Detektívek, nagyvárosi amazonok, hullakémek, zseniális laboránsok, lélektani és logikai útvesztők... Lépjünk most hátra, és nézzük meg, mitől működnek – vagy nem működnek – azok a bűnügyi sorozatok, amelyeknek legújabb évadját várva vártuk.

Tetthely, labor és boncterem

Ann Donahue, Anthony E. Zuiker: CSI: A helyszínelők

A Who are you? (The Who) kemény rockos ritmusára vágott szétfröccsenő vércseppek, felrobbanó tárgyak, becsapódó golyók – többnyire – közelképei emblematikusan foglalják össze a CSI: A helyszínelők főcímében a sorozat néhány főbb jellemzőjét: egyedi látványvilág, bűntények rekonstrukciója kísérletek segítségével, apró részletek keresése és felnagyítása. A 2004 és 2006 között Amerikában a legnépszerűbbnek számító széria 12 évadot és ezen belül 241 epizódot ért meg ez idáig – és még nincs vége. Eddigi történetének bő egy évtizede alatt valóságos jelenséggé nőtte ki magát, és hatalmas nemzetközi rajongótábort tudhat a magáénak, mindamellett, hogy világszerte népszerű és kelendő szakmává tornázta fel a sokáig lenézett és unalmasnak gondolt helyszínelőséget. 

A CSI egyszerű nóvuma abban áll, hogy a nyomozási alaphelyzetet egy új, de mégis izgalmas helyszín, az utca helyett a laboratórium szemszögéből láttatja. A szereplők ennek jegyében nem klasszikus nyomozók, hanem „kutatók”, tudósok: ballisztikai szakértők, kórboncnokok, audiovizuális elemzők és laboránsok, a fő bizonyítékok pedig nem tanúvallomások, hanem a (szó szerint) legapróbb, felértékelődő tárgyi bizonyítékok: szövet-, haj-, láb-, vér-, golyó- és keréknyomok, melyeket a laborban és a boncteremben analizálnak tovább.

Az ügyek kimente így gyakran nem az utcán és nem a kihallgatásokon dől el, bár ezek is sokat nyomnak a latban, és a szereplőknek nem egyszer kell helytállniuk fegyverrel a kezükben, illetve eligazodniuk a gyanúsítottakkal vívott pszichológiai játszmák útvesztőiben. Mesterségük címere a zseblámpa lehetne: ahogy annak fényével bevilágítják a sötét helyszíneket, úgy használják a tudományos módszereket a valóság részleteibe való behatolásra és a rejtett összefüggések megvilágítására.

A sorozat hosszú életének titka nem az adott alaphelyzetre (helyszínelők csapatmunkája) húzható variációk (pl. szemszögek váltogatása, szereplők magánéletének beemelése stb.) végtelen számában rejlik, hanem abban, hogy az epizódonkénti egy, két vagy három ügy rendszerint egy-egy különös feladvány formáját ölti: vagy a helyszín, vagy a halál módja, vagy az áldozat személye hordozza azt a bizarrsági faktort, amitől a rövid játékidő és a felületes jellemformálás ellenére is érdekfeszítővé, és gyakran katartikussá válhatnak az egyes nyomozások. A technikafüggő szakmához pedig progresszív képvilág tartozik: a gyakori makrofelvételek, magyarázó-modellező digitális animációk (a híres CSI-shot a gyilkos fegyver útját követi a testbe), szemléltető ábrák és (időnként megtévesztő módon hamis) flashbackek szinte minden epizód kötelező elemei.

A CSI népszerűségét mi sem jelzi jobban, mint hogy mára már szekérderéknyi tudományos cikk és bő tucatnyi (!) kézikönyv analizálja és interpretálja a sorozatot, videojátékok és spin-offok szegélyezik az útját, és a papírformának megfelelően a New York-i, illetve a miami sorozat erőtlen, halovány figurái, bárgyúbb, unalmas ügyei, fantáziátlan, modoros képi megoldásai az eredeti vegasi szériának a nyomába sem érnek…

(mb)

A halhatatlan

Mark Gatiss, Steven Moffat: Sherlock

Sherlock Holmes halhatatlan, mégpedig a megannyi – film- és sorozat-megjelenései során jól és rosszul csűrt-csavart – jellemzőinek összessége okán is. Ezeknek a sémáknak a hol eltaláltabb (Michael Cox 1984-es sorozata), hol kevésbé működőképes (Sherlock Holmes és a lángoló város) permutációi – és persze Conan Doyle történeteinek újraolvasásai – tartják életben Holmes karakterét.

