A Munyurangabo című, amatőr színészekkel forgatott, dokumentarista stílusú első játékfilmjével már kisebb fesztiválsikereket elért Lee Isaac Chung a Minarival kvázi a semmiből tört az élre.

A Chung nagymamájának dedikált Minari sikerei a 2020-as Sundance Filmfesztiválon kezdődtek, majd idén februárban már Golden Globe-ot is nyert a legjobb idegen nyelvű film kategóriában. Az Arany Glóbusz-jelölés ugyanakkor ellenérzéseket is szított a sajtóban: mivel a dialógusok nagyrészt valóban az angoltól „idegen”, jelen esetben koreai nyelven hangzanak el, a szabályzat értelmében a film nem indulhatott a legjobb film kategóriájában, dacára annak, hogy a cselekmény Amerikában játszódik, a rendezője is amerikai, és tulajdonképpen a történet is ízig-vérig az. Mindez azonban csak még inkább felkeltette a szakma érdeklődését a film iránt, amely a polkorrektebb Oscar- és BAFTA-mezőnybe érve már hat-hat különböző kategóriában szerzett jelölést.

A Minari egy öttagú, koreai származású család meséje, valahol Arkansas államban, valamikor a nyolcvanas években. Lévén szó egy, legalábbis külső jegyeiben nyilvánvalóan idegenszerű, a világ túlsó végéről bevándorolt családról, kívülállóságuk és gyökértelenségük természetesen mindvégig érezhető, nem is annyira Amerikában, mintsem konkrétan Arkansasban, konfliktusaiknak mégsem feltétlenül ez a fő kiváltó oka. Sokkal inkább az, hogy a családfő, részint önmegvalósításai szándékkal, így kissé önző, de mindenképp önkényes módon, óriási anyagi és érzelmi kockázatnak teszi ki szeretteit, amikor a monotonitásból és kiszolgáltatottságból való kitörés (másnéven az amerikai álom) reményében egy mindentől távol eső farmra helyezi át a család székhelyét, ahol bármiféle előzetes tapasztalat nélkül növénytermesztésbe fog. A hirtelen változást a gyerekek persze nagyrészt kalandként élik meg, édesanyjuk azonban egyáltalán nem osztozik a férfi elszántságában és lelkesedésében, és kezdettől fogva aggodalmakkal és kételyekkel telve szemléli az eseményeket, amit a bébiszitterkedni odarángatott nagymama megérkezése is csak átmenetileg old.

A Minari igazi önéletrajzi ihletettséggel bíró alkotás, ugyanis a kolorádói születésű rendező főhőséhez hasonlóan maga is koreai bevándorlók gyermekeként nőtt fel egy arkansasi farmon, a történethez pedig a benne szereplő színészek is hozzátették a maguk élettapasztalatait és emlékeit (Jacob emblematikus piros baseballsapkája például a színész saját, tinédzserkori ruhadarabjaként került be a forgatás kelléktárába), ezzel is erősítve a film személyes hangvételét.

A filmbeli apát Steven Yeun alakítja, akinek családja szintén Koreából emigrált Amerikába, amikor Yeun nagyjából Chung filmbeli alteregójával, Daviddel volt egyidős. Az elsősorban a The Walking Deadből és az Okjából ismerős Yeun egyértelműen a produkció húzóneve a nemzetközi közönség szemében, Minari-beli szerepével pedig egyenesen történelmet írt azáltal, hogy megkapta az első ázsiai-amerikai legjobb színészi jelölést a gála 93 éves története során (és azt most ne firtassuk, hogy ez a megjelölés önmagában rasszista-e és mennyire). A film mindenesetre sokat köszönhetett Yeun hírnevének, aki producerként is támogatta a vállalkozást, de a stáblistában kiszúrhatjuk Brad Pitt jól csengő nevét is, a Minari ugyanis a Pitt tulajdonában lévő Plan B Entertaintment stúdió munkája, amely húszéves pályafutása alatt eddig három ízben (A tégla, 12 év rabszolgaság, Holdfény) bizonyította be, hogy birtokában van az Oscar-díjas filmek nem is annyira titkos receptjének.

