Van abban némi morbid irónia, hogy pontosan Jurij Gagarin halálának ötvenedik évfordulóján írom ezt a szöveget. Tudjuk, hogy Gagarin volt az első ember a világűrben, aki csodával határos módon élte túl kozmikus küldetését. Vagyis hát nem, mindent vissza. Önök rosszul tudták, az első űrutazó nem az orosz pilóta volt, hanem egy magyar cigány srác, Serbán Lajos, alias Lajkó. Jól hangzik, nem?

A Lajkó – Cigány az űrben alaptörténete nagyjából összefoglalható a felvezetőben írtakkal. A technológiai fejlődés felgyorsulásával párhuzamosan külön szubkultúra és – a dokumentarizmus látszatát keltő – szubzsáner épült arra a széles körben elterjedt érzületre, miszerint a tudományos igazságokban nem lehet bízni, az emberiség nagy felfedezései valójában átverések. Csak a témánknál maradva: az űrutazás kamu; a holdraszállást Kubrick forgatta egy stúdióban; és így tovább. Ezeknek az összeesküvés-elméleteknek – amelyeknek a hívei nem fogadják el a bizonyítható tudományos-technikai tényeket, ám minden további nélkül hajlandóak elhinni, hogy mondjuk az emberiség valami idegen galaxisból érkező gyíkfajtól ered – a közös jellemzője, hogy rettentően komolyan veszik magukat, és ettől válnak szándékolatlanul mulatságossá. Nos, a Lajkó esetében ettől nem kell tartani: a Kojot forgatókönyvírójának, Lengyel Balázsnak az első nagyjátékfilm-rendezése fergeteges, de sajnos nem hibátlan vígjáték, amely az űrkutatás aranykorát sajátosan kelet-európai szemszögből közelíti meg, a politikai szatíra legjobb hagyományainak szellemében. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a nagy történelmi személyiségek nem a semmiből teremtek, nekik is volt gyermekkoruk, voltak családi gyökereik. A kis Lajkónak (akit a filmben oroszul következetesen Lajkának neveznek, érted) például az édesanyja csodálatos meséket mondott a csillagokról, nem csoda, hogy már kölyökként az űrutazás lett a mániája – hiába próbálta erről lebeszélni őt munkakerülő, ám igen jó humorérzékkel megáldott apja, mondván, „a cigányok nem repülnek”. Ez az állítás mindjárt a film elején csattanós cáfolatot nyer, igaz, ekkor még nem a Lajkó gyerek emelkedik az űrbe, hanem az anyja, mégpedig a kísérletező kedvű fia által űrjárművé barkácsolt fabudival, és – mint a nagy felfedezések első alanyai általában – nem éli túl a kísérletet. Lajkó számára a kozmoszba való feljutás innentől egy személyes dimenzióval bővül: megtalálni odafönt az édesanyját, és bocsánatot kérni tőle, amiért szándék nélkül feláldozta őt tudományos ambíciói oltárán. Aki idáig eljutott, és úgy dönt, hogy folytatni akarja a film megtekintését, az egyrészt nem fogja megbánni, másrészt el kell fogadnia, hogy egészen bizarr agymenésben lesz része, bajkonuri nem konvencionális love storyval, magyar téeszelnökkel csókolózó Brezsnyevvel, egy ígéretes szőke orosz kisfiúval, khmm, Vologyával, náci laboratóriumban kitenyésztett Mengele-gyerekklónokkal, szürreális túlvilági utazással és hasonlókkal (bocs a helyenkénti szpojlerezésért) – és ebbe az alternatív történelembe ez mind belefér, sőt. Ennek a párhuzamos univerzumnak ezek a szabályai – viszont semmi nem utal arra például, hogy ebben a világban az ’56-os forradalom ne októberben tört volna ki, és október ne ősszel lenne, márpedig ha így van, érthetetlen, miért zöldellnek a fák és miért flangál Trokán Nóra egy szál rövidujjú pendelyben, aminthogy az is, hogy a forradalom kitörésekor egy léghajóval magasba emelkedő Lajkónak hogyan sikerül rögtön a novemberben bevonuló szovjetek fejére pottyantani egy homokzsákot. Azért is bosszantóak ezek a dramaturgiailag nem indokolt következetlenségek, mert a Lajka legjobb pillanataiban – a szovjet típusú társadalmi viszonyok, a kitekert nyelvezetű, képmutató kommunista bürokrácia szatirikus felskiccelésével – olyan klasszikusokat képes megidézni, mint A tanú. A szereposztás pedig telitalálat: Keresztes Tamás a faarcú („nézz úgy, mint Buster Keaton”, hangozhatott a rendezői utasítás) cigány űrhajós szerepében, Gyabronka József a tehetséges fiút felkaroló, saját elfojtott szexualitásával küszködő téeszelnökként, a sepsiszentgyörgyi Pálffy Tibor pedig mint a címszereplő mocskos szájú, ellenállhatatlanul vicces apja emlékezetes alakítást nyújt. Néhol annyira, hogy felszisszenünk a – cigányokra, németekre, oroszokra, homoszexuálisokra stb. vonatkozó – sztereotípiák élességén. Lengyel Balázs filmjében azonban a faék egyszerűségű sztereotípiák a karikírozást szolgálják, kifordítva sarkaiból a szocialista haladás látszatuniverzumát. A paraván mögül pedig előtűnik egy világ, amelyben a rendszer ellenségeit szemrebbenés nélkül, kísérleti nyúlként küldik a (majdnem) biztos halálba, az egyenlőség és a testvériség pedig nem vonatkozik rád, ha magyar cigány vagy, és mégis visszatérnél. Akár a filmben is feltűnő Gagarin kutyája, Kudrjavka, azaz Lajka; akinek a történetéhez nem írtak alternatív befejezést.