A Colectiv-tragédia hatásairól készült dokumentumfilm elszomorító és dühítő látlelet napjaink Romániájáról; meg-megbicsakló dramaturgiája ellenére átütő élmény.

A film címe a kisbetű ellenére kissé félrevezető lehet: nem is annyira a címadó klubban történt tragédiáról, hanem inkább annak következményeiről, konkrétabban az egészségügyi rendszer működésképtelenségéről, a szálakat felgöngyölítő újságírókról, a korrupt rendszert megöröklő, de csak tehetetlenül szemlélődő, technokrata egészségügyi miniszterről szól. Mindezek ellenére igencsak passzoló cím, hiszen egy ország, egy társadalom kollektív bűnéről van itt szó, hiszen ki ne adott volna egy kis csúszópénzt („spágát”) az altató- vagy műtőorvosnak egy kis plusz figyelemért cserébe? Az egész nem működhetne nélkülünk, boldogtalan polgárok nélkül, akik tényleg semmi rosszat nem akarunk, csak túlélni, nem még betegebbnek lenni az állami kórházban, ezért merő félelemből (ez a – szintén kollektív – tragédiánk) fenntartjuk ezt a velejéig korrupt rendszert. És amikor az felrobban, akkor mindent magával visz.

Ez a robbanás – szó szerint és átvitt értelemben is – mindjárt négy és fél éve, 2015. október 30-án történt az említett, csak látszólag legálisan, félrepillantó hatóságokal, tűzvédelmi engedély nélkül működő bukaresti klubban, ahol a pirotechnika seperc alatt lángra lobbantotta a helyszínt. Az esetet mindenki ismeri, mindenki olvasta, mindenki látta, a számokat is csak azért írom le, mert nem lehet elégszer leírni: a 146 sebesült mellett 26 ember a helyszínen halt meg, 38-an pedig különböző kórházakban. Nanau filmje nem a 146-tal foglalkozik behatóan (habár illusztráció gyanánt nyomon követhetjük az egyik megcsonkult túlélőt is), és még csak nem is a 26-tal, hanem a 38-cal. Pontosabban azzal a rendszerszintű hanyagsággal és kapzsisággal, ami a 38 ember nagyrészét megölte a kórházban. A 2016-ban nyilvánosságot kapott Hexi Pharma-ügyről van szó, amelyben kiderült, hogy a szóban forgó gyógyszercég olyan fertőtlenítőszereket forgalmazott, amelyek már-már homeopátiás szintűre voltak hígítva, ezáltal hozzájárulva Románia rekordmennyiségű nozokomiális fertőzéseihez (melyek persze a hatóságok által hatékonyan el lettek tussolva a nagyközönség és az EU előtt).

Nagy kár, hogy az egyébként egész intim (már amennyire intim lehet egy ilyen téma) helyekre bemerészkedő kamera nem mutatja meg az első whistleblowert, az említett cég volt munkatársát, aki megkereste Cătălin Tolontant, a Gazeta Sporturilor újságíróját*. Amúgy már azt is szívmelengető látni, hogy pont egy sportújság veszi komolyan ezt a témát, és nekik köszönhetően kap országos visszhangot az ügy, de azt is jó konstatálni, hogy akadnak még klasszikus értelemben vett újságírók, akik – persze nem egy Spotlight-szintű eleganciával, de azért mégiscsak – okot nyomoznak, fényt derítenek etc. A pártatlanságot nem is mímelő (de talán ezúttal ez nem is számonkérhető) colectiv egyrészt erre a kis újságírócsapatra koncentrál, másrészt a frissen, az előző honatya sietős távozása után kinevezett, szinte tejfelesszájú egészségügyi miniszterre, Vlad Voiculescura, aki jobb híján megpróbálná megreformálni azt a – ki sem találnád, de szintén korrupt – rendszert, amin keresztül a kórházigazgatókat versenyvizsgáztatják és kinevezik, de nevetséges politikai keresszttűzben találja magát (szinte mintha az HBO Csernobilját néznénk, akkora az állami hazugság- és tagadásfal). Izgalmas dolgok ezek, de mind ismerősek a hírekből, sok újdonságot nem tud mondani az egyébként erdélyi szász származású operatőr Nanau filmje. Egy-egy sötét sarokba bevilágít ugyan, de a filmben vázolt sztorik igazából csak a külföldieknek, eme működésképtelen ország működésére csak most rácsodálkozó kíváncsiskodóknak mondhatnak valami újat.

És már csak miattuk is érdemes lenne felirattal vetíteni a filmet. Persze, a feliratból más is profitálna, hiszen a filmnek borzalmas a hangja. Valahol érthető, hiszen ezekbe a szűk irodákba nem gyűrődhetett össze éppen akkora stáb, a hadaró-motyogó bukaresti dikcióról nem is beszélve, viszont így a jelentésnek bizonyos rétegei sajnálatosan eltűnnek az elharapott mondatok mögött. Ez, valamint a film kissé kapkodó, kihagyásos dramaturgiája – illetve a tény, hogy a cím és a plakát ellenére a helyszínen elhunytakról és a túlélőkről alig szól – kissé kesernyés szájízt hagyhatnak a nézőben a colectiv kapcsán. Egyébiránt jobb és frappánsabb jellemrajzot aligha találhatnánk Romániáról, erről a sejtjeiig (nem is, atommagjaiig) korrupt országról. Ha együtt vetítjük le a 2019 végi, háromórás, rendszerváltásról szóló Recorder-dokfilmmel, még akár meg is világosodhatunk. Kár, hogy késő.

* Egy egész jó, habár fickós próbálkozás ennek bemutatására a tavaly ilyenkori Ne ölj (Să nu ucizi), Cătălin Rotaru és Gabi Virginia Șarga filmje, amelyben egy fiatal, elhallgattatott orvos próbálja nyilvánosság elé tárni az ügyet.