Az Oscar-díjkiosztón általában hamar ledarálják ezt a sokszor mellőzöttnek tűnő szekciót, pedig egy jól megcsinált dokumentumfilm is tud olyan izgalmas lenni, mint bármilyen fikció. Sőt. Az idén ráadásul külön van amiért drukkolni ebben a kategóriában, ugyanis a román colectiv is versenyez a négy másik film mellett.

My Octopus Teacher / Tanítóm, a polip

Craig Foster a depressziója elől menekült a víz alá gyerekkora színhelyén, a dél-afrikai partoknál elterülő hínárerdőben. A dokumentumfilmesből azonban az önterápia alatt is előbújt a szakember: amikor a szabadtüdős merülések során „megismerkedett” egy polippal, elkezdte filmezni őt, illetve a kapcsolatuk alakulását. Bár a Netflix támogatásával készült film címe szemérmesen mester-tanítvány kapcsolatként írja le Foster és a polip viszonyát, valójában amit látunk: barátság. Míg az átlagember legfeljebb a háziállataival alakít ki ilyen szoros kontaktust, a Tanítóm, a polip bámulatos felvételei (és ügyesen elcsípett szituációi) egyértelművé teszik, hogy nem csak egy kutyát vagy macskát lehet a szívünkbe zárni.

Foster egy évet töltött a polipjával, kettősükhöz pedig más operatőrök és rendezők is csatlakoztak, amikor a projekt kezdett dokumentumfilmes formát ölteni. A saját készülésének körülményeit azonban kissé elkeni a tíz éven át (!) alakítgatott Tanítóm, a polip, pedig egy kis önreflexió talán meggyőzhette volna a szkeptikusabb vagy szőrösszívűbb nézőket is. Az ugyanis tagadhatatlan, hogy Foster csapata páratlan vízalatti jeleneteket rögzített, és az is roppant meggyőző, hogy ezt a sokak szemében kissé bizarr élőlényt fantasztikusan intelligensnek, hovatovább igazi egyéniségnek mutatja be. A dokumentumfilmesek munkája biológiailag is jelentősnek számít – a szoros kapcsolat pedig tanulságos dilemmákat is felvetett. A Tanítóm, a polip nagyszerűsége főleg ebből a két tényezőből fakad: a barátságos polip titkait lépésről lépésre fürkészhetjük ki. Arról viszont már nem beszél a film, hogy Foster mellett a többiek mégis milyen minőségben vettek részt a találkozásokban, melyik felvétel mikor és hogyan készült, ahogyan a látottak értelmezése sem biztos, hogy egyedül ily módon lehetséges.

Foster rendezői, Pippa Ehrlich és James Reed túldramatizálják az önmagában is meghökkentő és újszerű szituációt. Egyrészt a polip története is kissé hollywoodias ívet kap (miközben egyes jeleneteken őszintén lehet izgulni vagy éppen sírni). Másrészt Foster és a polip ismeretségének történetére ráterhelik a férfi gyógyulásának patetikus és üres tanmeséjét. Második számú főhősünk önismétlő vallomásokat és megfigyeléseket tesz önmagáról a kamera előtt, újra és újra lesétál a tengerpartra, miközben a személyisége nem mutatkozik meg annyira, nem nyílik ki eléggé ahhoz, hogy mindez érdekes legyen. Annyira legalábbis biztosan nem, mint a csodálatosan aranyos polip. (gyl)

The Mole Agent / El agente topo / Kedves kém

Tavalyra végül nem jutott James Bond-film, helyette itt van a filmtörténet talán legidősebb kémje, Sergio, aki éppen a nyolcvanas éveit tapossa. A frissen özvegyült férfi úgy érzi, szüksége van valamire, ami kizökkenti gyászából, rá is talál az újságban egy nyomozó iroda álláshirdetésére, ami – meglepő módon – az ő korosztályából keres megbízható munkatársat. A jelentkezők közül ő tűnik a legalkalmasabbnak a feladatra, amelynek értelmében egy rövid technikai gyorstalpaló után be kell épülnie egy idősek otthonába és ki kell derítenie, hogy a megbízó édesanyja megfelelő ellátást kap-e, vannak-e a visszaélések az intézményben.

