Az Aranyélet nyitóepizódja nagyon sokat ígér a folytatásra, egyúttal bemutatja azt is, mire képes a magyar sorozatgyártás, ha mindenki formában van.

Furcsa módon imádunk gazfickókat nézni – és nem csak a főhős antitéziseként, hanem akár egy történet főhőseként is. Sőt, ami ennél is furább, hogy gyakran képesek vagyunk drukkolni is nekik, hogy sikerrel végrehajtsák az éppen aktuális, morálisan erősen megkérdőjelezhető stiklijeiket. Az ilyen típusú történeteknek a kábelcsatornák lettek az otthonaik, mert bár míg az amerikai országos csatornáknál még mindig minden második sorozat nyomozókról, ügyvédekről, nyomozó ügyvédekről, meg mindenféle jófiúkról szól, addig az utóbbi évek legnagyobb dobásai többnyire rosszfiúkról szóltak, Tony Sopranótól Walter White-on át egészen Frank Underwoodig. Az utóbbi évek legmeghatározóbb sorozata a Breaking Bad volt, amiben egy tisztességes kémiatanár útját követtük vég, ahogy erkölcsi gátjaitól szép lassan megszabadulva hidegvérű és számító drogbáróvá válik. Az amúgy sem túl gazdag magyar sorozatpalettáról viszont hiányzott egy imorális antihősöket felvonultató jó kis bűnszéria – egészen mostanáig.

A magyar sorozatipar szükségszerűen trendkövető, a magyar ugyanis nem nagyon néz magyar sorozatot (hacsak nem szappanopera az), így kevés is készül. Viszont amíg el nem kezdett gyártani Magyarországon az HBO, addig rendre rossz trendeket követtünk. A Hacktion és a Tűzvonalban például tévút volt, mert a mintául szolgáló procedurális szériák sikere nem az erős karakterekben és a fantasztikus történetvezetésben keresendő, sokkal inkább a nagyon profi, parasztvakító technikai kivitelezésben, nálunk viszont ilyesmire nincs pénz, egy átlag Helyszínelők-epizódhoz képest csak gyenge utánérzésként tudnak hatni, így a nézőnek semmi oka rá, hogy Hacktiont nézzen CSI helyett. Amit viszont az Aranyélettől kap, azzal a maga nemében nem tud versenyezni egy drágább, amerikai sorozat, a néző ugyanis a saját országa rögvalóságának izgalmas, dramatizált, de teljesen hiteles ábrázolását kapja.

Az Aranyélet ugyan egy finn sorozat remake-je, de az egész mutyizás és ügyeskedés abszolút szinkronban van a mai viszonyokkal, egy pillanatig sem érezni a pilot alatt, hogy itt valami olyasmit akarnak magyar viszonyok közé erőltetni, ami teljesen idegen tőle. Közben pedig olyan profin van kivitelezve, mint egy amerikai presztízs-sorozat. Legutóbb a Víkend kapcsán lett kissé elegem abból, hogy hazai mozgóképes cuccokban az akciójelenetek gyakran el vannak alibizve. Az Aranyélet ebből a szempontból is üde színfolt, ugyanis a pilotban van egy autósüldözés lövöldözéssel, ami ugyan nem teszi zsebre a Mad Max: Fury Roadot, viszont jólesett magyar mozgóképen olyan autósüldözést látni, amiben tökéletesen ki tudom venni végig, hogy mi történik éppen, operatőrileg szépen ki van találva, és a vágásnak is nagyon jó a ritmusa. De az egész epizódról elmondható alapvetően, hogy technikailag nagyon szép teljesítmény, és nem csak hazai szinten.

A történet Miklósiékról szól, akik Budán élnek egy luxusingatlanban. A családfő, Attila (Thuróczy Szabolcs) piti csaló, aki  egy sorsfordító esemény és az azt követő lassú felismerés után úgy dönt, hogy tisztességes útra tér. A bibi az, hogy a családnak milliós tartozásai vannak, felesége, Janka (Ónodi Eszter) pedig nem szeretne engedni a jelenlegi életkörülményekből. Tisztességesen viszont nagyon nehéz fenntartani a luxus látszatát. Janka egyébként  egy hajléktalanokat segítő alapítványnál önkénteskedik, ezzel szemben ő az igazi cselszövő a sztoriban, akinek nincsenek morális aggályai a tevékenységüket tekintve, végtelenül cinikus figura, aki már legelső jelenetében lenyúlja a szomszéd újságát kocogásból hazafele menet. Két gyerekük van: Mira (Döbrösi Laura) egy igazi eminens jókislány, ennek megfelelően pedig az iskolai szemétkedések állandó célpontja, ezzel szemben Márk (Olasz Renátó) egy igazi kis elkényeztetett szemétláda. Ráadásul még fuxlóbáló rapper is akar lenni.

A színészek kivétel nélkül telitalálatok. Bár alapvetően jól is vannak megírva a karakterek, Thuróczy kedvelhető esetlensége nélkül nem működne ez annyira, ahogy Döbrösi Laura angyali kisugárzása nélkül is lehetne hiteltelen a figurája, Ónodinak pedig megvan az a kiváló tulajdonsága, hogy ugyanolyan hitelesen tud melegséget árasztó gondoskodó anya lenni, mint számító szemétláda egy jelenettel később. Olasz Renátó meg egy Hummer tetején rappel arról, hogy mekkora ász – és mégsem érződik nagyon kreáltnak, ami nem kis dolog. Viszont aki abszolút viszi a prímet, az Anger Zsolt: csak belekortyol a kávéjába, és már lejön a figurájáról, hogy ő itt a legnagyobb gennyláda. Az első epizód engem abszolút meggyőzött, hogy nekem ezt néznem kell a továbbiakban. Ami egyedül aggodalomra ad okot, az Márk figurája, aki egyelőre kissé túl tenyérbemászó, és ha nem viszik majd érdekes irányba, idővel idegesítővé válhat a szála. Viszont az intróban kiszúrható apróságok és az expozíció alapján érdekesnek ígérkezik a többiek iránya.