Janovics Jenő élete és munkássága még legtermékenyebb időszaka után száz évvel is kiapadhatatlan inspirációforrás, részletes arcképét viszont csak mozaikszerűen lehetséges megrajzolni. Íme hát, a Janovics-mozaik egy újabb darabja, ami a rendező-producerről az első világháború előtt és alatt megjelent sajtóvisszhangot vizsgálja.

Egy sokoldalú történelmi szereplő rendszerint nehezebben engedi magát kiismerni a kutató számára – még akkor is, ha nem törekszünk a teljességre –, mint az, akit mindössze egy szempontból vizsgálunk. A sokoldalúnak értelemszerűen több arcát látjuk életútja és tevékenysége tekervényeiben, a megragadható mozzanatok és azok értékelése több kérdést hagy nyitva jelleme, indítékai, becsvágya megfejtésének folyamatában, ha törekvéseinkben mindvégig az emberhez, és nem az egyetlen szerepbe merevedett szoborhoz próbálunk közelebb férkőzni. Amennyiben a hosszú és több szempontból termékeny életút felfejtése folyamatában a kutatás alanyát a vele kortárs sajtó híreiből próbáljuk mozaikosan összerakni, a módszer egyszerre forrásgazdag, értelemszerűen tehát színes, izgalmas, viszont ugyanakkor az ambivalencia dilemmájával szembesíti az utókori értékelőt, mivel gyakran előfordul, hogy a tényszerűséget (és nem az igazságot, félreértés ne essék) egyazon életszeletről két vagy több, rendszerint egymásnak homlokegyenest ellentmondó sajtóattitűd között kell mérlegelni. Ilyenkor az „egyrészt-másrészt” álláspontjára szükséges helyezkednie a kutatónak, amit az átlagolvasó nem különösen kedvel.

Janovics Jenő életútja számtalan tekintetben kapott nyilvánosságot a dualizmus időszakában, és nem mindig kedvező megvilágításban, a sajtó tükre ilyen szempontból néhol hízelgő (ez főként a helyi, kolozsvári lapokra igaz), néhol pedig nem az (a fővárosi és egyes vidéki lapok számos helyzetben nem kímélték). Mint minden közéleti szereplőt – különösen színházigazgatói és filmgyártó tevékenysége kapcsán – őt is egyformán érte dicséret és kritika, tetemes vagyona és a kor neves színészeivel közelről ápolt kapcsolatai egyfajta sztársági mázzal vonták be személyét. Ha analógiát keresnék a mai miliőben, Janovics celebségét a korban körülbelül egy Alföldi Róbert-, vagy még inkább, egy Andy Vajna-méretű hírnévvel egyenértékűnek látom, annak ellenére, hogy mindössze egy vidéki, ám mégis – éppen őmiatta – az ország egyik legjelentősebb színházának igazgatója volt.

Jóllehet leginkább maradandó érdemeit a filmgyártásban és -forgalmazásban szerezte (és vagyonát is), az újító művész, az ember és a remek menedzser Janovics Jenő „megfejtéséhez” nem pusztán produceri-rendezői tevékenységének részletei járulnak hozzá, de teljes karrierje, üzleti érdekei és politikai tevékenységének fontos állomásai is, ahogyan az is, ami a karrierépítés szüneteiben, intézményvezetőként és magánemberként foglalkoztatta, illetve amire a különféle életszerepekben kényszerült. A továbbiakban, a kronológiát kissé megbontva sorra veszem a sajtóból (és egyéb forrásokból) nyerhető életrajzi adatokat, amelyek egy alternatív Janovics-képet közvetítenek az önéletrajzai, valamint a színház- és filmtörténészek korábbi megállapításaival szemben.

