A tévésorozat már rég nem jelent egyet a legalantasabb kommersz közönségfilmezéssel, de olyan tisztán szerzői széria talán még sosem készült, mint Az ifjú pápa. Más kérdés, hogy ez önmagában még nem jelenti azt, hogy színvonalas lenne az első évad.
Az Oscar-díjas Paolo Sorrentino jobbnál jobb filmjeivel (Il Divo – A megfoghatatlan, A nagy szépség / La grande bellezza, Ifjúság / Youth) Fellini első számú örököseként jelentkezett be az olasz moziszíntérre, ami ráadásul hanyatlik napjainkban, azaz égető szüksége van egy nemzetközi színtéren is sikeres auteur-re. Most Jude Law főszereplésével és produceri hozzájárulásával készített európai koprodukciós tévésorozatot, angol és olasz nyelven. Megtalálta a tökéletes témát: egy pápát állít középpontba. A katolikus egyház és a Vatikán képében olyan miliőt mutat be, ami specifikusan olasz, viszont világszerte milliárd embert érint. Nagy, komplikált és ellentmondásos témakört karolt fel, de szoros fogást talált rajta.
Már a cím sokat elárul az egyszerű, de nagyszerű koncepcióról: megválasztanak egy relatíve fiatal és amerikai pápát, és ebből – a főhős ifjú korából és az éretlenségből, ami azzal együtt jár – származnak a sorozat bonyodalmai és konfliktusai. Ha úgy vesszük, Sorrentino sorozata következetes folytatása előző mozijának, az Ifjúságnak, ami két idős ember karakterén keresztül tárgyalta a fiatalság témáját, Az ifjú pápa viszont közvetlenül, egy olyan figurán keresztül, aki fiatalabb pápai minőségében, mint bárki korábban.
A főhős ifjú, tehát radikális: konkrétan szélsőjobboldaliként kategorizálható intézkedésekkel hívja fel magára a figyelmet, például kvázi háborút indít a melegek és az abortusz ellen. Azaz a tökéletes ellentétét csinálja annak, amit a menekültek lábát mosó Ferenc pápa. Sorrentino jó irányba indult, hiszen ha cselekménye közvetlenül rímelne a valóságra, akkor nem lenne érdekes. Találó bonyodalom, hogy olyan antihőst állít középpontba, aki a középkorba vetné vissza az egyházat.
A főhős bevallottan úgy próbálja újra szexivé tenni az egyházat, hogy leáll a jótékonykodással és a toleranciával, szembefordul a politikai progresszióval és annak minden trendjével. Bezárkózik, és két lábon járó rejtvényt csinál magából. Rocksztárok, excentrikus művészek stratégiáját használja. Nem mutatkozik nyilvánosan, nem hagyja magát fotózni, elhanyagolja pápai teendőit, felrúgja a rituálékat, mindent megtesz, hogy ellenségeket szerezzen magának az egyházban és azon kívül, a híveket pedig elüldözni igyekszik, hogy könyörögve térjenek majd vissza. Nem populista, hanem inkább elitista mizantróp, aki viszont az emberek ösztönös és morbid kíváncsiságára apellál. Hollywoodi filmbe illő történetet sző magából, és ki ne akarná látni, mi lesz a végkicsengés.
A sorozat erősségei még a színészi játék a nemzetközi szereplőgárdától (Diane Keatont rég nem láttuk) és Sorrentino Fellinit idézően művészi, stilizált, fantáziaképekkel teli rendezése, amilyet tévében talán csak David Lynchnél láthattunk eddig (Twin Peaks). A képi világ és a zene találóan eklektikus, ráadásul maga a széria is éppoly rejtélyes és merész, mint a főhőse, Sorrentino ugyanazt a taktikát alkalmazza, mint protagonistája. Sokáig nem tudni, ő vajon hányadán áll náci-punk pápájával (ha egyáltalán áll valahol), és azt sem láthatjuk előre, mire fogja kifuttatni a történetet. Csak sejthetjük, Sorrentino valójában tudja-e egyáltalán, hogy mit csinál, vagy teljesen a vakvilágba sző egy szappanoperát, pusztán van annyira tehetséges, hogy így is érdekes legyen a végeredmény.
Ebből következik viszont, hogy a sorozatnak hiányosságai is vannak. A legfájóbb hiba a vontatott tempó és az alaposan elhúzódó párbeszédek. Lerí, hogy ez egy európai auteur sorozata, nem pedig rutinos és fegyelmezett amerikai iparosoké. Az olaszok egyébként tudnak pörgős sorozatot csinálni, lásd például The Wire-koppintásukat, a Gomorrát, azonban House of Cards-utánzatuk fejletlenebb tévékultúráról árulkodik.
A tanulság, hogy a lassú tempót és a „beszélő fejeket” moziban könnyebb elviselni, mint tévében. Egy mozinak másfél-két óra alatt vége, és akkor is kikapcsolódás, ha nem nyaktörő az iram, a sorozatoknak viszont nézetniük kell magukat, függővé kell tenniük a közönséget, különben elcsábítja a nézőt egy másik, üresjáratoktól mentes, kevésbé túlbeszélt széria. Sorrentino tehát ugyanúgy fordul szembe a sorozatok trendjeivel, mint ahogy pápája is árral szemben úszik, más kérdés, hogy az ilyen kísérletezés mindkét esetben igen kockázatos, a végeredmény pedig a legjobb esetben is megosztó.
