Több év kihagyás után újra magyar produkció az HBO-n, ráadásul a puha diktatúra idejének végéről. A hazai nézőközönség majd’ minden gombjával egyszerre benyomódva várta a szériát, amely túlzás nélkül a legjobb sorozat a rendszerváltás előtti időkről – igaz, más nem is indult a címért.
A potenciál egy olyan kétélű kard, amely majdnem annyi alkotást taszít a süllyesztőbe, ahányat a klasszikusok közé emel. A Társas játék, a Terápia és az Aranyélet (amelynek második évadja egyfajta inspirációként is szolgálhatott A besúgóhoz) után az HBO-n magyar tartalommal előrukkolni amellett, hogy kiváltság – hiszen garantált, hogy eleve várt, kívánt és szakértelemmel gondozott munkafolyamat lesz –, óriási kockázat is, mert ezekkel a sorozatokkal – lássuk be – igencsak el lett kényeztetve a közönség: írás, rendezés és színészi játék terén egyaránt. És akkor ez még csak a forma. A tartalmi célkitűzés egyenesen grandiózus: 1985 az ébredező egyetemi fiatalság szikracsiholásainak időszaka, így gyakorlatilag a rendszerváltás előzménytörténére számíthatunk.
Legyen valami magyar íz – Interjú Schulteisz Katalinnal, az HBO executive producerével
Tavaly óta külföldi sorozatok magyar változatai készülnek az HBO Magyarország gyártásában. Motivációkról, eredetiségről, a sorozatkészítés kulisszatitkairól, dokumentumfilmekről és pályázatokról kérdeztük a filmcsatorna executive producerét, Schulteisz Katalint.
Különös – gondolhatnánk – hogy eddig szinte senki nem dolgozta fel ilyen formában ezt a magyar társadalom testén tátongó hatalmas sebet, A besúgó azonban nem gyógyír lett, csupán élő példa, hogy miért nem foglalkoztak eddig a témával. A kollektív emlékezet ugyanis meglehetősen veszélyes játékszer: egyrészt olyan óriási az átélhetőség, hogy a felismerés képernyőremutogatós élményét okozhatja egy-egy Lux szappan vagy (azóta is használatban lévő) Ikarus busz látványa. Másrészt viszont a nézők jó részének saját, mély élménye, sőt saját olvasata is van a történtekről, ami – amellett, hogy felébreszti a revizor-reflexeket – minden apró hibát sokszorosan felnagyít, így téve elidegenítő hatásúvá a látottakat. És ha mindez még nem lenne elég, a szolgáltató a premiert ravaszul a magyar választásokhoz igazította, így végképp politikai és társadalmi felelősség tapad Szentgyörgyi Bálint alkotásához. Nem meglepő, hogy ekkora elvárásokhoz nemigen sikerült felérnie a produkciónak, kérdés azonban, hogy egyáltalán volt-e ilyen terve?
Gergő (Váradi Gergely) egy átlagos fiú, olyan, mint bármelyikük ‘85-ben: sakkozik, tanul és besúg. Az állambiztonság megbízottja (Thuróczy Szabolcs) megzsarolja, hogy jelentsen neki a kollégium egyik vezéralakjáról, a gyanúsan viselkedő Száva Zsoltról (Patkós Márton). Miközben a csendes, szinte betegesen visszahúzódó Geri lassan beépül a demokrácia eszméjével megfertőzött kollégiumi közösségbe, egyre nagyobb magabiztosságot és bátorságot szerez, hogy maga is eggyé váljon a lázadókkal, de a rendszer sakkban tartja. Az események forgatagában végül mindenki dönteni kényszerül, hogy melyik oldalra áll, a puha diktatúra órája pedig visszafelé kezd számolni.