Színházak és konfliktusok

Az országos sajtóban Janovics legelőbb a kolozsvári egyetemen megvédett magyar irodalom-esztétika doktori szigorlatának végtermékével, a disszertációból kiadott kötettel (Csíki Gergely élete és művei) szerezte az első róla szóló híreket 1900 nyarán (BH 1900.06.13). Alig egy hónappal később Bölönyi József, a kolozsvári színház intendánsa művészeti igazgatónak nevezte ki, és a sajtó máris nagy reményekkel ünnepelte a fiatal, nagy ambícióval bélelt igazgatót, akiről az a hír járta, hogy az 1900. év nyarát Párizsban és Londonban töltötte, ahol igyekezett ellesni a színházvezetés szakmáját. Janovics nem kevesebbet, mint azt ígérte beiktatásakor: „a színpadot visszaköveteli a költészetnek, a sok mocskot, cédaságot, melyet a divat hóbortja, az irodalmi ízlés szeszélyes váltakozása összehordott, ígéri, hogy a deszkákról le fogja tisztítani” mert „a színpad nem lehet a közönség ízlésének rabszolgája”, és helyette kizárólag a magyar irodalomból és a dráma sokévszázados hagyományaiból merít majd darabokat (BN 1900.08.19). Ennek jeléül meg is küldte munkatervét szeptemberben, amelyben kivételes figyelmet szentelt a magyar műveknek, mellettük a drámairodalom nagy klasszikusainak is, újításként pedig az ifjúságnak szánt előadások bevezetését jelezte, amelyekkel újfent a számtalan kolozsvári iskola tanulóit kívánta bevonni a műélvezetbe (BN 1900.09.15).

Az 1900–1901-es idény lejártával Bölönyi József távozott az intendánsi székből, és vele együtt Janovics is a művezetőiből (Mo 1901.04.03), így átmenetileg szerződés nélkül maradt. Neve felmerült a Színművészeti Akadémia dramaturgia, lélektan és esztétika tanári állása kapcsán Alexander Bernát helyére, aki egy éves szabadságot vett ki, ám Váradi Antal, a színiakadémia igazgatója inkább önmagának szerezte meg a katedrát (Mo 1901.03.01). Amikor rövidesen a szegedi színházigazgatói állásra hirdetett pályázatot Szeged törvényhatóságának színügyi bizottsága, Janovics is elküldte postán jelentkezését, mellette a 10 000 koronás óvadékot, és egy kis izgalommal (jóllehet a színügyi bizottság eleve őt szemelte ki), a pályázat határideje előtt alig pár órával befutott postai küldeménye alapján – amelyben a pénz is volt – öt másik pályázóval szemben három évre megszerezte az állást (Mo 1901.08.04, MN 1901.08.04, H 1901.08.04). Alighogy elfoglalta az igazgatói széket, Janovics a fiumei magyar színház – a Fenice-színkör – kibérlése ügyében konfliktusba került Krecsányi Ignác budai színigazgatóval, aki a korábbi években Fiume magyar színházépületének vendége volt a budai társulattal. Krecsányi szerint Janovics titokban utazott Fiuméba, kötött bérleti szerződést az épület albérlőjével és szerződtette oda a tavaszi idényre a szegedi társulatot, amit a helyi, fiumei sajtó nem nézett jó szemmel és „kollégiátlan” magatartásnak minősített, méltatva a budai művészeti vezető érdemeit a fiumei magyar drámaszínpad fellendítésében (a Magyar Tengerpart véleményét idézi a PN 1901.09.03, Krecsányi tiltakozását közli a Mo 1901.09.06). A fővárosiak egyöntetűen nehezteltek Janovicsra, ám rövidesen csillapodtak a kedélyek, amikor híre jött, hogy Fiume és Szeged színpadán játszani fog Jászai Mari, Márkus Emília és Újházi Ede, akiket a Nemzeti Színháztól szerződtetett Janovics (PN 1901.11.24).

Szabados Piroska, Várkonyi Mihály (Victor Varconi) és Janovics

Apró kuriózum, amely megütötte az országos sajtó ingerküszöbét: az 1904 áprilisában kitört vasutassztrájk miatt Janovics és kísérete Budapesten ragadt, ugyanakkor pedig Jászai Mari Szegeden, aki pedig sürgősen a fővárosba kellett utazzon bemutatóra. Janovics az akkor rendkívül ritka autós megoldást vette igénybe, azaz „kapcsolatba lépett egy automobil-vállalattal”, és az így fogott fuvarral egyrészt magát és színészeit utaztatta Szegedre, onnan pedig ugyanaz az autó szállította Budapestre Jászait (PH 1904.04.21).