Az édesanyát alakító Yeri Han ellenben mindeddig csak koreai mozikban és sorozatokban játszott, sőt, még angoltudása is hagy kívánnivalót maga után, ám mindez csak még alkalmasabbá tette őt Monica szerepére, aki a karakterek közül látszólag a legnehezebben viseli a rákényszerített levegőváltozást. Végül a család legidősebb tagját a Koreában igazi sztárnak számító Youn Yuh-jung formálta meg, aki egy évtized erejéig maga is élt az Államokban, igaz, filmes karrierje ezalatt teljesen leállt, most azonban a legjobb női mellékszereplő kategóriájában versenyezhet az aranyszobrocskáért.

Mivel a cselekmény életrajzi alapját Chung gyerekfejjel élte át, a film is elsősorban a kisebbik gyermek, David (Alan S. Kim), valamint ellenpontként a nagymama, Soonja kapcsolatát helyezi a fókuszpontba. A gyermeki nézőpont hangsúlyozására a kamera időnként közvetlenül a kisfiú szemszögéből láttatja az eseményeket és a karaktereket, ami a dorgálás jelenetében különösen szembetűnő, de tulajdonképpen már a kezdőkép is az ő arcával indít. Ebből adódóan a nagyobbik testvér, valamint szüleik küzdelmei, gondjai bár szintén teret kapnak a filmben, de aránylag kevesebbet.

Mivel David és Soonja a család óceánon átívelő szétszakítottsága folytán mindeddig soha nem is találkoztak egymással, kapcsolatuk fejlődését a nullaponttól követhetjük nyomon. A legifjabb és a legidősebb családtag párba állítása ráadásul amiatt is érdekes elem a filmben, mert a generációk közti kapcsolatok és konfliktusok egyáltalán nem a „hagyományos” szereposztás szerint zajlanak: a szülők jóval szigorúbbak és konzervatívabbak, mint az excentrikus nagymama, „a család legérettebb és felelősségteljesebb tagja” titulus pedig egyértelműen a kislányt, Anne-t (Noel Cho) illeti meg.

Ötükön kívül pedig lényegében csak egyetlen szereplője van a történetnek: a Koreát úgymond a túloldalról, katonaként megjárt, jóindulatú, de kissé bolond és babonásan vallásos szomszéd (Will Patton), aki a család egyszemélyes támasza az idegen környezetben, csekély hozzájárulása a cselekmény előmozdításához mégsem feltétlenül indokolja a neki szentelt képernyőidőt, hacsak nem valamiféle homályos szimbolikus célzattal. Mert bár a hit és a ráció szembenállása expliciten is meghatározó elem a család (és vélhetően a rendező) értékrendjében, Paul dogmatizmusa még ebben a relációban is kilóg a történetből, és nehéz megfejteni, hogy pontosan milyen szerepet szánt neki a direktor.

A történetvezetésnek pedig ezen túlmenően is vannak kisebb-nagyobb egyenetlenségei, a teljes képet tekintve azonban a Yi család portréja egy hiteles és kortól, nemzeti hovatartozástól független, univerzális családi dráma. A cselekedeteiket irányító motivációkkal és döntésekkel lehet egyetérteni vagy nem egyet érteni, de életüket összességében éppúgy kudarcok és reményteli várakozások, veszteségek és újrakezdések tarkítják, mint bármelyikünkét, míg végül – sok más honfitársukhoz hasonlóan – éppolyan stabilan megtelepszenek az új hazában és az új életükben, mint a címadó minári. A viszonylag széles azonosulási felület miatt pedig, ha életre szóló filmélményt nem is, néhány szívszorító pillanatot és egy-két bölcs megállapítást mindenképp tartogathat a film, miközben rendkívül szépen fényképezett, intim plánokkal, hús-vér karakterekkel, hibátlan színészi alakításokkal, és nem utolsósorban hangulatos-nosztalgikus háttérmuzsikával (amelyért a komponista, Emile Mosseri szintén megkapta a maga Oscar-jelölését) ajándékozza meg a nézőit.

Az anekdota szerint Chung úgymond rendezői karrierje lezárásaként kezdett bele a Minari forgatókönyvébe (miután elfogadott egy egyetemi oktatói állást), ám annak sikereit látva nemigen várható egyhamar a nyugdíjazása: máris tervben van egy újabb, egyelőre definiálatlan Plan B gyártású produkció, soron következő filmjét pedig már be is jelentették, amely nem más, mint a kiváló Shinkai Makoto-anime, a Mi a neved? élőszereplős adaptációja. Ami engem illet, kíváncsian várom.