Paul McGuigan Sherlock című sorozatában a lehető legjobban nyúl hozzá a detektívet életre hívó formulák komplexumához. A Sherlock magával ragadó ereje több tényező együttes hatásából ered.

A legfeltűnőbb a kortárs tér-időbe való bebetonozottság. McGuigan a Conan Doyle által vázolt cselekményeket, valamint a nyomozás tárgyi attribútumait is remekül fordítja le a 21. század nyelvére. Egyetlen sorozat sem volt képes úgy főszereplővé tenni az új mediális jelenségeket, ahogy azt a Sherlock teszi. Ez a tömegkommunikációt beemelő fordulat (akár nevezhetnénk technicizmusnak is) pedig nem tolakodó és harsány villantás, hanem konzekvens és alázatos főhajtás a Conan Doyle-örökség előtt. Ami akkor notesz volt, most feltörhetetlen jelszóval ellátott kamerafon. Természetesen a kortárs, remediatizált közeg önmagában nem lehet újdonság, sőt kifejezetten kötelező húzásnak is nevezhető. Mégis, ez a felgyorsult urbánus kontextus táplálja a sorozat gyökerét. McGuigan nyomozója egyfajta kvázi-szimbiózisban dolgozik napjaink londoni forgatagával. A város él és lélegzik, ízlésesesen fényképezett Janus-arcú terei remekül játszanak a készítők kezei alá.

A Sherlock mindemellett impozáns formanyelvi eszközökkel dolgozik, melyek még jobban kiemelik a kortárs lábvíz-krimik közül. Minden mediális textus (sms, e-mail stb.) kivetül és láthatóvá válik, Sherlock villámgyors dedukcióit is kép-szöveg társításban látjuk. McGuigan az ilyen látványos szöveges mellérendelésekkel képes kibújni a felesleges magyarázkodások és a kínos helyszínelő-effektusok alól, segít kicsit a detektív szemével látni a számunkra láthatatlant.

A Sherlock hangsúlyos kvázi-impresszionista fogásokat is mozgósít. Rengeteg elhomályosodó átúszással, egymásra vetítéssel, többszörös exponálással, digitális szűrőkkel felvett szekvenciát láthatunk, s nem ritka az asszociatív montázsszervezés sem. Ebből kifolyólag a sorozat látványvilága kifejezetten immerzív és újszerű.

Természetesen érdemes még szót ejteni a színészekről is. Benedict Cumberbatch Sherlock-változata egyfajta túlpörgetett, mégis arányos és kisúlyozott verziója a Jeremy Brett által megformált karakternek. Martin Freeman érzékenyebb és részletesebb Watson, mint eddig bárki, Andrew Scott pedig kisujjból kultikus alakká gyúrta Moriarty figuráját.

A klasszikus történetek (esetenként azok precíz egybegyúrásai) tehát ebben az újdonsült miliőben is épp oly izgalmasak, ijesztőek, meglepőek, és humorosak, mint Cox sorozatában, ugyanakkor McGuigan és stábja egyértelműen jó irányban indulva, finom újdonságokkal megtoldva, rengeteg ügyesen bújtatott intertextussal élesztette újra ezeket az örökérvényű bűnügyeket.                

(pd)

Szájbarágós nyomozások

Ivan Goff, Ben Roberts: Charlie's Angels / Charlie angyalai

Újat hozott a sorozatfilmek világába az 1976-ban indított, öt évadot megért Charlie angyalai: a történet középpontjában három femme fatale állt. Az egykori rendőrtanoncok csupán a hajszínükben különböztek egymástól. Megszabadultak a hagyományos női feladatköröktől, férfias ruhákban jártak, virtuóz módon használták a pisztolyt, huncut öntudattal női csáberejüket – így leplezték le a csalók és gyilkosok hadát. Az álcázás mesterei voltak, magánnyomozói megbízatásaikat a – szó szoros értelmében is – deus ex machinaként működő, láthatatlan Charlie-tól kapták. Segítőjük a középkorú, kopaszodó, finoman cinikus Bosley volt.

2000-ben és 2003-ban elkészült két egészestés Charlie angyalai-változat is, amelyek ha felejthetőek is voltak, a három főszereplő világsztár révén magasabbra tolták a mércét. Az elmúlt 30 évben ráadásul bűnügyi sorozatok tucatjain edződött a nézők ingerküszöbje. Éppen ezért a 2011-ben elkészült, 8 részes utánnyomat-sorozatot a kitalálói szemmel láthatóan megpróbálták minden ízében aktualizálni.