A fiumeihez hasonló – állítólag elégtelen – hódmezővásárhelyi vendégszereplést követően, ahol Janovicsnak szemére vetették, hogy népszínművek helyett az operettet részesítette előnyben, ezért így többé nem kívántak ott vele szerződni, a szegedi színház igazgatói állására 1904-ben újabb pályázatot hirdetett a törvényhatóság színügyi bizottsága. Janovics ismét jelentkezett, ám ezúttal erős tanácsi ellenzékkel találta szembe magát. Szeged város tanácsa egyik 1904 nyárvégi ülésén leszavazta Janovics pályázatát, és Makó Lajos egykori igazgatót várta vissza az állásba. A törvényhatósági bizottság szeptember 16-i közgyűlése heves vita után azonban megváltoztatta a tanács határozatát, és 82 szavazattal 56 ellenében ismét Janovicsot választotta igazgatónak, mégpedig hat évre (SzV 1904.09.17). Azonban a közgyűlés döntése ellen a belügyminiszterhez benyújtott fellebbezések késleltették a szerződés meghosszabbítását, és közben a kolozsvári színház pályázatot írt ki az igazgatói állásra (Megyeri Dezső távozásával), egy éves időtartamra. Janovics az utolsó pillanatban, október végén küldte el pályázatát, nem remélve már a szegedi kinevezést. Döntése indokait nyílt levélben közölte Gaál Endre tanácsossal, a szegedi színügyi bizottság elnökével (SzV 1904.10.28), amelyek – mint mondja – nem anyagiak, hanem főként a jövőt illető aggályok voltak. Korántsem volt ugyanis biztos benne, hogy Tisza István belügyminiszter az ő javára dönt, ezért inkább a távozást választja. Tisza sietett novemberben kinevezni Janovicsot 1905. április elsejétől a kolozsvári színház élére, miközben a szegedi színházzal szerződéses viszonya, a türelmi idő hozzáadásával, 1905. április 20-ig szólt (BN 1904.11.20). Húsz napig tehát egyidőben mindkét intézmény élén állt, és ezt az időszakot nagyrészt arra használta, hogy a szegedi társulatot Kolozsváron vendégszerepeltesse, s a kolozsvárit Szegeden (elsejétől 16-ig, PN 1905.03.01). A kolozsvári színház ellenőrző bizottságának 1905 augusztusi felterjesztésére Janoviccsal 1906. április elsejétől három éves szerződést helyeztek kilátásba, melyet Kristóffy József belügyminiszter előzetesen megerősített (BH 1905.08.13), éppen időben az új színházépület 1906 szeptemberi felavatását megelőzően, és utoljára belügyi jogkörben, mivel nem sokkal később az 1907/81.809-es belügyminisztériumi körrendelet az összes színművészeti ügyet a vallás- és közoktatási minisztérium jogkörébe utalta át (MRT 1907, Bp. 1908, 809–810).

Janovics és Várkonyi

Rövid időn belül a pécsi színháztól szerződésszegéssel „megszökött” Kállai Jolán primadonna kapcsán Janovics konfliktusba került az Országos Színészegyesülettel, amelynek egy belügyminiszteri rendelet ellenőrzési jogot biztosított a Nemzeti Színházak vezetése fölött, és gyakorlatilag vétójoga volt a színigazgatók kinevezésében. Az egyesület fogást próbált találni a kolozsvári igazgatón, amelyet majd arra használhat fel, hogy a szökött primadonnát visszakényszerítse pécsi állásába, és így felszólította Janovicsot, hogy mutassa be szerződését áttekintésre, de ennek az igazgató nem tett eleget és a városi színügyi bizottság védelmét kérte, egyenesen Béldi Ákos főispánhoz folyamodott (BH 1905.10.12). Janovics egy hónapig dacolt a színészegyesülettel, amely még fegyelmi vizsgálatot is indított az engedetlen igazgató ellen. A főispán védelme alatt, és mivel a színészegyesület fellebbezését a belügyminiszter elhárította, továbbá mivel Kállai Jolán bűnbánóan visszatért Pécsre, a fegyelmi vizsgálatot lezárták (PN 1905.11.16). Janovics viszont ezzel gyakorlatilag kivonta magát és társulatát a színészegyesület fennhatósága alól, és többé nem fordult elő, hogy színészügyekben felelősségre vonják.

A várostól kiutalt Hunyadi téri telekre javarészt állami költségvetésből felépült a kolozsvári Nemzeti Színház új épülete, amelynek átadására és a zárókő letételére 1906. szeptember 7-én került sor Darányi Ignácz földművelésügyi miniszter jelenlétében. Az épület előterében leleplezett Kótsi Patkó János, egykori színész és igazgató, valamint E. Kovács Gyula színész mellszobrát, Róna József szobrász alkotásait Janovics ajándékozta az intézménynek (O-V 1906.09.16, U 1906.09.09). Mivel ettől a pillanattól a korszak végéig megszakítás nélkül a kolozsvári Nemzeti Színház igazgatói állásában volt, és ilyen szempontból a versenyhelyzetek, illetve az intézményközi konfliktusok elkerülték, vizsgáljunk meg más szempontokat is Janovics Jenő életéből.