Akár az olyan filmek, mint az Amerika fegyverben, a Vörös hajnal, vagy – hogy ne menjünk ennyire messze – az azonos témakört feldolgozó Eltörölni Frankot esetében, itt is nehéz belátni a hibákat, hiszen az amúgy is akadályoztatott patriotizmust az érzékeny témaválasztás és a gyenge megvalósítás kombója komoly kognitív disszonanciával nehezíti. A besúgó pedig kiemelten fontos problémákról beszél: a rendszerváltás alapkonfliktusán túl megpendíti például a korszakban ezreket (milliókat?) nyomasztó, jelentések miatti belső széthúzást, a művészet helyét és szerepét egy elnyomó rendszerben (Mácsai szálán keresztül), és a nyomorral manipulált nemzet állapotát. De aztán nem nő fel szinte egyikhez sem, megmarad egy magyaros Holt költők társaságába oltott Homelandnek; miközben igyekszik egy akciókkal teli thrillert hozni, szinte kizárólag lángoló ideákkal operál.
De mint minden, ez is nézőpont kérdése: amennyiben egy izgalmas kémtörténetnek tekintjük, amiben tematika, háttér és némi életszag okán van jelen a rendszerváltás előtti korszak, akkor élvezhető – ám, ha fordítva nézzük, miszerint a korszakot akarják ezen a kémtörténeten át bemutatni, akkor az nem sikerült. Ezért lehet, hogy 61 országban vetítik sikerrel, míg nálunk valamivel megosztóbb. Nem a korrajzban fellelhető kisebb hibák jelentik a gondot, de talán még csak nem is a történelmi pontatlanságok (amik felett bár lehet háborogni, de a sorozat sosem ígért dokumentumjelleget), sokkal inkább azért nem működik, mert csak (ki)használni igyekszik az éra elemeit egy – amúgy egész jó – show eladásához. Az első néhány részben az intenzív márkamutogatás, a nosztalgia arcunkba dörgölése, a korhű, de indokolatlanul csillogó miliő, a teljesen árnyalatlan kommunisták képe nem olyasmi, amivel hűen lehetne reprezentálni egy ennyire meghatározó és fájdalmas korszakot.
De ha valaki hazafias érzelmein pont jól játszik ez a hamiskás hangszer és szívesen dobálgatja a kalapba a pénzt az újabb és újabb epizódnyi látványlázongásért, az is teljesen érthető, hiszen tényleg mindenkinek saját élménye és olvasata van erről. De még ebben az esetben is ott vannak a pusztán a sorozat, mint mozgóképpel szemben felhozható ellenérvek. Mivel HBO-s tartalom, a pénz és a szakértelem hiánya ezúttal sem lehetett akadály, és látszik is a végeredményen a technikai profizmus. Számos érdekes és kreatív ötlet könnyen felvehetné a versenyt a nyugati konkurenciával. De a forgatókönyv hibái, az életszerűtlen fordulatok, az erőltetett párbeszéd és a kínos szájbarágás már nemigen írható jóvá. Továbbá, bár a sorozat igyekezett a karakterdrámára fókuszálni és Gergő dilemmáját bemutatni, a félénk fiúból alfahímmé avanzsálás elég hirtelen, miközben a modernkori Petőfi alakját, a végig tettrekész, lánglelkű, változásra éhes Száva Zsoltot végül egy mozdulattal kiherélik. Nem beszélve arról, hogy az éppen megalakuló demokratikus ellenzék megrajzolása sokszor pont olyan diktatorikusra sikerült, mint azoké, akik ellen a harc folyik (bár ha ez tudatos döntés volt az árnyalás és a jelenlegi, ebből kifejlődő kormány elleni kritika jegyében, akkor le a kalappal). A mellékszereplők ugyanakkor egészen szerethetőek és életszerűek, de még ők sem tudnak ebből a múló iskolai lázadásból többet kihozni, mint egy jó okot a közös éneklésre, az ivásra és a viszontagságos magyarságérzet pillanatnyi megélésére.
De talán egyelőre nem is kell ennél több, nem sűrűn van alkalom, hogy az HBO-t bekapcsolva a Kossuth Lajos azt üzente című dalt hallhatjuk a szovjet zászló égetésének kíséretében. Biztos, hogy nem kevés érzelmet kavarnak fel A besúgó képsorai, de cél helyett legyen ez inkább csak ok az erről való párbeszéd és az ilyen jellegű sorozatok gyártásának megkezdésére.
