sosem kérdeztem meg senkit, az ember fiatalkorában nem jutnak eszébe az ilyen kérdések. Végülis ez miért állt meg? Mi történt?
Ön milyen úton-módon kapcsolódik a Kovács P. Fiaihoz?
A Kovács Péter Fiai a jelenlegi egyetemi könyvesbolt (Diverta) egyik szárnyát foglalta el. Kovács Péterről én is annyit tudok, hogy az ükapámnak, egy kolozsvári jómódú polgárnak két fia, Kovács Ede és Kovács Kálmán alapította. Kezdetben a Kovács P. Fiai műtárgykereskedéssel foglalkozott, akkor még a fényképezésen kisebb hangsúly volt, bár lehet, hogy kezdettől fogva fotós felszereléseket is árultak. Őtőlük 1920-as évek közepe táján, nagyapám, Schäfer László vette át a boltot és működtette, amíg aztán 48-ban bekövetkezett a törés, befagyott minden. Nagyapám beházasodott a bolttulajdonos Kovács családba, a lányok egyikét, Kovács Irént vette feleségül, az ő lánya Schäfer Lizett, illetve Kabay Lizett, aki szintén betársult a cégbe, még a rendszerváltás előtt pár évvel. Tehát a magyar időkben bent laborált és bent segédkezett ő is, és Kabay Lizettnek a fia Kabay László, ez voltképpen a családfa.
Milyen történetek maradtak fent a boltról a családjában?
Anekdota? Hát, nincs sok köze a fényképezéshez, filmezéshez, de hogyha kiszínezi valamennyire a témát, akkor az egyik történet szerint beállít az üzletbe, a Kovács P. Fiaihoz egy nagyon jó nevet viselő kolozsvári nemes úriember, tehát a high societynek az egyik méltó képviselője. És azt mondja nagyapámnak, na, Schäfer úr, jöttem egy kalapot vásárolni. Hogyne excellenciás uram, méltóságos uram, természetesen. Kihozza a kalap választékot, mert kalapjaik is voltak történetesen. A végén megtetszik egy kalap, felpróbálja, kifizeti. Eltelik 7–8 év, s bejön. Na, Schäfer úr, megint nincs kalapom, hát én újra itt vagyok. Ennél kedvesebb, amikor egy jól ismert úriember beállít, és egy sétabotot, sétapálcát kér szintén nagyapámtól, Schäfer Lászlótól. Hogyne, kihozza a teljes mintakészletet, volt ott elefántcsont fogantyús, vagy bambusznád sétapálca, kiseb-nagyobb, görbült, fémbetétes. A notabilitásnak megtetszik az egyik, kipróbálja, sétál vele egy lépést, és azt mondja: Schäfer úr, nagyon-nagyon tetszik ez nekem, de egy nagy hibája van, nagy gond van vele. Magas, érzem, ahogy rátámaszkodok, magas, lejjebb kéne legyen. Semmi gond, hát hívjuk a segédet, s az aljából levágunk 2–3 centit. De a bot, az nem alul magas, az felül magas. Volt ilyesmi.
Fotótörténeti munkákban említik-e ezt a fotóműhelyt?
Végülis nem volt ez egy nagy bumm Kolozsváron. Bejártak azok, akik fotóztak, vagy vettek egy díszt, egy márvány levélnyomtatót vagy egy sétapálcát, vagy ilyesmi. Nem volt annyira emblematikus. Voltak híresebb cégek, például a Deák-féle fotó. Nem volt olyan nagy világvége, egyszerűen a kolozsvári 30-as, 40-es éveknek egy megszokott pontja volt, ami lojális volt a klienseihez és önmagához. Becsületes volt, jól működött. Jó munkát adott ki, éppúgy mint annyi más mészáros, meg asztalos, meg más termelő vagy kereskedő mesterség. Kicsit központibb volt, kicsit belvárosibb volt, de semmi olyan különöset nem produkált, hogy fejezetet szenteljenek nekik a történetírások, a „futottak még” besorolásig jutott el. Egyszerűen voltak, éltek, mulattak, léteztek és ennyi. Lehet, hogy valahol megemlítik, hogy volt egy Kovács Péter, de semmi skandallum, vagy patália, nagy sikerélmény vagy rendkívüli teljesítmény nem fűződik a cég nevéhez. Ezek családcentrikus emberek voltak, mint mindenki abban a korban.
Mit jelentenek Önnek ezek a filmfelvételek? Miért tartotta fontosnak, hogy bedigitalizálja?
Én rengeteg mindent kidobtam, és még ki fogok dobni, de hát ez mégis szakmámba vág, és tekintettel vagyok az értékére is. Mindent, ami a fényképezéssel és Kolozsvárral kapcsolatos, átnéztem, rendszereztem. Belenéztem a filmszalag kockáiba, s a tartalmukat nem tartottam annyira érdekesnek, hogy valahonnan kerítsek egy 16 mm-es vetítőkészüléket, mert ez mai napig is elég nehéz dolog. Eszembe se jutott, hogy létezik Kolozsváron egy digitalizáló megoldás. Zágoni Bálintnak köszönhetem, hogy külhonban digitalizálták a celluloidszalagok tartalmát.
1 A sétát az EKE ingyenes fotótanfolyama keretében tették meg 1931. április 5-én, amint erről az Erdély folyóiratban közölt felhívás is tanúskodik.
2 Éjszaky Ödönt és a Tessar Teke Társaságot Jékely Zoltán is említi a Kirepül a madárka című regényében (1947) és a Nyáréj Tomiban című novellájában (1973). A szerző valóban bejáratos lehetett a társaságba, hiszen nagybátyja Schäfer László volt.