Janovics, mint hős és antihős egy képzelt életrajzi filmben

A színház élén élete egyfajta rutint vett fel. Rendezett, szerepeket osztott magára, intézte a kiszállásokat és a vendégszerepléseket, színészeket alkalmazott és bocsátott el, megalkotta minden idény előtt a színház munkatervét, és Poór Lilivel kötött, sajnálatos módon gyermektelen házasságának minden szabad percét a színház ügyeinek szentelte. Nagy teherbírású, céltudatos férfi volt, különleges üzleti érzékkel. Szabadidejében gyakran utazott.

Színházi élet, 1916. A kép kattintásra megnő.

Amikor egyik alkalommal Horti Sándor és Kürti György színészekkel Velencében járt 1908 nyarán, letartóztatták hamis pénz birtoklásáért. Történt ugyanis, hogy indulás előtt a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankban váltott pénzt, és kapott négy darab százlírást a sok kisebb értékű bankjegyekkel együtt. Velencében több emléktárgy vásárlásakor az egyik százlírással akart fizetni, de a kereskedő késett visszaadni, mivelhogy – mint később kiderült – kihívta közben a rendőrséget és az volt a parancs, hogy a kuncsaftot ne engedje távozni. Janovicsot, Hortit és Kürtit megmotozták, megtalálták a másik három, hasonlóan hamis százlírást, és bekísérték mindannyiukat a rendőrségre, ahol másnapig időztek, miközben a rendőrök átkutatták a szállodaszobát. Janovics kérte, hogy vigyék az osztrák-magyar nagykövetségre, de az nem volt nyitva, majd követelte, hogy táviratozhasson a kolozsvári rendőrségnek, de arra nem kapott engedélyt (BH 1908.07.18). Később a konzul közbenjárására kiengedték, de nem hagyhatta el a várost, majd mikor utólag megkapták Kolozsvárról az azonosításhoz szükséges adatokat, elnézését kérték. Janovics megfogadta, hogy a bankot bepereli (PN 1908.07.30). Jóllehet a bank egyik pénztárosa később alátámasztotta Janovics állítását, tárgyi tényálladék hiányában (a hamis százlírások a velencei rendőrségnél maradtak) nem tudta megerősíteni, hogy a kérdéses bankjegyeket valóban tőlük kapta-e Janovics (PN 1908.08.29). Az ügy további sorsát illetően nincs hír.

Darabjai, filmjei, szerepei és intézményvezetői tehetségét illetően a legkevesebb kritikát itthon, Kolozsváron kapta. Hasonlóan, a kolozsvári napilapok foglalkoztak legkevésbé a filmforgatásokkal, amelyek a városban mégiscsak elég látványos jelenség lehettek. A nyilvánosság terében ennek ellenére leghangosabb bírálója Tóth Sándor újságíró volt, aki a Kolozsvári Tükör című közéleti hetilapban foglalkozott gyakran Janovics személyével. A lap 1914-ben indult, és maga Tóth számításai szerint 1916 februárjáig összesen 19 „kellemetlen cikket” írt Janovicsról, pedig egykoron még jó viszonyban voltak (KT 1916.02.09). Janovics rágalmazásért beperelte mind Tóthot, mind pedig a lapot megjelentető Pannónia nyomdát, és nyert. A bíróság 2500 korona kártérítésre kötelezte Tóth Sándort, és ugyanannyira a nyomda tulajdonosát, továbbá a perköltséget is a nyakukba varrta (PN 1916.02.07).

