Harvey Weinsten évtizedeken át szabadon zaklathatott fiatal nőket, míg két fiatal újságírónő le nem leplezte a nyílt titkot. Az ő munkájukról szól az Azt mondta, amely korrekt feldolgozása lett az elmúlt évek egyik leghangosabb közéleti botrányának.
Az elmúlt években számos szűkebb vagy tágabb értelemben vett #MeToo-film készült: valós eseteket feldolgozó darabok, mint a Botrány, absztrakt megközelítéssel nyomasztó függetlenfilmek, mint Az asszisztens és harcias rape-and-revenge-újragondolások, mint az Ígéretes, fiatal nő. Az Azt mondta azonban öt évvel a mozgalom kirobbanása után visszatért az ősforráshoz: 2017 őszén két újságírónő, Jodi Kantor és Megan Twohey közölt egy olyan leleplező cikket a New York Times-ban, amely végre áttörte a hallgatás falát, és feltárta Harvey Weinstein producer rémtetteit. Az ügy hamar túlmutatott önmagán, s nem sokkal később a legkülönbözőbb területeken dolgozó nők vallottak zaklatásról, molesztálásról vagy szexuális erőszakról, ami a munkahelyükön érte őket, általában a feletteseik részéről. Az elmúlt években ha nem is változott meg gyökeresen a világ hozzáállása ezekhez a kérdésekhez, de kétségtelenül elindult egy folyamat, amelynek köszönhetően feltárhatóvá váltak a hasonló esetek, megbüntethetővé váltak az elkövetők – és ami a legfontosabb, könnyebben meg mernek szólalni az áldozatok.
Az Azt mondta egy hagyományos, az oknyomozó újságírók példátlanul fontos munkáját bemutató darab, hasonlóan a műfaj éllovasához, Az elnök embereihez vagy az elmúlt évek legsikeresebb példájához, a Spotlighthoz. Ám míg az említett darabok egy thriller izgalmával tárták fel a gyomorszorító ügyeket, olykor veszélybe sodorva a szereplőket is, Maria Schrader filmje inkább a drámák eszköztárával dolgozik: nem rágjuk le tőle a körmünket, de mélyen megismerhetjük és megérthetjük nemcsak Weinstein tevékenységét, hanem az újságírók munkáját és az áldozatok lelkivilágát is. Ahhoz képest pedig meglepően érdekfeszítő az Azt mondta, hogy nem történik benne más, mint hogy Kantor (Zoe Kazan) és Twohey (Carey Mulligan) különböző emberekkel telefonálgat és találkozgat, kirakosgatva a puzzle-t.
Ami némi egyediséget ad a filmnek, az a magánélet beszűrődése. Kantor és Twohey mindketten fiatal édesanyák, akik amellett, hogy az évtized egyik legmeghatározóbb közéleti ügyét tárják fel, otthon is helytállnak. A legfontosabb telefonhívás közben is gyereket nevelnek, az idegtépő nyomozás közben szülés utáni depresszióval küzdenek, rosszat álmodó kislányt nyugtatnak vagy felkelnek a síró kisbabához. Az Azt mondta nem sulykolja a feminista olvasatot, de érzékletes hátteret ad a két karakternek, miközben a női nézőpont érzékenységét nemcsak ezen a területen, hanem a film egészében érvényesíti. Ugyanis nemcsak a film alkotói (Schrader mellett a forgatókönyvíró, Rebecca Lenkiewicz), hanem a történet összes főbb szereplője is nő. Az Azt mondta tulajdonképpen a nők összefogásáról, közösségéről szól: a két újságíró közös munkája mellett az áldozatok együttes fellépése, az egymásba vetett bizalom kellett ahhoz, hogy a szemtanúk és áldozatok megnyíljanak, a sorsfordító cikk megszülessen, majd lavinaként induljon útnak.
Az Azt mondta ügyesen kelti fel az érdeklődést azzal is, hogy sok különböző hátterű, más-más életkörülmények között élő áldozatot mutat be, s bár gyakorlatilag mind csak epizódszereplők, egyéníti őket annyira, hogy emlékezetesek és hitelesek legyenek. Ezáltal pedig a történetük is az lesz. A nők egymástól függetlenül azonos tapasztalatokról számolnak be, amelyekből világosan kirajzolódik egy mintázat: Weinstein csapdahelyzeteket teremtett számukra, visszaélt a mindenhatóságával, majd pedig megvásárolta a hallgatásukat. Kizárólag a karrierje elején álló, tapasztalatlan és védtelen fiatal nőkre vadászott, akik nem tudták, mi fér bele egy munkamegbeszélésnek induló helyzetbe, nem mellesleg pedig okkal rettegtek a férfitól, akitől a karrierjük és az életük függött.
Eközben a film a közkeletű kifogásokkal, ellenérvekkel is leszámol. Minek ment oda, miért nem tudott ellenállni, miért nem beszélt korábban, miért fogadott el pénzt, miért csak ekkor robbant ki a botrány – az Azt mondta tudatosan vagy sem, de fontos edukatív funkciót is betölt, kiegyensúlyozottságával és higgadtságával ugyanis azoknak is felnyithatja a szemét, akik a mai napig kételkednének benne, hogy mindez megtörtént – és hogy mindez bűncselekmény. Ez részben annak köszönhető, hogy a szereplőkkel könnyű azonosulni: mint a filmben is elhangzik, ha a világ egyik leghíresebb munkahelyén, sztárokkal megtörténhetett mindez, más területeken sem lehet jobb a helyzet – az azóta is működő #MeToo-mozgalom alapján pedig helyes volt ez a korai megérzés.
Akárcsak Kantor és Twohey cikke, az Azt mondta is nagyon alapos film – s mint ilyen, nagyon hosszú is, a bő két órás játékidő nem feltétlenül indokolt, ráadásul néhány bénácska, fellengzős mondat (Ashley Judd vallomása) vagy töltelékjelenet (a holokauszt érintése) olykor meg is töri az illúziót. Az Azt mondta hatása egyértelműen elmarad az őt ihlető sztoriétól, elsősorban kordokumentumként fontos, de közben Maria Schrader karrierjében is ígéretes állomás: ez az első hollywoodi filmje az Én vagyok a te embered-ről és a már szintén amerikai A másik út (Unorthodox) című sorozatról ismer német rendezőnőnek. Schradert a jelek szerint a tengerentúlon is tisztességes lehetőségekkel találják meg, amelyekkel képes élni is.
