Kritika | Szabó István: Apa – Egy hit naplója (1966) Kritika | Szabó István: Apa – Egy hit naplója (1966)

Apa csak egy van, ha van

Szabó István: Apa – Egy hit naplója (1966)

ÉRTÉKELD A FILMET!
Apa – Egy hit naplója
Szabó István
1966
Apa – Egy hit naplója

Apa – Egy hit naplója

Adatlap Filmadatlap Teljes filmadatlap

A Filmtett szerint: 10 10 1

10

A látogatók szerint: 0

0

Szerinted?

0

Szabó István második nagyjátékfilmjében, az Apa – Egy hit naplójában saját, frissen fellépő generációjának szemléletét közvetíti a történelmi múltról. A filmet személyesség és líraiság szövi át, illetve az Álmodozások kora után ezzel az alkotásával is közelebb tolja a magyar filmet az Európa-szerte kibontakozó filmes újhullámokhoz.

Két évtizeddel a második világháború vége, illetve tíz évvel az 56-os forradalom után felnő, társadalmi szempontból aktivizálódik egy olyan generáció, amelynek tagjai primér tapasztalatokkal rendelkeznek a XX. század derekán Magyarországot ért történelmi eseményekről, traumákról: a második világháború fegyvertüzéről, a nyilas rezsimről, a deportációk időszakáról, az emberek tömeges Dunába lövetéséről, majd a Rákosi-féle, személyi kultuszra épülő diktatúráról. Ezt gyerekként, elszenvedőkként élték meg, és akarva-akaratlan markánsan meghatározta későbbi életüket. Gúzsba köti őket szüleik múltja, s talán az 1956-os események válthatták volna meg a nemzedéküket, de azok sikertelensége csak a további kallódásba taszította őket. Ennek a generációnak a tagja Szabó István is, aki önéletrajzi elemekkel átszőtt trilógiájával, az Álmodozások korával (1964), az Apa – Egy hit naplójával (1966), illetve a Szerelmesfilmmel(1970) prezentálja a kor fiataljainak létélményeit.

Az 1960-as évek derekára kissé lazulni kezd a rendszer cenzúrája: 1963-ban Kádár politikai amnesztiát hirdet, tömegesen engedik szabadon a politikai elítélteket, nyíltabban lehet beszélni a múltról. Ebben az enyhén liberalizálódott időszakban számos magyar film készül, amely nem csak háttérdíszletként, egyszerű kontextusként használja a történelmet, hanem elkezd reflektálni is rá. Szabó Istvánt az Apában nem a történelmi tényszerűségek vizsgálata és széles társadalmi hatásának értelmezése érdekli (elsősorban), hanem az, hogy a gyerekekkel „megtörtént történelem” és annak emlékei hogyan alakítják a jelenüket, hogyan tudják helyre rakni és helyén kezelni a megtörténteket, illetve ezek után miként tudják megtalálni saját magukat, saját útjukat, önmegvalósítási lehetőségeiket.

„Intim történelmi film” – talán ez a legmegfelelőbb műfaji címke az Apára. „Az Apa hőse és köztem annyi csupán a hasonlóság, hogy én is apa nélkül nőttem fel. De akárcsak az én apámat, osztálytársaim hetven-nyolcvan százalékának apját megölte a háború. A főiskolán három olyan társam volt csak, akinek élt az apja. Láttam, tapasztaltam, mit jelent a gyereknek, a kamasznak, ha hiányzik az apa, hogyan keresi, milyennek képzeli, milyen mítoszt teremt magának belőle” – mondta Szabó István a Filmvilágnak 1971 szeptemberében. A „félárvák generációjának” tapasztalatából indul ki tehát a rendező, mesélnivalóját a személyes élmények síkjára tereli, de mint a kor legtöbb filmjébe, az Apába is beleláthatunk össztársadalmi vonatkozásokat.

Már az első képek megteremtik az Apa szervezőelvét és értelmezésének kulcsát. Archív felvételek pörögnek az 1945-re véget ért budapesti ostrom pusztító hatásáról, ezekből is legismertebbek vágódnak bele: a Dunába szakadt Lánchídról, a bérházba csapódott Luftwaffe-gépről stb. Közben az újságos srác Roosevelt amerikai elnök halálát rikkantja, a magáról harmadik személyben, felnőttként megszólaló főszereplő, Takó, pedig kisgyerekként saját apja halála miatti gyászt látja bele a házakra kitűzött fekete zászlókba és a kollektív gyászbaa. Apja halála nem hősies, hanem banális volt: se nem honvédként, sem ellenállóként vagy partizánként hunyt el, hanem civilként, orvosi szolgálata utáni pihenés közben, szívmegállás miatt. A következő rövid szegmensben, a külön címmel ellátott Három találkozás apával felvillantja azt a három konkrét, valós emléket az apáról, amely Takó fejében van. A film első fele kizárólag a főszereplő gyerekkorát mutatja meg, amelyben folyamatosan szembesül félárva létével: anyja, tanítói, szomszédai folyamatosan apját emlegetik, ha rossz magatartást tanúsít. Közben mániákusan gyűjti és használja hátrahagyott tárgyait, gyerektársainak dicsekszik velük. A legkülönbözőbb élethelyzetekben jut eszébe apja, de mivel csak felületesen ismeri, ezért elnagyolja, szubjektívvé teszi, fikcionalizálja, egyszóval legendákat teremt figurájából, és ezt a kialakított narratívát tolmácsolja lépten-nyomon barátainak és „pajtásainak” az iskolában.

