Az olasz rendezőtől sosem állt távol a giccs, de talán a Parthenopéban kerül legközelebb hozzá – filmje mégis grandiózus tabló szépség és mulandóság, szerelem és halál viszonyáról, Nápoly mítoszi eredettörténetén keresztül.
Az utóbbi években annyi filmrendező mutatta be a saját gyerekkorát, hogy az ifjú hősök lassan már egy óvodát vagy iskolát is megtöltenek. Mi a közös ezekben a filmekben és miért válhatott ismét népszerűvé ez a filmtípus?
Paolo Sorrentino 2001-es elsőfilmje után tért vissza Nápolyba, hogy egyszerre írjon szerelmeslevelet szülővárosához és dolgozza fel gyerekkori traumáit az Isten kezével.
A Silvio és a többiek ránézésre egy pimasz és invenciózus alkotás, de Paolo Sorrentino nem merte igazi kérdések elé állítani az életrajzi film alapjául szolgáló főszereplő, Silvio Berlusconi karakterét. Nem derül ki, hogy vajon Olaszország tartozik Berlusconinak ezzel a filmmel, vagy pedig fordítva, Berlusconi tartozik-e Olaszországnak valamivel? A néhány állítás, amit mégis tenni merészel, feloldódik a keretes szerkezet keresztény utalásai között, és a kegyelem egyneműsítő ereje még azt is elfedi, amit a film véletlenül megmutatott.
A tévésorozat már rég nem jelent egyet a legalantasabb kommersz közönségfilmezéssel, de olyan tisztán szerzői széria talán még sosem készült, mint Az ifjú pápa. Más kérdés, hogy ez önmagában még nem jelenti azt, hogy színvonalas lenne az első évad.
