Apa hazudós lett.

A magyar kultúrpolitika 1987 előtt alig néhány olyan ’56-os filmet engedélyezett legyártani, amelyek ha kimondatlanul is, de forradalomként, illetve az ország elhagyására sokakat sarkalló, megtorlással terhes történelmi pillanatként értékelték az októberi és novemberi eseményeket. Gyors felsorolásban: Éjfélkor (1957, r. Révész György), Az arc nélküli város (1960, r. Fejér Tamás), Párbeszéd (1963, r. Herskó János), Húsz óra (1965, r. Fábri Zoltán), Apa – Egy hit naplója (1966, r. Szabó István), Tízezer nap (1967, r. Kósa Lajos), Szerelem (1971, r. Makk Károly), Megáll az idő (1982, r. Gothár Péter), Szerencsés Dániel (1983, r. Sándor Pál). Keleti Márton Tegnap és Virrad filmjei nem tartoznak ide, ezekben ’56 ellenforradalmi értékelést kapott. A rendezők jószerével komoly arccal nyúltak az anyaghoz, az eseményeknek és következményeknek súlyos politika- és társadalomtörténeti, illetve sorsfordító körülményeit rajzolták meg.

Gárdos Péter vígjátékot – vagy ha szigorúan ragaszkodunk a műfajbesoroláshoz: szatírát – rendezett, holott amikor a filmötlettel előállt, nem feltétlenül annak szánta. A Szamárköhögés egy, de inkább két gyermek látóterén át, avagy szubjektív világérzékelésén keresztül néz rá ’56-ra, és nem az események fő színterén, az utcán, hanem leginkább a szűk légterű lakásban. A mindenféle filmnyelvi kommunikatív eljárások és párbeszédek során egymást érik a szimbólumok, a kódolt metaforák, a jelfelfejtésre váró képsorok.

Túlzottan bonyolult rejtvények nem jellemzik a Szamárköhögés egészét, egyesek azonmód érthetőek, viszont sok apró utalásból, rengeteg rövid párbeszédből áll össze a nagy értelmezhető egész, és ettől némi kincskeresős allűrje származik. Szakadozott narratíva, jelenetcentrikus elbeszélés jellemzi, ahol az idő múlását nem a főhősöket is mozgató, időn kívüliséggel rögzített életszeletek, hanem a rádió bejelentései helyezik el időben valahol. Igazából az, hogy 1956 októberében járunk, már a címfeliratozásnál kiderül, utána a rádió mond időt, vagy az archívumképek feliratozása.

A narrátor kezdettől fogva Tomi, a család nagyobbik gyermeke. Nagymama ünnepnapokon egy légiriadó-szirénát őriz és megrögzött kommunista. Annamari, a kisebbik gyermek szabadon bepisil mindenhol a lakásban. A kijárási tilalom érvénye alatt a gyermekek nem mehetnek iskolába, elvileg a felnőttek sem járhatnak ki, de Apa másnap mégis bemegy a hivatalba, ahol igazgató, és felpofoz valakit, ettől roppant bátornak érzi magát. Anya a sértődékeny cselédlányt, Szidit békíti, akinek az udvarlója felkelő és pisztolya van. Nagymama két átlőtt kenyérrel tér haza a beszerzőkörútról.

Tomi 10 éves, roppant érdeklődik az altesti ügyek iránt, például megméri magának és úgy érzi, valami nem stimmel. Nyilván az elcsent német nyelvű anatómiai szakmunka ebben az értékelésben nem segít. Látja, amint Szidit kényezteti az udvarló, hagyja megvizsgálni magát ott lent az ügyeletes orvosnővel, rányit Szidire a kádban és nem tétovázik sokat. Tomi hallja, amikor Anya Ákosnak szinte szerelmet vall, de még előtte spiccesen a melleit mutogatja a felkelőknek. Tomi szembeszáll a „patkánynak” titulált iskolagondnokkal, de a Nagymama írógépét nem tudja kivinni az iskolából. Később a „patkányt” holtan találja a lépcsőn. A Szamárköhögés mellékszálként felnövéstörténetet is rögzít, ami a forradalmi-leverős hetekben tombol Tomi életében, akinek szemmagasságát, az alig egy méter pár centis látószögét a kamera is átveszi, onnan néz a felnőttekre.

Annamarit más fából faragták, de ő lány és csupán 7 éves. Vagy 6, de mindegy is. Nagyjából az asztallappal egyenmagas, a kamera az ő látószögét is átveszi időnként. Annamari törvényszegő, Rákosi Mátyást skandál, fejtetőn kapja valami keménnyel az Apa táncát kifigurázó nagybácsit, mindent beárul a megfelelő felnőttnek, és hazugnak titulálja önapját, aki „hazudós lett”. Lett, lennie kellett, hát olyan időket éltek. Annamari szamárköhögéséről a játékidőben mérten pár perc alatt kiderül, hogy rémhír, mégis, ez lett a film címe. Rémhír, pótcselekvés, gyermeki túlzás – mintha ezt üzenné vele Gárdos. Mármint a forradalom. Mert valójában annyit is ért, ha makró tekintünk rá. Politikai következménye a szó szoros értelmében igazából nem volt. De vannak itt még egyéb szamárságok: a Sztálin-összes elégetése alatt Nagymama a Micimackóból olvassa fel azt, amikor Füles elveszítette a farkát, míg a szomszéd lakásban tűzbe tépkedik a messze nem szamárfülesre olvasott 13 kötetet.

