A magyar mozi régóta adós a rendszerváltás nagy sztorijának, az ügynökkérdésnek vászonra ültetésével. Dézsi Zoltán Az ügynökök a paradicsomba mennek szappanoperás összeesküvés-elmélete és Bergendy Péter A vizsga című thrillere műfaji szempontból több-kevesebb sikerrel közelítette meg a kérdést, s Török Ferenc Apacsokja nagy kivétele a magyar besúgófilmeknek, amelynek befejezésében egy ifjú magyar filmes magára vállalja a múlt feltárását. Cserhalmi Sára, úgy tűnik, megérezte a hívó szót.
Ezzel együtt nagy fába is vágta fejszéjét. Az utolsó 20 évben fellángolt az ügynökkérdés körüli közbeszéd és a sajtóban időnként még manapság is kérik közemberek, történészek, publicisták a levéltárak mélyének feltárását. Azt, hogy ebből valaha lesz-e valami, nem tudni, mindenesetre a Kádár-korszak besúgóhálózatával való teljes szembenézés eddig elmaradt. Ez a velünk élő szellem, amely behálózta a diktatúra világát, az árulás és megalkuvás démonát hordozza. Cserhalmi Sára filmje igazából erről a kísértetről szól, a morális felhangról, amely bűnöst és áldozatot egyaránt érintett.
Czettl Andor (Cserhalmi György) egyetemi tanár, irodalomtudós levéltári kutatásai után rájön, hogy legjobb barátja, Pásztor János (Derzsi János) ex-író több éven keresztül jelentéseket írt róla és barátaikról a hetvenes-nyolcvanas években, amikor ellenzékiként tevékenykedtek. A megdöbbenés után egyből Pásztorral szeretné felvenni a kapcsolatot, de az mereven magába zárkózik, s a leleplezést még az is tetőzi, hogy kiderül, gyógyíthatatlan rákbeteg. Pásztor a televízióban interjút ad, cinikusan és vádlón fogadja Czettl egy újságban megjelent írói jegyzetét, barátai fenyegetését. Czettl viszont nem tudja feldolgozni barátja tettét és bosszantja hideg, enervált közönye.
A rendező dialógus- és színészközpontú filmet csinált, ennél fogva szüksége volt arra az aktorra, akivel a legjobban tudja kiegészíteni történetét. Erre a szerepre kézenfekvő volt édesapját választania, aki nemcsak könnyedén hozza a válságba jutott értelmiségi formáját, de dialógusíróként is besegített a lánya és Sickratman (Paizs Miklós cameózik is a filmben) által jegyzett forgatókönyvben. A Drága besúgott barátaim többi színészi alakításával sincs semmi baj. Az üvegszemű (eme adottsága a filmben külön értelmezést nyer) Derzsi János ugyanolyan remekül formálja meg a volt besúgó barát fizikai és morális válságba került cinikus alakját, mint az epizódszerepben feltűnő, ex-tartótisztet alakító Csuja Imre. Éppen csak Czettl volt szeretőjéről, Annáról (Györgyi Anna) nem igazán tudjuk megállapítani, hogy vajon milyen kapcsolati, vagy rokoni szál fűzi Pásztorhoz.
Cserhalmi Sára nem történelmi filmet forgatott, hanem morális, szubjektív válságot vitt vászonra. Ehhez egy egészen különleges stílust választott. Reich Dániel (a rendező házi operatőre) kitartott képeit csak nagy ritkán mozdítja meg egy-egy kocsizás kedvéért, hogy lekövesse az egymás után nyomozgató férfiakat. A film puritánságát néha-néha egyszerű filmes, beszédes enigmák törik meg. Mielőtt Pásztor megtudja, hogy betegsége végezni fog vele, halk templomi kórus éneke szűrődik ki az utcára. Czettl asztalán Szent Ágoston Vallomásokja pihen, miközben Pásztor beismerő, sértett monológját tartja a tévében. De ilyen a torkon akadt étel jelenete a Kádár-étteremben, vagy a sarki kereszt szimbóluma a hazaúton. Efféle fogásokkal működik a Cserhalmi-páros filmje.