Szabó ezeket az apáról kitalált történeteket rövid, etűd-szerű, a derűs gyermeki fantázia naivitásából fakadóan megmosolyogtató jelenetekben mutatja meg, amelyek néhol egyenesen műfajfilmes elemeket tartalmaznak, de tekinthetünk rájuk a szocialista filmek világháborús hőstörténeinek paródiájaként is. Például anyja elejtett füllentését a nyilasok kivégzéséről szóló filmhíradó alatt (miszerint apja egy villamosról leszökve menekült meg a kivégzés elől) Takó úgy képzeli el, hogy apja egy vad motoros üldözés keretében, illetve katonákkal való kézpárbaj árán tudott végül eliszkolni. De látunk ideális esküvő-jelenetet, amikor egyik ismerőse beszél saját szüleinek a válásáról, illetve turisztikai imázsfilmként is helytálló felvételeket, amikor Takó azt meséli, hogy apja körbebiciklizte egész Európát. Nem csak egyedi képek és sztorik születnek meg a fejében,  hanem az éppen zajló történelmi valóságba is beleprojektálja apját: a május elsejei felvonuláson az apja arcát látja bele a felvonulók kezében tartott rengeteg Lenin- és Rákosi-képbe. Amíg kívül a kommunizmus személyi kultusza, addig Takóban az apja személyi kultusza épül.

Ha a főszereplő belső világát egyfajta társadalmi tükörként akarjuk értelmezni, akkor Szabó áttételesen talán arról beszél, hogy ami Takóban történik az apával, az történik vagy történhet a történelmi igazságokkal is: mégpedig az, hogy az ideológiák szőnyeg alá söprik, lekicsinylik, eltorzítják vagy hazug dicsfényben tüntetik fel a múltat és annak tényeit. S ahogy egy egészséges nemzettudat érdekében az embereknek helyén kell kezelniük a történelmet, szembe kell nézniük az igazságokkal – még ha az traumatikus, nehéz folyamat is –, úgy Takónak is meg kell tennie ugyanezt apja romantikusan elnagyolt alakjával.

A film második felében a már a férfikor küszöbén álló Takóval találkozunk (ismét Bálint András alakításában, aki a trilógia másik két darabjában is hasonlóan ezt a nemzedéki figurát testesítette meg). Olyan szituációkba keveredik, amelyek katalizálják benne az igényt, hogy helyre tegye az emlékeit. Az 1956-os események közepette, az apja hősiességéhez való felnövés érdekében ő maga indul el egy nemzeti lobogót megszerezni, viszont sikertelenül jár és eltöri apja karóráját is, amit kamaszkora óta viselt. Később szerelmével statisztaként vesznek részt egy filmben, amely a zsidóüldözéseket eleveníti fel, ami után Anni elmondja, hogy egy időben letagadta zsidó apját, s azt is, hogy az Mauthausenben halt meg, de mióta ezt feldolgozta, könnyebb neki. Takó újra mesélni kezd az apjáról, de érzi, hogy kezd vállalhatatlan lenni az egész: a lány valós, terhes történelmi múltjával nem állíthatja szembe önmagának teremtett történelmét, hanem saját identitását kell meghatároznia: felkutatja apja szülőfaluját, ahol végül szembesül azzal, hogy apja egy átlagember volt. Az utolsó jelenet (a Duna átúszása) pedig az önmegvalósítás első lépése: „Át kell úsznom a Dunát... nem mesélni, hogy apa átúszta.” A Takó mögött felbukkanó arcok pedig az általános és a nagyobb lépték felé tolják a lezárást: nem egyedül neki kell megtalálnia saját célját, hanem kortársainak is.

Az Álmodozások korával (1963), az Apával, illetve a később elkészülő Szerelmesfilmmel Szabó István segít abban, hogy figyelem terelődjön nem csak saját generációjának életérzésére, hanem magára a szerzői filmre, az újfajta mozgóképes formákra és érzékenységre, megmutatva, hogy az Európa nyugati felén zajló irányzatok integrálhatóak, feltölthetőek saját(osan magyar) tartalommal. A széleskörű sikert pedig mutatja az Apa Locarnóban szerzett nemzetközi „nyugati” díja, a Magyar Filmszemle „hazai” elismerése, illetve a „nagy szocialista” díj is, a Moszkvai Nemzetközi  Filmfesztivál fődíja. A film 1968-ban felkerül a Budapesti tizenkettő listájára, illetve 2000-ben a minden idők tizenkét legjobb magyar filmjét tartalmazó Új Budapesti tizenkettő listára is.

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

A Filmtett szerint:

10

A látogatók szerint:

0

Szerinted?

0

Friss film és sorozat

  • Ők (Men)

    Színes filmdráma, horror, sci-fi, 100 perc, 2022

    Rendező: Alex Garland

  • Háromezer év vágyakozás

    Színes fantasy, filmdráma, romantikus, 108 perc, 2022

    Rendező: George Miller

Szavazó

Melyik a kedvenc Hans Zimmer-filmzenéd?

Szavazó

Melyik a kedvenc Hans Zimmer-filmzenéd?

Friss film és sorozat

  • Ők (Men)

    Színes filmdráma, horror, sci-fi, 100 perc, 2022

    Rendező: Alex Garland

  • Háromezer év vágyakozás

    Színes fantasy, filmdráma, romantikus, 108 perc, 2022

    Rendező: George Miller