Charlie bukott angyalai állnak ezúttal előttünk, akiknek „még fatálisabbaknak” kellene lenniük elődeiknél: három, politikailag korrektül összeválogatott exbűnözőnk van, aki második esélyt kapott (Charlie-tól – amint azt meghatottan ismétlik unos-untalan – és a sorozat újraálmodóitól). Nőies, kihívó ruhákban járnak, dögösebbek és durvábban verekszenek, mint valaha.

A három nyakigláb fotómodellnek ezúttal is van „erősítése” a Bosley nevű szereplő révén, ám az első részben meglepetés éri a nézőt: a visszafogott és bohókás úriember helyett egy negyedik fiatal csábító áll elénk. Az ő bemutatása az évad legintelligensebb pillanata: a Bosley-t kereső kamera átsiklik egy belemosolygó, az „eredeti” Bosley-hoz igen hasonlító figurán, mielőtt a fiatal playboy hackeren megállapodna. Bár megőriznek néhány formai jellegzetességet – prológus, narrációs főcím, illetve epizódvégi mosolygós összegzés –, az új évad alkotói teljesen újat ígérnek: mindjárt az első részben „meggyilkolják” az egyik „angyalt” (s gyorsan keresnek is helyette másikat). És ezzel ki is fullad önreflexió, ötlet, értelem és kreativitás – már az első rész közepe táján. Logika, agytorna és bűnjelek helyett csupán „női megérzést” és túlhangsúlyozott technikai kütyüket kapunk, de azokat is mindegyre megzavarja a sokszorosan osztott képmezők dinamizmus helyetti öncélúsága.

A forgatókönyv kiizzadói igyekeznek mélységet adni a szereplőknek – ahogy illik – korábbi magánéletük egy-egy fontos történetének felvillantásával, csakhogy ezek a sztorik erőtlenre és közhelyesre sikerednek. Az egész reloaded változat heveny közhelyességben szenved. Nemcsak a történet szintjén nélkülöz minden eredetiséget, hiszen a bűn minden elképzelhető formáját elhasználták már a krimisorozatok, hanem a rejtélyek leleplezési módja is szájbarágós és mentes az izgalom legapróbb morzsájától is. És nehogy a nézőt a legcsekélyebb meglepetés is bánthassa, megkapta azt a kiváltságot, hogy még a szófordulatok, a primitív szóviccek és a buta replikák jórészét is szóról szóra előrejelezheti.

Az évad vége egy rejtélyes fegyencnek köszönhetően – sajnos – nyitott, az utánnyomat utánnyomata elkerülhetetlen.

(bk)

Dilis gyilkosok kontra okos nyomozók

Jeff Davis: Criminal Minds / Gyilkos elmék

A jelenleg futó krimisorozatok közül a Criminal Minds az egyik legkorrektebben elkészített: a szereplők emberiek és karakteresek, a helyzetek pedig elég bonyolultak és rejtélyesek ahhoz, hogy a néző rákattanjon.

Az egyes részek felépítése mindig ugyanaz: történik egy gyilkosság, a csapat a helyszínre utazik és elkezdődik a nyomozás, elkészül a tettes profilja, majd következnek a találgatások, a keresés és az elfogás. Ezen szerkezet alól kivételt képeznek az évadzáró részek, amikor egy epizódon belül nem oldódik meg a rejtély, hanem továbbgyűrűzik és egy megfeszített pillanatban ér véget.

Minden egyes tagnak jól meghatározott szerepköre van. Jelenleg Hotchner ügynök a főnök, Reid a kisokos, JJ a kapcsolattartó, Prentiss a bátor csaj, Rossi a megfontolt, Morgan a melegszívű és jóképű ügynök, Penelope Garcia pedig az informatikus-hacker csaj, aki egy kábelen keresztül mindig a csapattal van. A szereplők magánéletébe kevésszer nyerünk bepillantást, és legtöbbször ekkor is negatív információkhoz jutunk: ez a szakma nem teszi lehetővé a családi boldogságot.

A tettesek általában pszichiátriai esetek, totál elmebetegek, komplexusaik vannak és emiatt ölnek. A csapat csak úgy jut el a gyilkos személyének meghatározásáig, ha megfejti a rejtélyt, leírja a tüneteket és felfedi az okokat. Legtöbbször szinte szánalmasak a gyilkosok, és amiatt, hogy dilisek, nem is tudja a néző elítélni őket. Addig bír feszültséggel egy rész, amíg ki nem derül, hogy milyen agyszüleménye van a gyilkosnak, milyen kórban szenved. A kiléte már nem annyira fontos, főleg hogy vannak olyan epizódok, ahol szinte első perctől kezde tudjuk, hogy ki a a tettes, látjuk is – többet tudunk mint a szereplők –, és csakis a magyarázatot várjuk.

