Ha összeállítanánk azoknak a magyar filmeknek a listáját, amelyek dialógusait, egysorosait a legtöbben idézni tudják, akkor valószínűleg A tanú, a Macskafogó, és a Hyppolit, a lakáj mellett ott lenne A legényanya is. Ha egy mozgóképes alkotás ennyire idézett, akkor nagy eséllyel kultfilm is.

A legényanya pedig azzá lett: hiába expliciten a szocialista államberendezkedés fergeteges szatírája, s „többet mond” annak, aki élte azokat az időket, a „bélaság” kilépett történelmi kontextusából: a szűklátókörűség, az elbutítottság, a mai napig velünk élő provinciális proliság, a mindenkori ideológiák általi megvezethetőség és megvezetettség szinonimájává vállt. A „bélaság” itt maradt velünk a 21. század negyedórájánál is. A Bélák tovább termelik az újabbnál újabb idézeteket, a film terén és idején kívül is: olyanokat, mint „az egyik párt a másik”, vagy a „legyen tánc és parkosítás”. Aki csak egyszer látta A legényanyát, annak is emlékeznie kell az olyan sorokra, mint a „Túltoltuk, rátoltuk, túltoltuk, rátótiak, túltoltuk”, a „Na akkor gondolkodjunk!”, vagy a „Rátóton kitört a demokrácia...”, illetve az örök bölcsesség: „Nincs az a nehéz munka, ami ne érné meg, ha eredménye van!”.

Több kultfilm sajátossága, hogy korában kevés figyelmet kapott, érdektelennek tartotta a közönség, kevés pénzt hozott, vagy lehúzta a kritika, de később megtalálja szűkebb-szélesebb közönségét, amellyel rezonál. A legényanyával is ez történt. (Elég csak elolvasni a Filmvilág kritikáját a bemutató utáni lapszámban.) Talán azért, mert harminc évvel ezelőtt úgy látszott, hogy a „bélaságnak” egyszer és mindenkorra vége lesz, de az elmúlt három évtized tapasztalata talán mégis inkább az, hogy lépten-nyomon Bélákba botlunk: Bélák a tévében, Bélák a hivatalokban, Bélák a katedrák mögött, Bélák a szavazófülkékben.

Na, de vissza az 1980-as évek második felének Magyarországára, mert egy ilyen film csak ebben a korszakban készülhetett el. Ezek már az átmenet évei: recseg-ropog a Szovjetunió, halványulnak az aláírások a Varsói Szerződésen, a peresztrojka érezteti hatását az amúgy is langyos államszocializmussal operáló Magyarországon is (Romániában persze nem): A lemondó Kádár János helyét Grósz Károly veszi át, világútlevelet kaphatnak a magyarok: át lehet menni Ausztriába hűtőt vásárolni, lecserélni a Lehel-félét, Budapesten koncertezik a Queen, illetve újratemetik Nagy Imrét. Aczél Györgynekés kultúrpolitikájának nincs már akkora ereje, a „Három T” rendszerében egyre több minden fér bele a tűrt és támogatott kategóriákba. Addig tabunak számító témákat lehet elővenni és expliciten beszélni róluk: például 1956-ról nem készülhetett volna régebben olyan film, mint a Szamárköhögés (1987). (Ezzel szemben, egy nagyívű összehasonlítással gondoljunk Jancsó Miklós 1965-ös Szegénylegényekjére, amely az 1848-49-es szabadságharc idejében játszódó történettel beszél burkoltan az 1956-os forradalm utáni megtorlásokról.) Más tabutémák, így a második világháborút vagy a kitelepítéseket feldolgozó filmek is megjelennek. (A legényanya frappáns expozíciójában egyenesen Rákosi Mátyással illusztrálják a „bélaság” keletkezését: filmhíradós felvételeket mutatnak róla.) Nem vitás többé a magyar filmesek körében: a történelmi hazugságokkal szembe kell nézni és beszélni kell róluk. Közben pedig mindenki várja a „csodát”, hogy a Nyugat végre rendesen lépjen át a rozsdás Vasfüggönyön. A legényanya beletalál a zeitgeistba: ennek „csodavárásnak” az allegóriájaként is nézhető.

Schwajda György A rátóti legényanya című írása alapján készült film (maga Schwajda is jegyzi a forgatókönyvet) helyszíne az ország legszélén levő Rátót, ahol minden férfit Bélának hívnak, még a falu bikáit is. A felfordulást Rozi okozza, aki megszületett gyermekét a nagy tiltakozás ellenére is Józsinak nevezi el, remélve, hogy különb lesz a szerinte tökkelütött Béláknál. A Bélák világában ugyanis a kocsmát emberi erővel arrébb lehet tolni, a tó kimerhető, hogy békát nyerjenek belőle, az ablak nélküli házba zsákokban vihető be a fény. A traktorból hiányzik a motor, a megyeházán őrült módon üti a hangjegyeket sem ismerő káder a zongoráját, miközben a kottát bámulja. Mindez nyilvánvalóan nem működik, de a lakók ezekben hisznek és ezt tartják racionálisnak. Olyan világ ez a Rátót, mint a falucsúfolók, avagy más néven a rátótiádák (természetesen innen a név): mindenki olyan hülye, mint az egyik legismertebb ilyen csúfolóban, A rátóti csikótojásban: nem értik a valóságot, nincsenek önálló gondolataik, legfeljebb banális ötleteik támadnak hosszú, kocsmai „gondolkodás” után, amelyek rosszabbnál rosszabbak.

