Az új pápa ott folytatja, ahol Az ifjú pápa abbahagyta, mégis valami radikálisan mást ad. És nemcsak John Malkovich miatt.
Valljuk be, egy kicsit Dallasba, vagy más szappanoperába illő az, ahogyan az előző évad sorozat végén az alkotók látszólag megölték a protagonistát, csak hogy most kiderüljön: igazából kómában van. Talán nem leszek túl spoileres – hiszen a plakátokból, előzetesekből is egyértelmű –, de természetesen Lenny Belardo (Jude Law), az első amerikai pápa egy adott ponton felébred Csipkerózsika-álmából. Ezt a Vatikán főszorgosa, Angelo Voiello kardinális-államtitkár (Silvio Orlando) és famulusai persze nem tudhatják, szóval kell keresniük helyette egy utódot, s nemcsak mert a Szentszék nem maradhat belesüppedő ülep nélkül, hanem azért is, mert titokzatos radikális iszlamista fenyegetések érkeznek, de a kómában heverő, periodikusan egyet-egyet sóhajtó pápának is egyre több a híve, és egyre hangosabban kezdik szentként emlegetni.
Ezért – egy rövid, de mókás, és történelmi ihletettségű interregnum után – megválaszt(tat)nak új egyházfőnek egy excentrikus angol arisztokratát, a családi tragédiáktól terhelt John Brannoxot (John Malkovich), aki némi vonakodás után, de elvállalja, és a pápaságban a (XIII. Piuszhoz hasonlóan nem kevésbé beszédes) III. János Pál nevet veszi fel. Brannox elődjéhez hasonlóan karizmatikus figura, de teljesen másképp: figyelemre méltó, ahogy az amerikai pápa szinte gung-ho magabiztosságával kontrasztban ábrázolják a tépelődő, neurotikus angolt. Az új pápa megpróbál egy új szemléletet, a középutasságét meghirdetni (de hát nem kiköpi az Úr a langyosakat?), napirendre térni a pedofília problémája felett is, és a sajtónyilvánosságból is mindent kihozni, ezért olyan sztárokkal veszi magát körül, mint (a saját magukat játszó) Marilyn Manson vagy Sharon Stone, de az embereknek valami más kell. Az emberek hinni akarnak. Akkor sikerül Brannoxnak meglágyítania az emberek szívét, amikor kiáll egy egyszerű, de hatásos beszéddel a nyilvánosság elé egy tragédia helyszínén. A mindaddig cirkalmas, választékos körmondatokban fogalmazó angol mindössze egy szóval fegyverez le és hódít meg mindenkit.
„Tudják, mi az, ami annyira szép a kérdésekben? Hogy nincsenek rá válaszaink." – hangzik el egy adott ponton a (régi) pápa szájából, és úgy érzem, hogy Sorrentino valahol itt tapintott rá a vallás lényegére. Új sorozata (mit sorozata, kilencórás filmje) is tele van megfoghatatlan dolgokkal, megmagyarázatlanságokkal, metafizikai bullshittel, ha úgy tetszik, mégis lehetetlen nem szeretni. Nem értjük, inkább érezzük – itt tud rezonálni a pápai, egyházi karizmára. Nem is annyira megfogalmazni kell az üzenetet, mint éreztetni. És hát Sorrentino nagyon tudja éreztetni. Ami Az ifjú pápa esetében csak gyakorlatozás volt, itt teljes erővel csapódik le, néha a szürrealizmus meglepetésével, néha klasszicizáló visszafogottsággal. Úgy tud vonzó lenni vizuálisan, hogy közben a színészeit sem felejti el: néha percekig zenés montázzsal és Luca Bigazzi-féle elképesztően gyönyörű képi kompozíciókkal kényeztet, máshol mindent a színészekre bíz.
Apropó, színészek: tovább követhetjük a Vatikán bel- és külpolitikai machinációit is egy szerintem igencsak alábecsült karakteren és színészen keresztül. A nagyszerű Silvio Orlandóról van szó, aki – filmbéli karakteréhez hasonlóan – felvállalja, hogy sose lesz már akkora szónok és vonzó férfi, hogy kiálljon a nagyvilág elé, „megelégszik" azzal, hogy a háttérből irányítja a dolgokat. Földhözragadtsága, tenyeres-talpassága erős kontrasztban van a pápák fellengzősségével (okos legyen egy pápa vagy vonzó? – kínoz a kérdés). Ugyanakkor nagyon összetett figura, korántsem kizárólag a majdhogynem cinikus pragmatizmus hajtja: a sorozat legmeghatóbb jelenetei hozzá és örökbefogadott fogyatékos neveltjéhez kapcsolódnak. Bármennyire is egyházi rezonanciájú a sorozat, nincsenek sem egyértelműen jó, sem egyértelműen ördögi karakterek: még a mellékszereplők is annyi szeretettel és odafigyeléssel vannak megrajzolva (Javier Cámara!), hogy lehetetlen nem szeretni őket elesettségükben is. Aki botrányt keres, az jobb ha máshol keresgél (persze, akit kiakaszt egy boxeralsóban masírozó, vagy pápai kazulában cigiző Jude Law 2020-ban, annak úgyis mindegy): Az új pápa, ha tobzódik is a kirívó képekben és pózokban, mindvégig emberi dolgokat mutat meg, ilyen szempontból szépen illeszkedik a Fellini-epigonként induló, mára viszont nagyon is egyéni hangú Sorrentino életművébe.
Az elhanyagolt sztorit sok mellékszál színesíti (sőt, időnként feleslegesen bonyolítja), így hát sok mindenről próbál szólni úgy, hogy végül nem szól semmiről – de nem baj, hiszen a pápa is megmondta, nem kell mindenre válasz, nem kell mindent érteni: érezni, sőt, átérezni kell. Ha feladjuk ezt a görcsös racionalizmust, akkor működni kezd Sorrentino zsenije. Pont, mint a vallás. És ha másért, hát már csak azért is muszáj tenni vele egy próbát, mert ki tudja, mikor látunk ismét mainstream tévében ekkora költségvetésű, ilyen színészgárdájú és ekkora hordtávolságú szerzői sorozatot?