Ez épp egy olyan cikk, amiért valószínűleg nem született rágalmazási per

Tóth Sándor valóban leszedte többször is a keresztvizet Janovicsról, ám a rendelkezésre álló másodlagos források hiánya óvatosságra int, és nyilván korántsem biztos, hogy egyik-másik hírértékű állításában puszta rosszindulat vezérelte volna. Még 1915 júliusában Tóth alaposan kielemezte a színészgázsik problémáját a kolozsvári színházban. Értesülései szerint ugyanis a háború kitörésekor, amikor rövid két hónap leforgása alatt besorozták a férfiszínészek mintegy felét, az őszi idény megnyitásakor Janovics szerződést bontott minden színésszel, és 30-40%-os fizetéscsökkentéssel új szerződést ajánlott nekik, amit legtöbbjük elfogadott. Az előadások minősége csökkent, és ilyen körülmények között a nézők száma is megcsappant, ami jövedelemkiesést okozott. De nem baj – állítja Tóth – mert a Színkör Mozgó (Janovics mozija, melyet az egykori Nyári Színházban működtetett a Szamos-parton, azután, hogy megpróbált szabadulni az épülettől 1911-ben, amikor felajánlotta a vallás- és oktatási minisztériumnak) nyeresége bőven fedezte a kárt. A nyári szünetben pedig, mikor a színészek általában vendégszerepléseket vállalva pótolták keresetüket, Janovics a kolozsvári színészeket napi legtöbb 15 koronáért filmszerepekre fogta (ez jelenthetett akár napi 12 órás munkát is), ami igencsak kevés volt a boldogsághoz (KT 1915.07.14). Tóth többször visszatért ehhez a vesszőparipájához, sőt, az 1915. augusztus 24-i Kolozsvári Tükör lapszámban leközölte a színészek „éhbérlistáját”, azaz éves fizetéseiket. Ebből kiderül, hogy az örökös tagokén kívül a többiek fizetése eltérő módon, de nagy mértékben csökkent az 1914-es állapothoz képest. Mindezt tekinthetnénk akár egyfajta (ismeretlen indíttatású) bosszúhadjáratnak is Tóth Sándor részéről, ha 1917 áprilisában a Pesti Napló nem írta volna meg egy nevét elhallgatni vágyó forrásra hivatkozva, hogy a nagyon kis fizetésű kolozsvári színészek egy kávéházban spontán szakszervezeti megmozdulást tartottak, és arra biztatták egymást, hogy béreik emelését követeljék az igazgatótól. Amikor végre rászánták magukat, bementek az igazgatói irodába, ahol viszont Janovics azzal fogadta őket, hogy gázsijuk meg van már emelve. A hírlapi értesülések szerint egy „lojális” színész árulta el mi készül, s az igazgató igyekezett így megelőzni a nyíltszíni konfliktust (PN 1917.04.21). Talán nem véletlenül éppen akkor a színház színügyi választmánya megdrágította a jegyek és bérletek árát, amiről itt a későbbiekben még esik szó. Tóth Sándor is körülbelül erről értekezik többször, hogy Janovics az a típusú menedzser volt, aki amit elvesztett a réven, azt kinyerte a vámon. Ami kiadásai támadtak tehát a színházban a színészhiány és az általános művelődési reflexek háborús érdektelenségében, azt visszanyerte a mozikban, amelyek viszont roppant népszerűek voltak. Többes számban „mozik”, igen, ugyanis Tóth szerint Janovics nem pusztán csak a Színkör Mozgót működtette, hanem bérlője volt az Egyetem és az Uránia moziknak, továbbá a szolnoki, nagykárolyi, hódmezővásárhelyi moziknak is, jóllehet ez az értesülése forráshiány miatt pletykaszinten marad (KT 1915.09.07).

Színészeinek Janovics amikor csak tehette, és olyan volt a konjunktúra, juttatott is. A román betörést követően, 1916 őszén, amikor Kolozsvárt a székelyföldi menekültekkel együtt a menekített haszonállatok is ellepték, és a város rövid ideig nagy mennyiségű olcsó marhahúshoz jutott, Janovics 1 K 60 f/kg értékben hozatott belőle színészeinek, ami az országosan tapasztalt legalacsonyabb ár volt. Emellett háztartási cikkeket szerzett, egyéb élelmiszerhez (rizshez, borsóhoz) juttatta az alkalmazottakat a város szükségraktárait felállító Bethlen Ödön főispán jóvoltából. És ha mindez nem elég, drágasági pótlékot fizetett (100 és 60 koronát) 1916. november elsején, épp időben a novemberi vásár előtt (U 1916.11.03., PH 1916.11.04).

A vagyonát gyarapító filmgyáros és vállalkozó

Janovics korán felismerte a színházi miliő hirdetésre kiváló képességeit, és két ízben is vállalkozók rendelkezésére bocsátotta színházai nagyméretű szabad felületeit. Még 1909-ben társult Bittó Rezső kolozsvári készruhakereskedővel, és bejegyezték együtt a Színházi függöny hirdetési vállalatot, Bittó és társa néven (KÉ 1909.02.25). Mivel a kolozsvári cégek hirdetései apró üzletnek bizonyultak, és lehetősége nyílt részt vállalni egy országos szórású szaklap hirdetési felületeinek üzletéből is, Janovics két évvel később három másik vállalkozóval (köztük Sebestyén Artúr építésszel és Lenkei Zsigmonddal, a Kinematográf c. lap tulajdonosával) társulva létrehozta a Magyar Reklámvállalat Rt.-t, 200 ezer korona alaptőkével, így határozva meg a cég profilját: „színházi függönyöknek bérlete és reklámcélokra való felhasználása, valamint mindennemű reklámüzlet” (KÉ 1911.03.02).