A műfajfilmes kerettörténet (és a film marketingkampánya) azt sugallhatja, hogy egy könnyed gerontokomédiát kapunk, à la A száz éves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt. Ez részben igen: az alaphelyzet és a különböző mozzanatok valóban megmosolyogtatnak. Például az olyanok, mint Sergio bíbelődése az okostelefon alkalmazásaival és a kémkütyükkel – ugyanis felszerelték őt a kamerával ellátott tollal és szemüveggel is. Sajnos a chilei rendező, Maite Alberdi alkotása dokumentumfilmként tételezi magát, így nem a műfaji klisékkel való játszadozás a fő célja. De bárcsak játékfilmet írt volna belőle, ugyanis hamar kiderül: nincsenek itt diabolikus bűntények, intézményesített abúzus. Inkább arra vállalkozik, hogy bemutassa a megnyerő személyiségű és jó kiállású Sergio szemén keresztül az idősotthon lakóit, azzal a céllal, hogy nulla árnyalással azt az orbitális klisét fogalmazza újra, hogy legyenek bármilyen magányosak, megfáradtak, nehézkesen mozgók az idősek, így is lehetnek céljaik, vidám pillanataik.

A Kedves kém tipikus példája az Oscaron oly hőn szeretett „hamiskásan életigenlő dokumentumfilmeknek”. A jajveszékelés, az ágytálazás, a szenvedés százféle formája a háttérbe komponálódik, pillanatokon belül vágódik vagy teljesen kikerül a képből. Csak az marad, ami szolgálja a prekoncepciót avagy a feel-good élményt (és az érzékenyebb lelkűek számára a lightos könnyfacsarást). Számos jelenet morális kérdéseket vet fel: szerencsés-e például komikus karakterként bemutatni egy demenciás öregasszonyt? És egyáltalán: magányos, családjuk által hátrahagyott embereket kellemes zenei aláfestéssel mutogatni? Eszünkbe juthat közben Örkény István a Macskajátékának mottója: „Mindnyájan akarunk egymástól valamit. Csak az öregektől nem akar már senki semmit. De ha az öregek akarnak egymástól valamit, azon mi nevetünk.” – sajnos csak valahogy így szórakoztat a Kedves kém minket is: naiv módon és enyhén ízléstelenül, ahogyan a kamasz viccelődik az időseken. (nsze)

Time

Garrett Bradley első egészestés dokumentumfilmje, a Time még azelőtt elkészült és elnyerte a Sundance fesztivál rendezői díját, mielőtt George Floyd rendőri túlkapás okozta halála világszerte tüntetéssorozatot váltott volna ki, de éppen egy olyan történetet mutat meg, amelyik jól szemlélteti a nagyot robbanó tiltakozáshullám mögötti társadalmi feszültséget. A film főszereplője Sibil Fox Richardson (Fox Rich) vállalkozó, író, motivációs előadó és hatgyerekes anyuka, aki saját meghatározása szerint abolicionista, és arra teszi fel az életét, hogy saját példájával az amerikai igazságügyi rendszer által semmibe vett, elnyomott feketék önértékelését helyreállítsa. A motivációja személyes – a férjét, Robertet egy emberi sérülést nem okozó bankrablásért aránytalanul magas, 60 éves börtönbüntetésre ítélték, mert nem volt elég jogi ismerete és pénze a megfelelő védekezéshez –, eszköze pedig az, hogy azért is nagycsaládot alapít, egyedül neveli hat gyermekét, miközben férje ügyének a lehető legnagyobb nyilvánosságot igyekszik biztosítani.