A gyermeknézet és az ítélethozás itt nagyjából hasonlít kicsiben, szelíden, a Bádogdobból (1979, r. Volker Schlöndorff) ismert szubjektivitásra és Oskar Matzerathnak a körülmények hozta hóhéri attitűdjére. Ehhez társul, hogy voltaképpen, egyfajta értéknegatív láttatással a felnőttek magatartása a sorsfordító körülményekkel szemben gyermekessé válik. A felnőttek virágnyelven, ad hoc szótársítással próbálják elmagyarázni a telefonáló amerikai rokonoknak, hogy mi zajlik éppen Budapesten, és igen sokat balhéznak egymással. Anya elhagyja a családot, de rögtön visszatér, amint leszakad a bőrönd füle, Apa pedig a szomszéddal külföldi emigrációs helyszínt keres az atlaszban, bekötött szemmel, rábökősen. Albánia nem jó, Venezuela viszont már igen. Aki jár angolórákra, az angol nyelvű rádióadásból semmit nem ért, de aki nem beszél angolul, az megérti, hogy fegyverszünet, és rövidesen. Olyan gyerekesek! Alapvetően gyerekes az egész szituáció, a korábbi megfélemlítések, az abban zajló szocializáció, a tömegpszichózis hatása alatt gyerekes reflexeik alakultak ki, és voltaképpen Gárdos ezt láttatja. Azt, ahogy egy egész felnőtt nemzedék infantilizálódott, mert arra szakosította őket a rendszer. Erre az infantilizmusra nézünk rá Tomi és Annamari szemén keresztül.

„Olyanok vagytok, mint a saját apátok és anyátok!” – Gothár Péter: Megáll az idő (1981)

2017. július 29.

A Megáll az idő úgy vált népszerű alkotássá, hogy elsősorban nem cselekménye felejthetetlen, hanem benne egy életkor s a korszak együttesen sűrűsödő életérzése, és szokatlanul szókimondó bátorsága.

Olvasd tovább  

Gárdos legalább egy ízben megidézi a Megáll az időt is, amikor a három tízéves végigrohan az utcán, mögöttük aszfaltszinten fut a kamera, aztán be a suliba. Az egyik korabeli filmplakát reprezentatív ábrájaként választott aranyhalmotívum ekkor kerül kifejtésre, kissé ugyan szájbarágósan, de ne legyünk feltétlenül szigorúak vele szemben. A padra kipakolt halak kétségbeesetten kapkodnak levegő után, ahogy a teljes magyar társadalom is küzdött a szabad levegővételért akkoriban. A film szövetébe nem feltétlenül szervesen illeszkedő, talán túlzottan hosszúra nyúló, egyensúlytalanul kitartott jelenetben névsorolvasást tartanak Tomiék, minden hal megfelel valakinek a naplóból, és talán itt romlik el kissé az addig fedő alatt tartott, diszkrétre esztétizált és ettől fergetegesen mulatságos poénözön. Jóllehet itt az osztályteremben gyermekek mulatoznak – kegyetlenkednek is akár –, a kapcsolt értelmezési rendszerben extrém keskeny regiszterű és eltéveszthetetlen a megfejtés, így a jelenet kissé felfedi az alkotók szándékát, csupaszon virít a politikai üzenet. 1987-ben ez még, vagy inkább már, belefért. Kapott is érte – no nem csak az aranyhalak miatt – számos nemzetközi díjat, kisebbeket ugyan, de nem teljesen jelentékteleneket (Arany Egyszarvú – Budenz, Arany Hugó – Chicago, Arany Pierrot – Vevey stb.).

Egészen kivételes színészi gárda viszi a filmet. Tóth Marcell és Kárász Eszter a két fő gyermekszerepben utánozhatatlan bájjal és pontosan „kijátsszák” a tőlük elvártat. Marcell nem vállalt azóta filmszerepet, Eszter többször is, de messze nem ennyire jelentőset. Garas Dezső Apa szerepében a hatalomtól kissé nyüszítő, de gyengéd családapa, viszont katatón férj, Anya szerepében Hernádi Judit csendes, személyes forradalommal felruházott, megértő lélek. Eperjes Károly, Reviczky Gábor, Végvári Tamás, Rudolf Péter és Ujlaki Dénes mellékszerepben halmozzák a csodát. A Nagymama Törőcsik Mari szenzációs alakításában a nyílegyenes szókimondás, a megbékítés, az elegáns illetlenség tökéletes proletárnője. Aki végül meggyőződéses kommunizmusát a rendszer következetlensége nyomán feladja és a róla kialakult képbe nem illő, de lelki partizánságától nem tájidegen ellenállásra vetemedik a film végén.

2023-ban nyilván más szemmel értékelem a Szamárköhögést, mint ahogyan a kortársak tették. Kulcsmozzanatának például az alább felvázolt rövid jelenetet találom, amely legyőz némi kételyt arra a teljesen képzeletbeli vitára vonatkozóan, hogy Gárdos többet kódolt-e a Szamárköhögésbe, mint amennyit 1987-ben a kritikusok értettek, s ha értették, bizonyára meg nem írhatták. A film utolsó jelenetének egyike.