A szépirodalom kutatójaként, színpadi színészként és színházi rendezőként érkezett a filmművészetbe. Jókor volt jó helyen: a magyar film születésénél bábáskodott, filmgyárat alapított a semmiből, mégis csupán négy filmje maradt fenn. Rendezett, színészkedett, producerkedett, színtársulatot vezetett, mozit működtetett, nemzetközi sztárkarriereket indított be – mindezt Kolozsváron, száz évvel ezelőtt. A plázamozikban pattogatott kukoricát rágcsáló utókor pedig szinte elfelejtette.

Hogy csak szinte, az maroknyi elszánt művészettörténésznek köszönhető: elsősorban Vitéz Tibor (Welser) operaénekes és színházi rendezőnek (1902–1972), Jordáky Lajos kolozsvári újságírónak (1913–1974) és Balogh Gyöngyi filmtörténésznek (1950–2021) – az ő emléküknek ajánlja idén tavasszal megjelent, közösen írt Janovics-életrajzát Kurutz Márton, a budapesti filmarchívum munkatársa és Zágoni Bálint, aki Kolozsváron kutatja évek óta a magyar filmtörténet helyi gyökereit, egyúttal Janovics Jenő életútját és munkásságát. A kettejük által jegyzett Janovics Jenő. A kolozsvári filmgyártás megteremtője című kötet a Nemzeti Filmintézet Magyarok a világ filmgyártásában című sorozatában jelent meg, és címadójának minden eddiginél teljesebb, izgalmasabb – és bátran hozzátehetjük: látványosabb – portréját rajzolja meg.

Bár röviden vázolja azt az időszakot is, amelynek során a kispénzű ungvári lisztkereskedő sokgyermekes családjából származó Janovics Jenő Kolozsváron színházigazgatóvá lett, a kötet főszereplője életének mindössze hét évére koncentrál: arra a rövid, de intenzív időszakra, amikor Janovics „kőről kőre” építette fel filmbirodalmát Kolozsváron (11. o.), ahonnan nemzetközi színvonalú, jellegzetesen magyar témájú, de világszerte piacképes alkotásokat indított a magyar és a külföldi forgalmazás útjára.

Az igényesen szerkesztett, színes oldalakat is magába foglaló, bő 200 oldalas kötet kétharmadát Janovics három kolozsvári filmgyártó vállalkozásának (Proja, Corvin, Transsylvania) a története, valamint az itt készült legfontosabb filmek kritikarészletekkel és anekdotákkal tűzdelt felidézése tölti ki, egyúttal kibontakozik egy okos, művelt, rendkívül nyitott és modern felfogású ember arcképe.

Sokszor ma is formabontónak hat, ha mozgókép kerül egy színházi előadásba – pedig, mint a kötetből kiderül, Janovics kísérletezett ezzel már száz évvel ezelőtt is. Korán felismerte az újonnan megjelent hetedik művészetben rejlő valódi potenciált, és vérbeli üzletemberként, saját színházi előadásainak is konkurenciát teremtve vágott bele a filmkészítésbe: külföldi tőkét, technikát és szaktudást importált Kolozsvárra, stúdiót épített, színészeit kilendítette színpadi komfortzónájukból – de saját maga is elhagyta azt: forgatókönyvet írt, legalább tizennégy filmet rendezett három év alatt (168. o.) –, kamera elé csábított visszavonult sztárokat, s ha kellett, színészt csinált a könyvelőből, statisztát a kellékesből is. Megküzdött a kétkedőkkel, a rágalmazókkal (40. o.), a félrefordítókkal (22. o.), vásárolt és perelt, ha szerzői jogokról volt szó, lubickolt a kritikusok elismerésében, és közben céltudatosan, magabiztosan és egyre hatékonyabban önállósodott. „Valami fennséges anakronizmussal” (68. o.) alakította át Kolozsvárt: „Az ódon utcákon, amelyek Erdély aranykorára emlékeztetnek, folytonos és díszes felvonulását tartotta a kinematográfia, a régi kastélyok megnyíltak a hódító mozigép előtt (...) A nyári színház mögött, hatalmas területen építették fel a gyár műtermeit, öltözőit, bútor- és díszletraktárait és laboratóriumait.” (uo.) Janovics ugyanis rövid idő alatt elérte, hogy nem csupán a filmforgatások zajlottak Kolozsváron és környékén – a Tordai-hasadékban, Szamosújváron, Désen, a „mozifalvaként” emlegetett Szászfenesen stb. –, hanem a teljes utómunka – a filmek előhívása, színezése – is, sőt a forgalmazást is sikerült saját biztos kezébe vennie: csak Kolozsváron három mozit működtetett – egyikük a maga több mint ezer fős kapacitásával „kora egyik legmodernebb és legtágasabb mozija” volt (170. o.) –, országszerte több tucatnyit bérelt, és az általa útnak indított kópiák Japánig is eljutottak.