Új idők, 1914

Jóval nagyobb üzletnek bizonyultak, és a teremtett művészi érték mellett tetemes összegekkel gazdagították filmgyári vállalkozásai. Említettem korábban konfliktusát a Kolozsvári Tükör szerkesztőjével és végül a rágalmazási pert. Tóth Sándor igencsak megszívlelte a bírói döntést, ugyanis az 1916. február 9-i lapszám után mindössze egy alkalommal hozta ismét olvasóközelbe Janovicsot, éspedig abban a lapszámban, amelyben a háborús konjunktúrát a maguk hasznára fordítani tudó kolozsvári „hadmilliomosok” lajstromát közölte.  Mentségére legyen mondva, Janovicsot – akinek neve mellé 4 millió koronát írt, mint tiszta hasznot 4 év alatt – azzal a csillaggal is megjelölte, amely szerint hadmilliomosságán kívül nincs más bűne, „mert az nem bűn, hogy a háború előtt teljesen ismeretlen szegény ember(ek) volt(ak)” (KT 1918.06.27). A lista annyiban hiteles, bár bizonyára nem fedi teljesen a valóságot, amennyiben a következő lapszámban arra tesz utalást, hogy Wertheim Mór pénzügyi titkár (az adóhivatal munkatársa) szolgáltatta az információkat (KT 1918.07.11). Janovicsnál évi egy millió korona nyereséget számol tehát a „mozi, filmgyár, színház” forrásokból.

Tudvalevő, hogy Janovics előbb egy névtelen filmstúdiót hozott létre 1914-ben, miután egy évvel korábban a Sárga csikóval oly széles ismeretségre tett szert, jóllehet Imre Erzsi színésznő halálos munkabalesete kapcsán Janovics egy évet kellett várjon arra, hogy a királyi főügyészség ejtse az ellene emelt, gondatlanságból elkövetett emberölés vádját (BH 1914.05.17). Operatőre, rendezői, színészei voltak, de az utómunkát és a terjesztést is meg kellett oldania valahogy, így szerződött a Projectograph Rt-vel, és a két tulajdonos neveinek kezdőszótagaiból, a Pro-ból és a Ja-ból alakult 1915-ben a Proja filmgyár Kolozsváron (SzÉ 1915.10.31). Első három filmje, mindhárom Kertész Mihály rendezésében – A tolonc, A kölcsönkért csecsemők és a Bánk bán – hatalmas sikert arattak, és újabb hivatkozási alap lettek Janovics számára, ám A tolonc bemutatását követően rövid időre zárlat alá került, mivel Pásztory Móric Miklós, a Nemzeti Filmvállalat tulajdonosa azt készült bizonyítani bíróság előtt, hogy Tóth Ede népszínművének megfilmesítésére neki volt kizárólagos joga. A vádat elutasította, a zárlatot feloldotta és Pásztoryt a perköltségek kifizetésére kényszerítette a budapesti bíróság (PH 1915.03.05).

Janovics dolgozószobájában

A majdani szerzői jogok bebiztosítására Janovics még 1913-ban – azt követően, hogy átvette az Országos Színészegyesület elnökségét Ditrói Mórtól – felvásárolta 40 ezer koronáért a színészegyesület irodalmi ügynökségét, majd Révész Ferenccel összefogva bejegyezte mint vállalatot (KÉ 1913.12.04). A céget új irodalmi művek szerzői jogának felvásárlási céljával hozta létre, ám a jelek szerint néha nem járt el méltányosan. Tóth Sándor a Kolozsvári Tükörben a Tetemrehívás szerzői jogaival történt csúnya visszaélésre világít rá 1915 őszén, még akkoriban, amikor volt bátorsága Janovicsot támadni. Tóth értesülései szerint egy bizonyos Némedy Gábor, kolozsvári fiatal tanárjelölt (egyszóval: egyetemi diák) dolgozta át Arany János balladáját forgatókönyvvé, amit vesztére megmutatott Janovicsnak. Janovics úgy tett állítólag, mintha nem érdekelné, majd jelezte, hogy mégis, de alaposan át kell írják Garas Mártonnal, és egyfajta szánalomból kifizetett érte 100 koronát a naív Némedynek. A film a Némedy forgatókönyvéhez képest apró módosításokkal leforgott (KT 1915.11.09), bekerült a mozikba, és ragyogó sikerrel vetítették országszerte. Némedy pedig mindössze a „rongyos” 100 koronával maradt, Janovics pedig lefölözte a film kasszasikerét – írja Tóth, bár ezt a történetet is óvatosan kell kezelnünk kontrollforrás hiányában.