A sokféle kór és komplexus néhol kiszámíthatóvá válik, egy-egy eset banálisnak vagy éppen hiteltelennek is tűnik, de kétségtelenül vannak precízen és okosan végigvitt történetek és részek. Ami kifejezetten idegesítő a Criminal Mindsban, azok a filmvégi idézetek, melyeket valamelyik szereplő narrációjában hallhattunk – ezek külső nézőpontot teremtenek és összegzik az adott epizódot, időnként egyszerűsítenek és közhelyesek.

A sorozat a hetedik évad vége felé közeledik és jön is utána a nyolcadik, amelyben viszont már nem fog szerepelni Emily Prentiss (Paget Brewster) ügynök. A gyilkosok „eszközei” lassan kifogyóban vannak, a típusok egyre többször ismétlődnek, de talán a nyolcadik évad bevezet majd újabb kórokat és szakszavakat, s hátha lemaradnak az idézetek.

(ba)

Áltudomány kapitány kalandjai a valóság akváriumán túl

J.J. Abrams, Alex Kurtzman, Roberto Orci: Fringe / A rejtély

J. J. Abrams dobott egy Aliast, végigpörgette a Lostot és aztán jött a Fringe. Három sikerszéria a 21. századból. Elválaszthatatlanul rokonok, bár a 'kicsibe' tagadhatatlanul csöppent némi idegen örökség az X-aktákból is...

Adott egy törékeny FBI-nyomozó furcsa esetekkel – Olivia (Anna Torv). Adott egy szélhámos zseni egy elmegyógyintézetbe zárt apával – Peter (Joshua Jackson). Adott a 17 éve elzárt és leszedált hajdani kutatóprofesszor titkos kormányprojektekkel – Walter (John Noble). Adjuk még hozzá az irányítót Broyles személyében és a mindenes asszisztenst Astridot. Öntsük ezt a titkos FBI-csapatot egy 17 éve lezárt laborba, tegyünk még hozzá egy tehenet, majd bármit, ami felrémlik a gimis kémiaszertárról őrzött emlékképeinken, majd fűszerezzük ezt a rejtélyes levest bárminemű anomáliával, bizarr kísérlettel, gondolatátvitellel, párhuzamos világegyetemmel és az elmaradhatatlan összeesküvés-elmélettel: máris kész az a keverék, ami a sablonosnak hangzó hozzávalók ellenére bármikor üde frissítőként szolgálhat.

Szolgálhat, mert érdekes – nem annyira irreális és elképzelhetetlen a sok bizarr jelenség, hiszen időben és térben is köztünk játszódik a történet, teljesen hétköznapinak tűnő emberek bogozzák ki az egyes eseteket, ráadásul még csak nem is idegen lények szívatják a földlakókat. Nem akar ijesztgetni vagy rémisztgetni a film: van feszültség, de nem a takaró mögé bújós, sikoltozós, hanem az alamuszi módon addiktív. Kis fantáziával belátható, hogy vannak kicsit bolond zsenik és veszedelmes őrültek, akik bármire képesek. S amíg ez a bármi nem válik erőltetetté, és a film is megtartja könnyed, vicces és izgalmas hangvételét, addig őszintén szerethető a sorozat. Mondjuk, így kezdődött a sztori néhány évaddal ezelőtt. Majd jöttek alakváltók, nyíltak átjárók a két univerzum közt, duplázódtak a karakterek, és hol az egyik hol a másik világban felejtették egymást hőseink. De épültek humángenom-érzékeny gépmonstrumok is a világ(ok) lerombolására. Ahogy kitágul a film perspektívája, úgy kell talán több türelem is a sorozathoz.

Merthogy az ember néha kicsit kiábrándul, főleg ha nagy adagban habzsolja a tortát, és talán nemcsak sok az a torta, hanem hígabb is. Mert annak nincs íze, ha Olivia arcán már unalmassá válik a mindenség súlyának szomorúsága. És az sem jóízű, ha túl erős elszólások kerülnek Walter szájába. A friss szarkazmus, az irónia kell, nem pedig a nehéz ridegség és a kezeletlen, megkeményedett érzelmek. De ki tudja, talán direkt az elidegenítés, talán vezet valahová a lehangolás, hiszen a negyedik évad fele még csak papíron létezik. Talán még azon sem. Talán még lesz itt katarzis.

(kl)