Az árulás és a másik becsapása nem az előző rendszer sajátossága. Hiába körmöli Czettl rövid cikkében, hogy számára „felborult egy magasabb igényesség”, nem is veszi észre, hogy a mai mindennapokban is árulással vesszük körbe magunkat. Ha úgy tetszik, ez az „örökség” az egyetlen történelmi aspektus a filmben. Erre jó példa az, amikor Czettl a szerkesztőségben magyarázza helyzetét és cikkét a Mácsai Pál által játszott főnöknek, aki pillanatokon belül ridegen, a háta mögött rúgja ki több évtizedes közös munka után kollégáját (Gyabronka József). A kétszínűség ma is velünk van, ebből a szempontból igaza van Pásztornak, amikor a bűn alól feloldózásként értékeli lebukását.
A rendezőnő egy abszurd társadalmat igyekszik ábrázolni, sajnos sokszor csak ügyetlen üresjáratokba sűrítve. Dramaturgiájának alapja, hogy a főszálról lecsatlakozva néha különálló epizódokkal jellemzi főszereplőit. A jó elgondoláshoz biztosabb kezű íróra lett volna szüksége, mert a végeredmény sokszor csak átcsomagolt ismétlődéseket eredményezett. Ilyen külön szál Keres Emil Gyula bácsija, aki öreg ’56-osként ugyan kikéri a róla szóló aktákat a levéltárból, de maga se tudja már, hogy jelentett-e, vagy sem. Nagyképű gőg és felejtés jellemzi az öreg forradalmárt, s éppilyen a Kádár-rendszerhez és megannyi diktatúrához fűződő közgondolkodásunk is.
A Drága besúgott barátaimnak a Filmszemle után ez a második változata, az újravágás sokat segített a filmen, de még így is lassú és komótos tévéfilm maradt. Nem készült el az a fajta bátor és átgondolt film, amelyet ebben a témában már régóta vár a magyar közönség. A rendszerváltás utáni fővonalbeli publicista-esztétáknak szinte fő ideológiája lett, hogy a „szabad sajtó korszakában” már nem érdemes se szociográfiát, se a múlt politika-morális témáit feszegetni. Ami téma volt a nyolcvanas évek fojtogató hangulatában, azt már minek újra kimondani a szabadon választott parlamentarizmusban? Ha visszaemlékezünk az utóbbi 10 év ügynökvitáira, sokszor a témát boncolgató szerző „esett áldozatául” a közbeszédnek (pld. Gervai András Szabó István ügyében). Cserhalmi talán emiatt tudatosan kerülte a konkretizálást, filmje szociológiai-történelmi szempontból is halvány, drámai dimenziói is elcsépeltek. Erőtlen a két férfi találkozásának nagyjelenete és a háromszor is megismételt befejezés is zavaros, amely megoldást és igazából feloldozást sem hagy a nézőnek, inkább csak azt érzékelteti, hogy múltunk démonaival nevetve is el tudunk lenni.
Cserhalmi Sára filmje ennek ellenére jó próbálkozás és örvendetes tény az is, hogy a rendszerváltás utáni generáció egyik ifjú tagja nyúlt a maga érzékenységével a témához. A film akkor érné el igazi célját, ha komoly diskurzus alakulna ki körülötte és ezzel újabb és újabb kérdéseket lehetne kibeszélni, felfejteni ebben a témában. Gyanítom, hogy a magyar értelmiség nagy része ismét megspórolja ezt, pedig nálunk nyugatabbra lévő országokban egy ilyen filmet történelmi-szociológiai konferenciák egész sora kísér. Ez annak is betudható, hogy átütő, mély film most sem született. De talán a Drága besúgott barátaim egy újabb lépés afelé, hogy ez a mű egyszer megszülessen. Reméljük, minél előbb.