A Projectographfal ismeretlen okokból szakított, és 1916-ban már a kolozsvári Corvin filmstúdióval hozza kapcsolatba nevét a korabeli sajtó. A Corvin szignó alatt egyetlen szűk nyár idején 1916-ban nem kevesebb, mint 18 filmet forgatott Kolosváron (AU 1916.08.30). Ebben a munkafolyamatban elsődlegesen Korda Sándort foglalkoztatta a rendezői székben, akinek később a Corvint eladta, majd létrehozta a Transsylvania filmgyárat, melyet 1918 júliusában cégként be is jegyzett (KÉ 1918. 09.05). A Transsylvania élén került 1918 őszén a Magyar Filmipari Kényszerszakszervezet elnöki tisztségébe. A szakszervezetet Szterényi József kereskedelmi miniszter rendeletére hozták létre (mint a többi ipari szakszervezeti kényszertársulást), és alapvetően a külföldi filmek piacával szembeni védekezés sürgette szükségszerűségét. Janovics elnöki megválasztásával szemben különösen a filmkölcsönzők tiltakoztak, mivel egyrészt nem tartották szakmabelinek – különös módon –, másrészt pedig mert nem tartózkodott állandó jelleggel Budapesten. Mint a későbbiekben kiderül, nemhogy Budapesten nem volt, de a szakmát sem különösen tudta ebben az időszakban gyakorolni, mivel lendületes politikai szerepvállalásba kezdett.

Janovics a főtéri palota erkényén

Politika és városvezetés

1906 végén a kolozsvári törvényhatósági bizottság igazoló választmánya által véglegesített legnagyobb adófizetők listáján tűnik fel először neve, mint virilistának a városi képviselőtestületben. A virilizmus közigazgatási jelensége a dualizmuskori Magyarországon a vármegyei, városi és községi képviselőtestületeket felerészben alkotó, a közigazgatási egység területén legtöbb egyenes állami adót fizető személyeket jelentette. Az értelmiségiek adóját kétszeresen vették számításba, így Janovics Jenő egyenes állami (ingatlan- és kereseti) adóját is minden alkalommal megduplázva vette figyelembe a kolozsvári törvényhatósági bizottság igazoló választmánya. Első felbukkanásakor (1906 végén, amely lista az 1907-es képviselőtestület összetételére vonatkozott) adója megkétszerezve 2938 korona (Kthb kgy jk, 1906.12.20). 1917-ben, a korszak utolsó, hitelesen összeállított listáján adója – kétszeresen – 7054 korona 80 fillér (Kthb kgy jk, 1917.10.27), amelyet a 11 évvel korábbi összeggel összemérve egyrészt a vagyonosodást jelzi, másrészt az adónemek háborús inflációját is mutatja. Valós, 3077 kororona 40 fillér adója kolozsvári viszonylatban, a virilis-lista szerint, a házbirtokos és nagykereskedő kategóriák képviselőinek adójával egyenértékű, ami a háborús körülmények között jelentős vagyont fed. Mindazonáltal Janovics 1917-et megelőzően (abban a tíz évben tehát, amit formálisan addig a város vezető testületében töltött) a közgyűléseken rendkívül ritkán vett részt (amelyeket pedig havonta hívtak össze). Ha részt vett, akkor bizonyára valamilyen szempontból érintett volt, vagy közművelődési megfontolásból tartotta fontosnak leadni a szavazatát (ott volt például az 1913. május 20-i rendes közgyűlésen, amikor a kolozsvári zenekonzervatórium igazgatói állásába megválasztották Lavotta Rezső zeneszerzőt).

