A szentek életéről és karizmatikus egyházi személyekről készült, többnyire tévéfilmes eszközökkel operáló alkotások dömpingje az utóbbi időkben szinte szubzsánerré fejlődött. Céljuk – a középkori legendákhoz hasonlóan –, a kiválasztott személy életének vallásos érzületű, szentimentális, tanító jellegű bemutatása. E mozgóképek sorában vannak kiemelkedő és kevésbé sikerült, dagályos alkotások is. Az első dél-amerikai pápa népszerű személye szinte ordított egy ilyen presztízsfilm legyártásáért. Kérdés azonban, hogy a zsáner mérlegének melyik tányérját izmosítja a Ferenc pápa című mozi.
A film közepe táján elhangzik egy poén, mely szerint egy német katona fegyvert fogott a második világháború idején egy lengyelre, aki azt mondta neki, nem lőhetsz le, mert én leszek a pápa. A német megkegyelmezett neki, de azzal a feltétellel, hogy halála után ő követheti Szent Péter trónján. E kis anekdota jól mutatja, hogy a közbeszéd – nem is mindig igazságos – véleménye szerint az egyház (csak) háttérmegegyezések alapján működik. Ennek próbálja elejét venni Ferenc pápa, Jorge Mario Bergoglio érsek, rövidebb nevén a jezsuita Jorge atya. Már a film első képe is ezt sugallja: új napfelkelte köszönt Buenos Airesre, melyet a bűnözés, a korrupció rég bemocskolt. Monumentális konstruktivista felhőkarcolók között tűnnek el az egykor magasba nyúló templomok tornyai. Itt működik több évtizede Jorge atya, a város érseke, aki megpróbálja felvenni a harcot hol az egykori, 1976 és 1983 közötti diktatúra képviselőivel, hol a gengszterekkel-dílerekkel, hol pedig a megvesztegetett városháza képviselőivel. E heroikus harcot kísérhetjük figyelemmel egészen az atya pápává választásáig.
Beda Docampo Feijóo (többnyire forgatókönyvíró) rendezőnek és César Gómez Copello forgatókönyvírónak látszólag fejtörést okozott, hogyan mutasson be egy olyan életutat, amelynek legfontosabb időszaka (a pápaság) jelenleg is folyamatban van. A megoldásra kettős narratív keretet találtak ki. Az elsőt a két, 2005-ös és 2013-as konklávé időkerete adja, amelyben felsejlenek a pápaválsztási harcok. A második keretet egy spanyol újságírónő, Ana és Jorge atya barátságnak krónikája képezi. Ez adva is volt, hiszen maga a film alapját is Elisabetta Pique újságírónő 2013-as, Ferenc pápa: élet és forradalom című könyve szolgáltatta. Maga Ana karaktere is az írónőt kelti életre. Így legfőképpen két személy köré szerveződik a film története: Jorge atyára, a segítő szentre és Anára, a félig-meddig ateista, vívódó újságíróra, annak nyomozásaira, arra, ahogyan az írónő megpróbálja magában és az olvasóiban is felépíteni az atya életművét. Lehet, hogy ez könyv formájában sikerült is, de a Ferenc pápa adós maradt ezzel.
Nem tudni miért, talán a játékidő végessége miatt (lehet, hogy sorozatnak készült a film?) az alkotók azt választották, hogy nézőiknek csak fellebbentenek néhány momentumot a főszereplő életéből, hogy aztán legfeljebb a moziból távozva majd utánanéznek ezeknek. Végül is erre való az internet. Egy idegenvezetőtől tudjuk meg, hogy hol és mikor váltott az orvostanhallgató Jorge a teológia és a papi hivatás felé, de arról már csak egy zavaros agyonszűrözött flashback tudósít, hogy ennek családi krízis lett a vége. Ráadásul a visszaemlékezésben még egy szerelmi kép és egy szenvedélyes tangó is felsejlik, de pár perccel később elveszítjük a szálat, amit az alkotók a film üresjáratai közé száműznek. Ezekből táplálkozik sajnos szinte az egész alkotás. Feijóo szerint ugyanis nagyon jó ötlet, ha ilyen felsejlő történetmorzsákból, különböző se füle, se farka, torzóban maradó sztorikkal jellemzi főszereplője tetteit. Az előbbi töredékben szerelmi, míg a diktatúrában betöltött ellenmondásos szerepe miatt történelmi hőssé, a drogdílerekkel szembeni harcban pedig rendőrré változtatja a majdani pápát, aki a városháza korrupt vezetővel való beszélgetések által még sikeres ügyvéddé is avanzsálódik. Nem azzal van a baj, hogy Jorge atya története ezáltal túl színes lenne, hanem hogy mindegyik történet csak elkezdődik, a befejezés elmarad, mélységre pedig egy Wikipédia-szócikkel sem vetekszik. Kivéve persze a keretsztorikat, amelyek úgy tűnik, többé-kevésbé „révbe érnek”.
A Ferenc pápa forgatókönyve tehát meglehetősen sekélyes, a történetek által fellebbentett „tét” legalább annyira nyitva marad, mint a főszereplő sikeres pápaságának kérdése, ezáltal azonban a film csak egy közepes propagandafilmmé válik. Az egyház valódi kihívásai elsikkadnak, vagy éppen hogy csak megemlítődnek. A főszereplő lelki kérdései is csak pátosszal kerülnek a vászonra, a valódi vívódás elsikkad. Persze lehet azt mondani, hogy a lelki krízis Jorge atya tükörkarakterében, Anában testesül meg, de az újságírónő személye is csupa rejtély: mi a valódi konfliktusa párjával? Miért vállalja az egyedüli anyaságot? Mennyire érinti meg Jorge által a hit? Mind-mind olyan kérdés, amelyre a film nem ad választ.
Emellett persze lehetne még jó film a Ferenc pápa, hiszen a színészi játék, az operatőri munka és a rendezés megmenthetné a filmet. De nem menti. A címszerepet alakító Darío Grandinetti (Beszélj hozzá / Habla con ella, 2002) ugyan megtesz mindent ennek érdekében, hiszen sikerül természetességgel mozognia szerepében, látszólag nem zavarják a film megbicsaklásai. A film női oldalát megtestesítő Silvia Abascalról (Mama, 2015) már kevésbé lehet ezt elmondani: képtelen hitelesen hozni a „családi kríziseken” keresztülívelő jellemfejlődést. Alakításán látszódik, hogy a csak félig-meddig kibontott karakter melyik oldalát tudta éppen megmutatni. Feijóo rendezése szintén legfeljebb a „korrekt” jelzővel említhető, akárcsak Kiko de la Rica (Mama, 2015) operatőri munkája.
Ezek ellenére van még egy jellegzetesség, amely alapvetően emeli a film közepes színvonalát. Ez pedig az, hogy nézőjét nem fárasztja holmi fogyaszthatatlan csodatételek, sugarak és mély basszusban megszólaló isteni hangok barokkos propagandahatásaival, ami sokszor jellemző e zsánerre. A hit és a vallásos érzület, hálistennek megmarad az emberek közötti viszonyok ábrázolásaiban. Sajnos a film pont ezen erényét nem ismerte fel, és eme élethelyzeteknek csak torz enciklopédikus áttekintését adja. De ettől még a Ferenc pápa egy közepes, de fogyasztható biopic mozi.