„A családunknak nagyon erős imidzse van, de emögé rejtőzni sok fájdalommal jár” – mondja Sibil Fox egyik felnőtt fia. Ez az egyik a film azon kevés mondata közül, amelyik utal rá, hogy az a határozott, erős, kitartó nő, akinek Sibil Fox kifelé mutatja magát, befelé bizonyára sok kétséggel küzd. Ezekről nem sokat tudunk meg a filmből, ahogy arról sem, hogy láthatóan stabil családi háttérrel rendelkező, vállalkozást tervező fiatalokként Sibil Fox és Robert miért gondolták egyetlen megoldásnak azt, hogy kirabolnak egy bankot. Bradley nem törekszik az események pontos, árnyalt rekonstrukciójára, filmje inkább az előbb említett erős családi imidzs kiterjesztett verziója – fekete-fehérben, néhol túláradó zenei aláfestéssel –, amely azonban mégis finoman sejteti azt az erőfeszítést, konok elkötelezettséget, amire az egyedül maradt fiatal anyának szüksége volt arra, hogy bebizonyítsa, a korábbi botlás ellenére képes szerető, rendezett családot biztosítania a gyermekeinek. A rendező nagyon erős eszköze a rendelkezésére bocsátott családi videónapló, amely eredetileg a rácsok mögött ülő apa számára készült, de akár Sibil Fox későbbi nyilvános motivációs előadásai csírájának is felfogható. (zse)

Crip Camp / Több mint tábor: A fogyatékosok forradalma

A hatvanas évek polgárjogi mozgalmainak egy kevésbé ismert szeletét mutatja meg a Sundance fesztiválon bemutatkozó Crip Camp, aminek egyébként az Obama-házaspár volt a producere. Minden egy mozgássérülteknek és testi fogyatékkal élőknek szervezett nyári táborból indul, ahol sok résztvevő életében először tapasztalja meg a barátságot, a szerelmet, a szabadságot, a fiatalságot, az egyenlő bánásmódot, az élet minden olyan nélkülözhetetlen velejáróját, ami mások számára természetesen adott, és amikre a kinti világban mindaddig nem volt lehetőségük. Ugyanakkor az itt lakók egy része lesz az, aki elindítja az amerikai politikát és a mozgássérültekről alkotott társadalmi képet a változás felé. A tábor után tapasztalatokkal gazdagodva csoporttá szerveződnek és a testi fogyatékkal élők jogaiért kezdenek el harcolni, többek között például a különböző intézmények mozgássérült-baráttá tételéért, ami végül az egyik leghosszabb békés tüntetésben csúcsosodik ki.

Eszközeit tekintve a film elsősorban a gazdag és izgalmas archív anyagra támaszkodik, hisz a People’s Video Theater nevű kísérleti filmes csoport végigdokumentálta a tábort, a megérkezéstől kezdve a búcsú pillanatáig, illetve az ezt követő eseményekről is rengeteg felvétel maradt, köszönhetően az akkori tudósításoknak, híranyagoknak. A másik fontos eszköz az interjú: több egykori táborlakó szólal meg a filmben, például a máig aktív James Lebrecht vagy Judith Heumann. Formailag tehát nem lesz különösebben izgalmas a Crip Camp, erőssége mindenképp abban van, hogy az egyenlőségért folytatott harc egy rejtettebb történetét mutatja meg, és azt is érdekes látni, ahogy ez összefonódik más mozgalmakkal: a tábort magát a hippik szervezik, a 28 napos épületfoglaló tüntetés során a Fekete Párducok segítenek nekik, együtt vonulnak a békemozgalom tüntetőivel és vietnami háborús veteránokkal. Inspiratív és feel-good, mélyen amerikai, jól szerkesztett és kellőképpen pörgős dokumentumfilm a Crip Camp, még ha néha súrolja is a hatásvadászatot zenés-archívos-narrálós montázsaival. (szszb)

colectiv / Kollektíva

A román colectivről most nem írunk külön, ugyanis jelent meg róla kritikánk még a koronavírus-járvány berobbanása előtti bemutatót követően (itt olvasható), beszélgettünk Alexander Nanau rendezővel (az interjú itt olvasható), valamint több hírben is beszámoltunk a filmhez kötődő botrányokról és fesztiválos diadalmenetéről (ide kattintva olvashatóak). Az mindenesetre izgalmas, hogy nemcsak a legjobb dokumentumfilmes kategóriában, hanem a legjobb nemzetközi (értsd: nem amerikai) filmek versenyében is indulhatott. Ráadásul a filmnek szomorú aktualitást ad az egyik főszereplő – aki egy rövid időre az egészségügyi miniszterséget is megjárta azóta – körüli hercehurca, ami a pandémia tükrében talán még aktuálisabbá teszi a filmet, mint bemutatásakor. (a szerk.)