Józsival csoda történik: terhes lesz. S ezzel a nem mindennapi dologgal nem tudják mit kezdjenek a rátótiak. Első körben agyonüti az apja Józsit, hogy ne paráználkodjon többet, majd „gondolkodnak” egyet és ha már ilyen különleges dolog történt, hátha híre megy az országban és Rátót neves, különleges faluként híres és látogatott lesz. De ez sem tart sokáig, mert egyik „gondolkozás” követi a másikat: mindig az a jó megoldás, amit éppen „elgondoltak” a faluvezetés prominens bölcsei. S legyen az bármi, bólogat a falu népe: jóra, rosszra, igenre, nemre. Akárcsak a népmesékben: a Bélák elmennek a „nagy bölcshöz”, avagy a tanácselnökhöz, ahol (egy félreértésnek köszönhetően) azt az utasítást kapják, hogy „kövezzék ki” Józsit. Rozi fia védelme érdekében egyenesen a fővárosba, megy a „királyhoz”, aki arra inti a rátótiakat, hogy tartsák becsben az áldást. Hiába a két utasítás, a sok „bélaság” martalékában a legényanya csodájában rejlő lehetőség tragédiába torkollik.

S ahogy a népmeséknek (amelyek formuláira épít A legényanya) tanulsága is van, a film is üzen valamit a szinte mindenki számára nyilvánvalóan megbukott és fenntarthatatlan szocializmus mechanizmusának bénaságáról, illetve a szkepticizmusról azzal kapcsolatban, hogy egy ilyen rendszerben megvezetett, egy ilyen rendszerhez tompított társadalomban gyökeret tudna verni egy hirtelen változás. Hiába hull az ölükbe a lehetőség, hiába történik meg a „bélasággal” egy kis „józsiság”, szinte minden marad a régiben. A „csodával” együtt a megváltás lehetősége is elillan.

Olyan A legényanya, mintha Jiří Menzel, a fiatal Miloš Forman, Chaplin és Benny Hill egyszerre ültek volna bele a rendezői székbe: társadalomkritika népmesébe és blődségig harsány burleszkbe csomagolva. Habár Garas Dezső jegyzi rendezőként a filmet, a film formai, filmnyelvi megoldásai egy másik életműbe illeszkednek inkább (Garasnak ez az egyetlen rendezése, Schwajdának Az indul a bakterházon kívül sincs más jegyzett forgatókönyve): a Tímár Péterébe, aki vágta a filmet, illetve Kardos Gáboréba, aki az operatőr volt. Ők készítették a pár évvel azelőtt az Egészséges erotikát (1985), amely egy igen sajátos stílust hordoz magán. Tímár, aki trükk-szakértőként kezdte a szakmát, számos geget lassítással-gyorsítással, ugróvágásokkal, stoptrükkökkel vagy pixillációval oldott meg, nagyított fel. Sokszor kérte meg a színészeit, hogy fordított mozgással játsszák el a jelenetet a felvevőgép előtt, ami majd a vásznon kölcsönzött a szereplőknek egy karikatúra-szerű, burleszkes hatást. Ezek a megoldások többé-kevésbé visszaköszönnek Tímár későbbi alkotásaiban is: többek közt a Csapd le csacsi!-ban (1990) vagy a Csinibabában (1997).

Mivel helyzetkomikummal operáló szatíráról és technika-alapú filmről van szó, nem a színészi játéknek kell a hátán hordoznia a filmet. Ennek ellenére Garas Dezső impozáns színészcsapatot verbuvált a projekthez: Eperjes Károlyt, aki 1988-ban és 1989-ben 11 filmben játszott: köztük van karrierjének egyik legjobb szerepe is, az Eldorádó Monorija. Pogány Juditnak, illetve Eszenyi Enikőnek is ez az Eldorádó után jegyzett filmje. Kállai Ferenc tanácselnökében pedig nem lehet nem észrevenni A tanú Pelikán elvtársát. És persze Garas Dezső is feltűnik az apa szerepében. Annak ellenére, hogy többet nem ült filmes rendezői székbe, a Schwajda Györggyel közös munka a továbbiakban gyümölcsöző volt: éveken át együtt dolgoztak számos sikeres színdarabon Szolnokon.

Amíg a „béláskodás” – ilyen-olyan formában – a hétköznapjaink része, addig A legényanya is ott marad az efféle filmes toplistákon.