Az Arest egy egész rendszer működését próbálja egy kicsiny zárkába sűríteni, de kísérlete hiába indul ígéretesnek, újdonságot nem képes nyújtani.

Ideológiák ide vagy oda, a félelemkeltés és az erőszak ősidők óta alappillérei a diktatórikus rendszereknek, hiszen ilyen eszközökkel a hatalom birtokosának nem kell hatásos érveken törnie a fejét, elég megkínoznia delikvensét, hogy meggyőzze azt saját világnézetének helyességéről. Persze valójában ez csak a felszín, az elnyomott megtarthatja elveit, lázadhat csendben vagy vakmerően, de tudni fogja, hogy gondolatai veszélyt jelentenek számára. A kommunista Romániáról a mai napig terjengenek rémtörténetek, a beépített szekusoktól a lehallgatásokon át a bebörtönzésekig. Ebben a világban mindenki valakinek a bábja és/vagy bábmestere volt. Aki felettünk van, attól félünk, aki alattunk van, azt megfélemlítjük. Egyszerű képlet akkora hálózattal, ami egy egész ország lefedésére képes volt. Andrei Cohn filmje egy olyan férfiról szól, aki ennek a piramisnak a legalján hever. Őt több oldalról támadják, viszont ő nem tud és fontos különbség, hogy nem is akar bántalmazni senkit.

Az Arest bizonyos értelemben egy kafkai helyzeten alapszik. Az év 1983. Dinu (Alexandru Papadopol) a családjával sütkérezik egy nudista strandon, amikor két szekus részletesebb indoklás nélkül Bukarestbe viszi és egy cellába zárja. Dinunak fogalma sincs arról, hogy vajon mit követhetett el, épp ezért biztos benne, hogy nem sokára kikerül onnan. Hamarosan megérkezik a cellatársa, Vali (Iulian Postelnicu), akit a film első jelenetében már megismertünk. Vali egy régi börtönlakó, aki a korábbi szabadulás érdekében elvállalja Dinu terrorizálását, hogy az megfelelő vallomást tegyen. A film további része egy kamaradráma, ami Dinu és Vali abúzív kapcsolatát mutatja be a rothadó cellában.

Cohn rendezőként hatalmas kihívásba vágott filmjével, mivel egy egész rendszer működését próbálja egy kicsiny zárkába sűríteni. A film – mintha hátrakötött kézzel próbálna sakkozni – limitálja önmagát, egyrészt kamaradrámaként térben és szereplők számának tekintetében, másrészt a képi világ szempontjából is, mert ragaszkodik a román új hullám formanyelvéhez. Ezen alkotói döntések kereszttüzében az Arest a vesztébe rohan és ennek egyik oka talán az is, hogy a kommunista diktatúra egy nagyon sűrűn reflektált történelmi korszak, amelyről nehéz megdöbbentően újat mondani. Nem lehetetlen, Mungiunak sikerült a 4 hónap, 3 hét és 2 nap című filmjével, részben megrázó története miatt, Cohn filmjében azonban nincs kifejezetten történet, csak egy jól felépített helyzet kiindulási pont gyanánt. És bár ez a „helyzet egyre fokozódik” (A tanú Virág elvtársának szavaival élve), dramaturgiai zsákutcába vezet.

A szintén Cohn által jegyzett forgatókönyv mindazonáltal hemzseg a precízen, okosan megírt párbeszédektől, amelyek olykor szatirikus irányba terelik a film hangulatát. A jelenetek önmagukban megállják a helyüket és a színészi alakítások terén sincs ok panaszra. Dinu és Vali kapcsolatának motorja abban rejlik, hogy karaktereik teljesen különbözőek. Dinu békepárti, visszafogott és félénk ember, ehhez képest Vali erőszakos, rátarti és Dinuval felülrendeltjének látja magát. Az összeférhetetlenséget mégis leginkább az osztálybeli eltérések okozzák: Vali a munkásosztályt reprezentálja, Dinu az értelmiségieket. Ehhez kapcsolódik tulajdonképpen Dinu rendszerellenes bűne is, ami a tilos rádió hallgatásában és a tiltott könyvek olvasásában merül ki.

Az Arest elsőszámú érdeme (a limitált tér ellenére) a képi világ megteremtése, ami természetesen ragaszkodik a hosszú, statikus beállításokhoz, de ezen belső szabályok mentén igyekszik a lehető legkreatívabban eljárni. Az operatőr az az Andrei Butică, aki az Anyai szív és a Lazarescu úr halála című filmekkel már beírta magát a szakma történelmébe, a vizualitáshoz való érzéket pedig itt is bizonyítja. Hiába vagyunk egy szűk cellába kényszerülve bő másfél órán keresztül, a néző egyetlen ismétlődő kompozíciót sem fog látni, sőt: egyes képek egy pillanatra még dezorientálttá is tehetnek, mivel Butică különösen disztingvált képkeretezéseket választ.

Összességében azonban az Arest magában hordozza a kínos kérdést. Vajon nem-e tévesztett médiumot és nem lenne-e passzentosabb, ha színházi előadásként és nem filmként került volna bemutatásra? A kamaradráma kétség kívül az egyik legnehezebb filmes műfaj, amit nem könnyű megvalósítani anélkül, hogy megszületne a nézőben ez a felvetés. Úgy látszik, hogy Cohn sajnos nem tudja ezt kellően megcáfolni és a film egyetlen fölénye a színházzal szemben az, hogy a brutalitást – a vért, a zúzódásokat és a testi fenyítést– valóságosabban képes ábrázolni. Apropó színház, a filmben feltűnik Hatházi András (aki többek között a kolozsvári BBTE Magyar Színházi Intézetének oktatója) egy börtöntiszt szerepében és kiválóan hozza a manipulatív bábmestert, a verbális abúzus megteremtőjét.

Cohn filmjének tehát több aspektusa is figyelemreméltó, a végeredmény mégis kiábrándító. Azt viszont eléri, hogy sokadik alkalommal emlékezteti a nézőt: a kommunista diktatúra abszurd törvénykezése az ártatlanból is rendszerhibát csinál.