Németország idei Oscar-nevezése egy androiddal való párkapcsolat lehetőségéről szól, de ne gondoljunk asimovi vagy westworldi ihletésű sci-fire: ez a fim inkább egy lightosan filozofikus romkom (robokom!), a Jonze-féle A nő (Her) antitézise vagy inkább komplementere.
Alma (Maren Eggert) egy legszebb napjain talán már túl lévő, szingli ókorkutató. Beszélőbb nevet nem igazán lehetett volna találni neki, ez már-már ordít. Bármilyen nyelven közelítjük meg, valami végtelenül nőies kapcsolódik hozzá: latinos hagyományban védelmező, tápláló, jóságos (lásd még alma mater), a mai spanyol és olasz nyelveken a lelket jelöli, de még héberül is fiatal lányt jelent. Alma úgy tűnik, hogy nevének predestinációja ellenére nem tudja megélni nőiességét egymagában. Olyannyira, hogy ez még a főnökének is feltűnik, és felajánl neki egy lehetőséget: próbáljon meg három hétig együtt élni egy „szerelmi androiddal”, cserébe kutatási pénz áll a házhoz. A nő vonakodva belemegy a játékba és hazaviszi Tomot (Dan Stevens), a tökéletes pasit, akit pont az ő ízlésére szabtak, és egyetlen életcélja, hogy jó házastárs (pár, szerető, bármi) legyen Almának.
Ha nem lenne annyira politikailag leterhelt, használhatnám a „female gaze” kifejezést – nemcsak a rendező-forgatókönyvíró (Maria Schrader), hanem az eredeti elbeszélés szerzője is nő (Emma Braslavsky). Maradjunk hát inkább csak annyiban, hogy 2022-ben a „tökéletes nőt” keresni ciki, a „tökéletes pasit” keresni viszont cuki. Tom viszont túl tökéletes. Ijesztően tökéletes. Mondhatni úgy hozza létre az uncanny valley-nek nevezett árkot, hogy egy fia CGI nincs benne. És Almának pont ezért van hiányérzete: talán nincs amibe belekössön, talán az igazán emberi, tökéletlen érintést hiányolja (metaforák, ergo költészet és humor jelenlétét kutatja ősi hivatalos kőtáblákon), talán az anyaság lehetőségétől való egyre messzebb sodródás fáj neki… de lehet, hogy az a baj, hogy ő maga sem tudja, hogy mire van szüksége. Mindenesetre berzenkedve fogadja a mindig mosolygó, szervilis androidot.
Schrader filmjének legizgalmasabb tulajdonsága a könnyedség, amivel súlyos filozófiai kérdéseket fogalmaz meg a párkapcsolatok milyenségéről, lehetőségéről, no meg az emberi létezésről. Hiszen ha belegondolunk, vajmi kevés dolog van, amivel szemben tudjuk meghatározni emberi mivoltunkat: állatok, istenek – és most már ember által teremtett gépek is. Ki a gyarlóbb? Az ember, minden tökéletlenségében? Vagy a gép, pont azért, mert nem ember? Hogyan jön létre a kötődés, mit várunk el a szerelemtől? Fejlődést, változást? Vagy egy sima, lapos EKG-t? Mi különbözteti meg a robotot egy férfi prostituálttól? Mi az, ami helyettesíthető egy másik emberből? Elég lenne-e egy férfinak, ami egy nőnek nem? És így tovább: nagyon eredeti, egzisztencialista súlyosságú, igazán kényelmetlen dolgokat ne várjunk, de egy „mi lenne ha”-gondolatmenetet nagyon is megér.
A film premisszájával nem is lenne tehát baj, pont a megfelelő mennyiségű kérdésfelvetést és gondolatiságot tartalmazza ahhoz, hogy az átlag romkomok felé emelkedjen, de még ne legyen „turnoff” a sci-fitől idegenkedő női szem számára sem. Technikai vonatkozásaiban viszont alulteljesít a film: a rendezés, a vágás és úgy összességében a képi világ bántóan átlagos, szinte olyan, mintha egy android átlagolta volna az elmúlt évek esztétikáját és alázatos gépi hűvösséggel hozta volna létre a legkisebb közös többszöröst. Nem mondom, hogy jobban járt volna ez a forgatókönyv Hollywoodban, sőt (a Pretty Woman sem olyan filmnek indult, mint amilyen lett) – de talán az sem véletlen, hogy pont a németek csinálták meg. Hadd legyünk rosszmájúak: szinte rájátszik a német sztereotípiákra lelketlen, unalmas precizitásával.
Aki tehát az élet legnyomasztóbb kérdéseire (például hogy álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal) keresi a választ, az talán nem fogja megtalálni, viszont elvárás nélkül akár kellemes meglepetés is lehet a robotszerűen viselkedő német nő és a pin-up pasirobot története.
