Deák Kristóf mozifilmes debütálása továbbra is várat magára, Foglyok című tévéfilmje azonban arról árulkodik, hogy a rendező már minden szempontból készen áll a gyöngyvászon meghódítására.

A 2017-ben Oscar-díjat nyert Mindenki rendezője ezúttal történelmi témát dolgozott fel. 1951-be kalauzolja nézőit, amikor még javában tartott Magyarországon a Rákosi-féle kommunista terror, az emberek pedig minden este attól rettegtek, hogy másnap hajnalban vajon megáll-e a házuk előtt az a bizonyos fekete autó, és őket viszi el az ÁVO vagy „csak” a szomszédot. A csengőfrászként is elhíresült jelenség már önmagában kiváló alapanyagot biztosítana, ha Deák „csupán” egy feszült hangulatú történelmi thrillerrel szeretett volna előrukkolni első egészestés filmjeként, a Vörös András által jegyzett forgatókönyv viszont nem éri be ennyivel, és a sötét hangulatú témát egy abszurd vígjátékba illő alaphelyzettel színezi ki, amelyet ráadásul ugyancsak valós események ihlettek: kisebb részben Michnay Gyula 1951-es szökése a recski kényszermunkatáborból, nagyobb részben pedig Szüts Miklós festő gyerekkori emlékei.

1951 egy nyári hajnalán két ÁVO-s tiszt kopogtat be egy Andrássy úti lakás ajtaján, ám ahelyett, hogy bevett szokás szerint magukkal hurcolnák a családfőt, majd pár számmal arrébb megkínoznák, inkább egy bizonyos Michnayt kezdenek el rajta, feleségén és a bogaras lakótársukon keresni, mert meggyőződésük, hogy a család bújtatja. Mivel azonban senkinek sincs halvány fogalma se arról, hogy ki lehet ez az illető, az ÁVO-sok szigorúan letelepednek az ajtó elé, és várnak, hátha hőseink memóriája esetleg ettől felfrissül. Közben viszont egymás után érkeznek a vendégek, akiknek egytől egyig azzal kell szembesülniük, hogy amíg elő nem kerül Michnay, ők sem hagyhatják el a lakást. Így lesz a szomszédasszonyból, a besúgó házmesterből, a rég nem látott rokonokból és még sokan másokból is fogoly. A Buñuel-féle Öldöklő angyalra igencsak hajazó, egyhelyszínes sztori remekül passzol a kisképernyőhöz. A karakterekre, a köztük lévő viszonyrendszer-változásra kihegyezett, dialógus-központú forgatókönyv nem feltétlenül kívánja meg a monumentális totálokat az 50-es évek Budapestjéről. Ennek ellenére kapunk egy meglehetősen pofás zenés montázst a város legjellegzetesebb utcáiról, épületeiről, de nyugodt szívvel elmondhatjuk, hogy akkor sem csalódtunk volna, ha költségvetési okokból a Foglyok csupán a főhelyszínül szolgáló módosabb pesti bérház lakásának korhű berendezését használja fel az atmoszférateremtéshez. 

Ebben a lakásban indul be a szereplők között, a kényszerhelyzetből fakadó összezsúfolódás hatására a szűk tér ellenére is meglehetősen változatos események sorozata. A kiválóan megírt forgatókönyvben az olyan alapvető problémáktól kezdve, minthogy a napokig tartó fogság alatt valahogy pótolni kellene a rohamosan fogyó, nélkülözhetetlen háztartási kellékeket, a kommunista rendszer kilátástalanságán át örkényi egypercesnek beillő pillanatok is helyet kapnak. Egymást váltják tehát a pattanásig feszült és a komikus momentumok: az egyik percben még attól rettegünk, hogy az áskálódó házmester feldobja az örökségét a zongora lábában rejtegető családot, a másikban viszont már felszabadultan nevethetünk azon, hogyan csináltak hülyét a helyezkedő árulkodóból. Hasonlóan feszült, de egyben mégis megmosolyogtató helyzetet eredményez a kifogyó vécépapír esete is, amely pont egy amúgy párthű szereplőt hoz abba a helyzetbe, hogy választania kelljen, Rákosi és Sztálin újságpapírokon díszelgő portréival vagy inkább kedves ruhazsebkendőjével végezze el a nagydolog utáni procedúrát.

A zárt szituációból adódó furcsa kettősséggel Deák és Vörös nagyszerűen festi meg a Rákosi-rendszer elnyomása és az élhetetlen helyzetei által kiváltott totális abszurditást. Értő és avatott humoruk azonban nem lenne ilyen élvezetes a Foglyok nívós minőségének kulcstényezője, a színészgárda tolmácsolása nélkül. Hogy csak pár nevet említsünk: Sodró Eliza, Fekete Ernő, Szamosi Zsófia, Lengyel Ferenc és Jászberényi Gábor egyaránt magas színvonalon teljesítenek, a „show-t” azonban minden kétséget kizáróan Molnár Levente (Saul fia, Szürke senkik, Apró mesék) viszi el Rezső, az ármánykodó, exnyilas, jelenleg viszont hithű kommunista házmester szerepében. Az 50-es évek terrorja által kitermelt valódi besúgók groteszk karikatúrája a gerinctelen figura, akinek bőrében Molnár valósággal lubickol. A Foglyokat tehát már csak Rezső félelmetesen mulatságos megnyilvánulásaiért is érdemes megtekinteni, majd erősen az emlékezetünkbe vésni, hiszen könnyen lehet, hogy nemsokára olyan kultikus filmszatírákkal említik majd egy lapon, mint például Bacsó Péter idén ötvenéves A tanú című mozija.