Aktív várospolitikussá 1917-ben vált, immár rendszeresen eljárt a közgyűlésekre, különösen mivel év elején több alkalommal napirendi pontként szerepelt a színházjegyek megadóztatásának kérdése, a városi vigalmi adónem bevezetése részeként. A vitafolyamat végén, az 1917. május 30-ára egybehívott közgyűlésen a kolozsvári városatyák megszavazták a színházi jegyek 10%-os megadóztatásáról szóló városi szabályrendeletet, ami nem kis mértékben Janovics érdeme volt, tekintve, hogy áprilisban még 20%-os adót akart a város bevezetni. Ez ellen Janovics a sajtóban tiltakozott, és jelezte, hogy még a fővárosban is mindössze 10%-os az illeték, a kolozsvári emelés tehát példátlan lenne a magyar nyelvterületen (U 1917.04.27). Mindez egy hónappal azután történt, hogy ő maga – formálisan nyilván a színház színügyi választmánya – jelentősen emelte a jegyek és páholybérletek árát (U 1917.04.20), ezzel párhuzamosan pedig növelte a színészek gázsiját, ahogyan arról már korábban volt szó.

Janovics (középen) és társulata 1919-ben, a korszak végén. A kép kattintásra megnő.

Politikai közszereplése ugyancsak 1917-ben kezdődött, amikor a pártalapítás céljával összehívott választójogi értekezleten Janovics terjesztette elő az általános, egyenlő és titkos választójogért társadalmi bázis építése céljával létrehozni kívánt kolozsvári párt szükségszerűségét (U 1917.07.10). A Választójogi Blokk Budapesten alakult egy hónappal korábban, a kolozsvári pedig az év második felében. 1918 áprilisában, a Kolozsvári Választójogi Blokk nagygyűlésén, mint a párt egyik vezére és a gyűlés elnöke szólalt fel (U 1918.04.23). Rövidesen, ugyancsak a választójogi blokk megerősödésének törekvései nyomán, helyi munkapárti politikusokkal és néhány nagyiparossal együtt egy választójogi lap létrehozását kezdeményezte (8OU 1918.07.11). Innen már csak egy lépésre volt a Jászi Oszkár által még 1914-ben alapított Országos Polgári Radikális Párthoz való csatlakozása, amelynek helyi szárnyát bevitte a háború végének közeledtével a Nemzeti Tanács erdélyi bizottságába (U 1918.10.20), és amelynek egyik alelnöke lett (U 1918.11.01). Az őszirózsás forradalmat követően az egymást érő kolozsvári nemzeti tanácsi- és népgyűléseken több ízben beszédet mondott, a háború borzalmait túlterhelt metaforákban elítélő és Magyarország függetlenségét haragosan követelő modorban. A decemberben megszervezett erdélyi főkormánybiztosság társadalomszervező munkájában mint a közművelődési ügyosztály vezetője vett részt (U 1919.12.11), és állandó tartózkodási helye lett a Nemzeti Tanács városházi irodája. A december 21-ére összehívott kolozsvári magyar nemzetgyűlésen Apáthy István kormánybiztos, NT elnök és Sándor József SzNT-elnök után mondott beszédet az ipartestület főtéri palotájának erkélyéről (lásd itt: filmhiradokonline.hu).

Nem mellékesen a háborúvégi politikai szerepvállalása hozta abba a helyzetbe, hogy Kolozsvár megszállását követően a román hadvezetés a városra rótt hadisarcban Janovicsnak személyesen részt osszon. A Cigányi (Crișeni) községben elesett 9 román katonára egyenként 100 ezer koronás sarcot kényszerült fizetni Kolozsvár (összesen tehát 900 ezret), ebből Janovics része 80 ezer volt, egyike a legnagyobb személy szerint kifizetendő összegeknek (PN 1919.01.18).

Rövidítések: 8OU – 8 Órai Újság, AU – Az Újság, BH – Budapesti Hírlap, BN – Budapesti Napló, H – Hazánk, KÉ – Központi Értesítő, Kthb kgy jk – Kolozsvári törvényhatósági bizottság közgyűlési jegyzőkönyve, KT – Kolozsvári Tükör, MN – Magyar Nemzet, Mo – Magyarország, MRT – Magyarországi Rendeletek Tára, NT – Nemzeti Tanács, O-V – Ország-Világ, PH – Pesti Hírlap, PN – Pesti Napló, SzNT – Székely Nemzeti Tanács, SzV – Szeged és Vidéke, U – Ujság.

A szerző hálásan üdvözli az Arcanum Adatbázis Kft munkáját, amely jelentősen hozzájárult a tanulmány létrejöttéhez. Janovics két világháború közti munkásságát vizsgáló tanulmányunk ide kattintva olvasható el.

Articol realizat în cadrul proiectului „Momente din istoria cinematografiei clujene”.
A cikk „Fejezetek a kolozsvári mozgókép történetéből” projekt részeként íródott.