Ez a „valóságos kis Hollywood” azonban a Szamos partján állt (11. o.), úgyhogy története, mondhatni sorsszerűen, nem vezethetett happy end felé, s bár „mai ésszel is felfoghatatlan, hogyan fért bele ennyi minden [Janovics Jenő] életébe” (uo.), ez a hihetetlen karrier túl korán derékba tört a világháború és az államhatalomváltás miatt. A könyv hangsúlyozza, hogy Janovicsnak köszönhetjük többek közt az első erdélyi filmet (Sárga csikó, 1914), az „első igazán jó magyar filmet” (A tolonc, 1914, 34. o.), az első magyar ballada-feldolgozást (Tetemrehívás, 1915), a magyar filmtörténet máig egyik legnagyobb nézettségű alkotását (Liliomfi, 1915), az első magyar színészt, aki „ösztönösen ráérzett a filmjátékra” (Csortos Gyula, A dolovai nábob leánya, 1916, 70. o.), az egyik legnagyobb költségvetésű magyar némafilmet (Mágnás Miska, 1916); a számtalan szépirodalmi adaptáció forrásai között volt korabeli bestseller (Mesék az írógépről) és versklasszikus-feldolgozás (hat rövidfilmből álló Petőfi-dalciklus), majd a cenzúra frissen létrehozott intézményének egyik első áldozata (A tanítónő, 1917), és a világháború „utolsó perceiben” (126. o.) egy országos forgalmazásba már nem került, az antiszemitizmus témáját is feldolgozó tragédia (A kancsuka hazájában, 1918) következett. Janovics Jenő ezután bekövetkezett személyes tragédiája mozaikszerűen bontakozik ki a könyvből, megrázóan átélhetővé válik naplója és levelezése révén: Janovics ugyan készített még az új államhatalom alatt egy egészségügyi témájú propagandafilmet (A világrém, 1920) és néhány ismeretterjesztő filmet a 30-as években, a filmgyártás története azonban már a zsidó származása miatti meghurcoltatások után színpadi és mozgóképes újrakezdéssel egyaránt próbálkozó Janovics nélkül folytatódott, és egyúttal a kolozsvári filmes aranykornak is vége szakadt.

„Amilyen semmiből induló lendületes fejlődéssel vette kezdetét több mint száz évvel ezelőtt Kolozsváron a filmgyártás, ugyanolyan gyors megtorpanással és hanyatlással tűnt el a semmiben – fogalmaz a kötet. – Nem mondható rossz aránynak, hogy ilyen sok idő elteltével az ott készült több tucatnyi filmnek alig tizedét ma mégis láthatjuk – ez az arány az egész világon hasonló. Elsőre azt gondolhatnánk, hogy a némafilmek nagy arányú pusztulásáért a világháborúk a felelősek, és az a nem mellékes körülmény, hogy a filmek nyersanyaga akkor még robbanásveszélyes celluloid volt. Ez azonban csak féligazság, hiszen a némafilmek tekercseinek milliói elsősorban nem a lángok martalékává váltak, hanem az emberi kapzsiság áldozatai lettek” – magyarázza a záró fejezet (192. o.). A cipőgyárban újrahasznosított celluloidszalagok olvasva is sokkoló vízióján túl több másik jelenség is e filmek eltűnéséhez vezetett, mégis szerencsésnek érezhetjük magunkat: a Janovics-féle filmek közül négy teljes hosszban és egy ötödik hiányosan fennmaradt, két további alkotásból pedig filmkockákat sikerült megtalálni nemzetközi archívumi kutatások során. Bár az amúgy is kis példányszámban sokszorosított forgatókönyvek elvesztek, csodálatos plakátok és gazdag fotóanyag maradt ránk – és ezt az örökséget szépen fel is használja Zágoniék albumszerűen illusztrált kötete: a többnyire két oldalasra nagyított, precízen restaurált fényképek, jelenet- vagy stábfotók egy régmúlt, mondhatni legendai homályba vesző kor lenyomatai, és annyira szépek, hogy a lapok bekötése miatt láthatatlanná vált képpontokért is fáj a szívünk. A fényképek mellett a korszak kutatásának fő forrását a korabeli sajtó felleltározása képezi: az egy-egy film apropóján idézett újságcikkek – tudósítások, kritikák és interjúk – egyúttal sajtó(nyelv)történeti szempontból is kincset érnek.

Janovics Jenő alkotói és vállalkozói portréjához további, nem kevésbé izgalmas életrajzok köthetők, hiszen „Janovicsot filmes szakemberek felfedezőjeként tartja számon az utókor” (130. o.) és „nem túlzás  azt állítani, hogy első filmsztárjaink megszületésében Janovicsnak is meghatározó szerepe volt” (138. o.) – mutat rá Zágoniék könyve. A két szerző lazán kapcsol a könyv fő anyagához négy rendezőportrét – Fekete László, Garas Márton, Korda Sándor és Kertész Mihály pályájának kolozsvári szakaszát idézi fel (sajnos csak nagyon röviden, bár ezek az életutak valóban egy-egy önálló életrajzírást követelnek, ahogy utóbbiról éppen a Magyarok a világ filmgyártásában sorozat első darabja 2022-ben meg is született) – és kilenc színészportrét – Beregi Oszkár, Berki Lili, Csortos Gyula, Eszterházy Ágnes, Jászai Mari, Gál Gyula, Márkus Emília, Ódry Árpád és a később Hollywoodban Victor Varconiként befutott Várkonyi Mihály kap egy-egy fényképes, korabeli méltatásokkal és/vagy vallomásokkal tűzdelt oldalt. A könyv végi függelékben több mint ötven, lexikonszerű szócikkely leltározza fel a Janovicshoz köthető filmek további szereplőit, akikről „tudjuk, hogy legtöbbjük nem is Erdély szülötte, s csak Janovics színháza, a társulat és a filmforgatások vonzották őket Kolozsvárra” (198. o.). Mindebből érezhető, hogy ugyan a két szerző már a bevezetőben leszögezi, hogy a napjainkban rendelkezésre álló források hiányossága miatt nem törekedett, és nem is törekedhetett teljességre (8. o.), mégis átfogó és részletes, ugyanakkor érezhetően sok évig tartó kutatómunka eredményeit összegzi a kolozsvári filmgyártás megteremtőjéről szóló kötetben.